Miért

8

Szerző: Sáfrán István

Kérdezem az olvasót: Önöknek nem tűnik úgy, mintha mostanában az Izraelről szóló sajtótudósítások​ kísértetiesen egyformák​ lennének​? ​A​ megtévesztésig hasonlítanak egymásra​!​ ​ Aki csak egy parányit is jártas a nyugat-európai nyelvek valamelyikében, végeredményben akár a világsajtót is szemlézheti és fájdalommal vegyes bosszúsággal oszthatja tapasztalataimat. De nem kell ahhoz feltétlen angol, francia vagy német nyelvtudás, hogy az ember sztrók, azaz agyvérzés közeli állapotba kerüljön, bőven elegendő ha belehallgat vagy beleolvas az izraeli eseményekről tudósító magyar nyelvű híradásokba. Gyakorta még az állítólag velünk szimpatizáló orgánumok is, hogy úgy mondjam, elragadtatják magukat.

Mintha egy kaptafára készülne mindahány…?

​Sajnálatos fájdalmas tény, hogy a ​világ valamennyi hírügynökségének vezető anyaga mostanában az, hogy éppen hol és mennyi zsidót késeltek meg, ütöttek el vagy lőttek le saját hazájában, Izraelben. Az eseményekről szóló híradások tényanyaga általában korrekt ​- történt ami megtörtént -, ​és nem is hagy maga után kívánnivalót. A hírek ​felvezetésével, a körülmények ​magyarázatával azonban gyakorta más a helyzet. Egy-egy ilyen eseménytudósítás második-harmadik mondatából ugyanis ​a napnál világosabban kiderül, hogy milyen szándék vezeti a tollforgatót, hogy kinek vagy milyen érdekek szolgálatában áll az orgánum, amelyik közreadja a történteket. Hogy világos legyen, miről is akarok beszélni, citálnék egy közelmúltbeli tudósítást, amelynek címe és kezdő mondata eképpen hangzott: izraeli katonák ismét lelőttek egy palesztin fiatalt Jeruzsálemben. Ha nem is feltétlenül szó szerint​, de tartalmában és megközelítésében egy húron pendült a tudósítások megközelítően döntő többsége.

Mint harcedzett újságolvasó és hírfaló azonnal felkaptam a fejem: a fenébe is, mi történt már megint?! Nem akarom hosszúra nyújtani a valóság feltárását, elég legyen annyi, hogy a szóban forgó palesztin fiatal fényes nappal késsel támadt gyanútlan sétálókra, egy személyt megölt,​ többeket megsebesített, majd menekülésre fogta volna, de az éppen a környéken szolgálatot teljesítő biztonságiak valamelyike lelőtte az orvul támadót. Ide kívánkozik​ továbbá az is​, hogy a ​gyilkos a többszöri felszólítás ellenére sem adta meg magát, és csak miután fennállt a veszélye, hogy eltűnik a ​nagyvárosi ​forgatagban​,​ került sor lőfegyverhasználatra. A sérülteket kórházba szállították, a támadó életét már nem tudták megmenteni, a megkéselt​ek ​felépülésére ​azonban ​van remény. És bár nem szól róla a fáma, remélem és valószínűnek is tartom, hogy az illetékes szervek azóta már kivizsgálták a fegyverhasználat jogszerűségét is és ​vélhetően ​nem találtak benne kivetnivalót.

Ugye milyen más így a leányzó fekvése?

​Mert kétségtelen ugyan, hogy izraeli katonák ​valóban lelőttek egy palesztin fiatalt és a tudósítások többségének második-harmadik bekezdésében már több-kevesebb tárgyilagossággal az is benne foglaltatik, hogy miért, (mert békés járókelőkre támadott fegyverrel!), de a sietősen lapozó vagy csak fél füllel figyelő hírfogyasztó számára a headline, az összefoglaló bevezető a lényeges, ez marad meg a tudatában. Az, hogy izraeli katonák lelőttek egy palesztin fiatalt. Megint! Egyszerű lenne a tények teljes körű ismeretében simán lehülyézni az újságírót​, s persze a szerkesztőt is, aki nyilvánosságig engedte a hamis és nyilvánvalóan Izrael-ellenes indulatokat gerjesztő és szító hatásvadász tudósítást​! De hát ez nem oldana meg semmit. ​Ugyanakkor tény és való​,​ nem lehet minden tudósítás mellé hírmagyarázót rendelni, aki újra meg újra kiigazítja a véletlenül, tudatlanságból vagy előre megfontolt szándékkal hazudozók otromba csúsztatásait.

Pedig hát valami ilyesfélére kellene törekednünk. Hogyan és miképpen? Ezt kérem már a propagandagépezet üzemeltetőinek kell kitalálniuk​, hangsúlyozom, a szakembereknek​. Mégpedig mielőbb, mert vitathatatlan: Izrael országimázsa messze elmarad a szükségestől és valószínűleg a lehetségestől is. Lépni kell, mégpedig nem holnap, hanem már ma. ​Nem lesz könnyű feladat. ​​Az úgynevezett néplélek színe változása ugyanis nehezen magyarázható és nem is mindig befolyásolható egzakt érvekkel. Mikor, mitől és miért lesz egy nép jobban vagy kevésbé szimpatikus a világ szemében? Mondom a példát, hogy mire gondolok. A 67-es vagy a 73-as honvédő háború idején Magyarországon nemcsak a zsidó “érdekeltségű” honpolgárok, de mondhatni csaknem mindenki, a keresztények és a felekezeten kívüliek egyaránt, Izrael mellett álltak – szemben a hivatalos arab barát elkötelezettségű propagandával. Az emberek kihallották a tudósításokból kiköszönő felemás igazságokat és ösztönösen is a kisebb, a – legalábbis látszólag – gyengébb mellé álltak. Pedig az átlagember lelkében amúgy nem volt nagyobb a Mózes népe iránti szimpátia, mint korábban vagy később – és mégis!​ ​Emlékszem, a nyolcvanas évek szamizdatjaival vetekedő népszerűségre tettek szert a becsempészett könyvek a hatnapos háborúról. A rongyossá olvasott példányokat mint féltett kincset adtuk kézről kézre.​

​De hát van különbség a tegnapi és a mai történések között? A lényeget tekintve nem sok. És mégsem jut a nagyvilág tudomására, hogy Gázából iskolák és egészségügyi intézmények tetejéről indították rakétáikat a támadók vagy hogy jó ideje már nap nem múlik el, hogy támadás ne érné polgárainkat vagy vendégeinket.

​Miért tehát, hogy mégsem hallja meg a világ, ami nálunk és velünk történik.​ Nem lehet és nem szabad alkalmi fiaskóinkat az egyébként valóban létező antiszemitizmussal magyarázni. Ezeket a falakat szívós és kitartó munkával – értsd: észérvekkel! – át lehet törni. Az eredmény természetesen nem fog máról holnapra bekövetkezni, de lépésről lépésre, napról napra előbbre lehet jutni. ​Sem pénzt, sem szellemi kapacitást nem ​szabad ​sajnáln​i​ az ország jó hírének ápolása érdekében.​ ​Ehhez persze képzett és rátermett emberekre van szükség. Magyarországi példával hozakod​o​k elő: Ilan Mor, Izrael állam nagykövete alig pár esztendős munkálkodásával ​szót tudott érteni a hatalmasságokkal és nem volt benne félsz a nyilvánosság elé kiállva, az olykor kifejezetten barátságtalan kérdésfeltevések kereszttüzében megértetni a zsidó állam helyzetét és lényegét. Félreértés ne essék, nem lett mindenkiből zsidóbarát, még csak szimpatizáns se, de elkezdett kövezni egy utat, amelyről bizonyosodni látszik, hogy járható. Nagyon leegy​szerűsítve: a kommunikáció​ és a propaganda is szakma és ​ennek megfelelően rátermett ​szakemberek kellenek működtetéséhez.

De a dohogásomnak ez csak az egyik, talán nem is feltétlenül sarkalatos pontja. Az, hogy tapasztalataim szerint jó ideje egy helyben topog az agitációs munka Izraelben, ez a szakemberek dolga és felelőssége. (Majd az írtam: felelőtlensége, de hát kinek-kinek magának kell eldöntenie, miközben magas hivatala íróasztala mögött gubbaszt, hogy vajon megtesz-e mindent a rászabottakból vagy csak tölti a drága idejét a bársonyszékben.) E tárgyban az újságírók dolga legfeljebb annyi, hogy időről időre rákérdeznek a hiányosságokra, s nem hagyják elaludni a témát.

Ami engem legalább ennyire foglalkoztat, az a miért. Az, hogy miért ragad kést, fegyvert, dorongot a támadó, miért hajt a buszmegállókban békésen várakozó civilek közé – miért?! Kérem az olvasót, ne legyintsen és ne gondoljon tudatlan és nyeretlen kétévesnek. Olvastam és tanultam is a kiváltó indítékokról, tudományos és áltudományos magyarázatok tucatját emésztettem meg már én is és betéve tudom az éppen divatos hírmagyarázók eszmefuttatásait. Nekem azonban – és reményeim szerint nem csak nekem! -​ mindez kevés. Amit hiányolok, azt a szakmában úgy hívják, hogy mély-interjú. Olyan beszélgetést szeretnék olvasni-látni-hallani végre, amelyben a konkrét támadót egy valóban avatott tollforgató kérdezi meg tette mozgatórugóiról. Oriana Fallachi jut eszembe vagy Günther Grass​, hogy többeket és másokat ne említsek​. Tehát szó se lehet ilyenkor az egyszeri meghallgatásról​, a hagyományosnak ismert riportról vagy interjúról​.​ A kérdezz – felelek zsákutca. Más kell, több kell. Bizonnyal többször, nagy türelemmel, komoly előképzettséggel és az elengedhetetlen empátiával kell majd közelítenie a kérdezőnek a válaszadóhoz. El kell jutni odáig, hogy ne ragadjon le az ezerszer agyoncsépelt lózungoknál a beszélgetés. Túl kell tudni lépni minden olyasmin, amit már unásig hallottunk, és amelyeknek ismertetésétől engedelmükkel most eltekintenék.​ Hogy aztán ez a személy valóban újságíró lesz-e vagy mondjuk egy cellatárs, kórházi orvos, ápoló​, pszichológus vagy kihallgatótiszt – esetleg mindez egy személyben? A végeredmény szempontjából telesen mindegy.

A miértet kell felfejteni, azt a bizonyos legbensőbb titkot, amely talán nem is olyan bonyolult és nem is rejt feloldhatatlan ellentmondásokat. Nem mondanám, hogy jó mulatság, de férfimunka lesz a javából, akárki vállalja is. Végigpörgetem magamban az utóbbi időszak általam megismert idevonatkozó híreit​,​ riportjait és tudósításait. Egyetlen egyre sem emlékszem, amely megszólaltatta volna a támadót. Főbenjáró bűn lenne​ megkérdezni, ha mégoly elvetemült is​? De ha ezt rendre elmulasztjuk, honnan és mitől reméljük, hogy közelebb kerülünk a megoldáshoz?  Szakadjunk el végre a sémáktól. Ők ott fenn és mi is – itt sokkal lejjebb. Ne hagyjuk, hogy mások gondolkodjanak a mi saját fejünkkel!

Rólunk van szó.

Énrólam, terólad -​ mirólunk.

Fotó illusztráció

Forrás: jpost

8 Kommentek

  1. Nehéz volt végig futni ezt az írást a hossza miatt, pedig az állításai szerintem senkinek nem jelentenek újdonságok ezen lapoka látogatói közt “mindenki utál bennünket”. És mi a megoldás? Oly sok olvasás után, talán annyi, hogy ” jobb, ha tudjuk”.
    Csak mosolyogni tudok a “mélyinterjú” ötletén a gyilkossal, akit előbb “ártalmatlanná” tettek a késsel kezében, azaz biztosan szíven/fejbe lőttek.
    Értem, hogy a bittek száma nem korlátja a terjedelemnek, de az oly emberi tényező, mint a türelem, igen. Szerkesztőért kiált e cikk! Levágni minden körülményes mondatot!

  2. Nem gondolom, hogy mindenki mindenről ugyanúgy gondolkodik – szerencsére – és lehetnek olyanok is, akiknek a cikkben leírtak újak és fontosak lehetnek. A terjedelemmel kapcsolatosan: mindenkinek joga van kifejteni a véleményét, kinek ez hosszabban, kinek rövidebben sikerül. Az újságban művészeti kérdésekről is terjedelmes cikk jelent meg, senki sem tiltakozott…

  3. (Bocs a helyesírási és félreütéses hibákért az előbb.)
    Most, kicsit jobban belebögyörészve e monstre írásba látom, hogy szerzője mégis ajánl megoldást, azaz hogy a propaganda gépezetet kéne kifelé jobb munkára késztetni. (ez bizony Orbánnak sem sikrül) Nehéz kimagyarázni a rutinszerűen agyonlőtt késelőket, akiket persze másképp is lehetne hatástalanítani, lásd példaként a jeruzsálemi Prájdon gyilkoló dáti esetét.
    SOS! A propaganda rosszul dolgozik, még velem, Izrael elkötelezett polgárával sem sikerült megértetni, hogy miért is lenne igaza e gyakorlat megengedőinek.

  4. Mielőtt az ember megtámad egy cikket, illik tüzetesen végigolvasni azt. Az nem magyarázat – például -, hogy bal lábbal ébredtünk. Az emberek érzékenyek, kár feleslegesen bántani őket.

  5. Kedves Gidon, én nem “támadtam” a cikket, hanem kritikával illettem.
    Te írtad feljebb, (illetve úgy értelmeztem), hogy szerinted is helye van a másvéleménynek.
    Akkor keltem volna “ballábbal”, ha logikai és kritikai érzékemet elvesztettem volna, de mint ahogy ez, mint látod nem történt meg, így köszönöm, meglehetősen jól érzem magam! 🙂

  6. Maximálisan egyetértek az írással: kifejezetten tendenciózusnak érzem, hogy a tudósítások jelentős része blikkfangos kopffal jelenik meg, amelyben a szegény palesztin fiatalok kíméletlen izraeli lelövöldözéséről adnak hírt. Ezt nem menti a tudósítás további részének objektivitása sem. Ez a tendencia vagy a bulvárstílusból fakad, és nem veszi figyelembe az okozott negatív, Izrael-ellenes, antiszemita hatást,vagy pedig szándékos. Nem tudom, melyik a rosszabb, ártalmasabb.
    Ha jól érzékeltem a magyar sajtóban megjelent riportokból, most több újságíró volt – nyilván hivatalosan szervezett – izraeli utazáson az ország és a valóság jobb megismerése céljából.

  7. En sem ertem az eljarast, miert kell hatba loni a keses tamadot (david) az izraeli eroszakszervezet kepviseloinek (goliat). Senkinek sem erdeke az ujratermelodo eroszak. Remelem a metafora egyfajta magyarazat a cikkben felvetett kerdesre az epes hangrol izraellel szemben. Maga a mentalitas beleillik a vilagszerte megfigyelheto jobbra tolodo politikai rendszerek eszkoztaraba, miszerint a kisebbsegek eltiporhatok, ha durva pelda is, es nehezen felfoghato a mult fenyeben, miert pont a zsido allam el ilyen modszerrel (kvazi rogtonitelo birosagok)

Hozzászólás