szerkesztette: Sáfrán István
Kohn bácsi ingatja a fejét, szemlátomást roppant elégedetlen valamivel. Ezen persze nem lepődök meg, mert ugye köztudomású a világban, hogy a kohnbácsik valamivel mindig elégedetlenek, de azért csak furdalt a kíváncsiság. Kérdezem is az öregtől, mi baja már megint, de csak legyint, hogy semmi, persze a dohogást nem hagyja abba. Nagy sokára végre mégiscsak előáll a farbával. Tudtam én ezt jó előre, hiszen megtapasztalhattam nem egyszer, hogy a férfiemberek egy bizonyos kor után már úgysem tudják sokáig magukban tartani közlendőiket. Sőt, még az asszonynépnél szószátyárabbak – szégyenszemre!
– Ezen a hétezer éves falon vagyok kiakadva – böki ki végül – még hogy egy fal hétezer éves! Miért nem hatezer kilencszáz ötven? Vagy hétezer tíz? Miért pont hétezer?!
Valami egészen frappáns választ szerettem volna neki mondani, olyan csattanósat, ami már a kezdet kezdetén elvág minden további vitát, de amint az lenni szokott általában ilyenkor, semmi épeszű dolog nem jutott az eszembe. Az öreg diadalmasan elmosolyodott és kihasználva a bizonytalanságom okán beállott pillanatnyi csöndet, belekezdett mondókájába.
Az úgy volt – emelte fel a nyomaték kedvéért mutatóujját -, hogy amikor még én is fiatal voltam (akkor lehetett egyidős az Akko és Haifa közötti országúttal), de nem hagyta magát megzavarni, folytatta rendületlenül: – Szóval találtak egy csaknem teljesen ép csontvázat valahol a sivatag mélyén, amerre a madár se járt. Természetesen beszolgáltatták az illetékes izraeli archeológiai intézetbe, ahol is a legkorszerűbb eszközökkel végzett több évi vizsgálat után meghátráltak. Sajnos, csak úgy körül-belülre tudják meghatározni a lelet korát, szóval sacc per kábé két millió éves lehet. Sebaj, a tudomány nem ismer határokat, ezért hát elküldték a még csaknem érintetlen porhüvelyt egy New York-i akadémiára. Itt is eltelt egy darab idő, mire közölték, hogy a lelet korát pontosan ők sem tudják megmondani, de olyan másfél millió évesre teszik a maradványok korát.
A dolog ennyiben természetesen nem maradhatott, mert hát micsoda dolog ez, fél millió éveket ugrálni az időben, amikor a tudomány ugye mint fentebb: nem ismer határokat. Hát így kötött ki Moszkvában a csontkollekció. Ha itt sem, akkor sehol sem! Nem kellett csalódniuk. Alig több, mint másfél hónap múlva már vissza is érkezett a küldemény a feladóhoz. De innentől had mondja tovább Kohn bácsi.
– A tudományos szaktekintélyek izgatottan bontották a pakkot, de a legnagyobb megrökönyödésükre csak apró darabokra töredezett csontkupacot találtak a dobozban. Az agyvérzés kerülgette mindahányukat, amikor végre egyikük észrevette a mellékelt borítékot is. Sietve felbontották – és milyen szerencse, a csapatnak volt egy olyan tagja is, aki valamilyen oknál fogva tudott oroszul (a rossz nyelvek szerint ez egyébként éppen fordítva esett meg: a tudós grémium tagjai között volt egy, aki valamelyest tudott héberül is, de hát nem ez a lényeg!), szóval elolvasták a levelet, amelyben ez állt:
A megküldött személy kora: egymillió-kettőszázötvenhétezer -hatszázhuszonnyolc év, tíz hónap és hat nap.
A szó csaknem legszorosabb értelmében hanyatt vágták magukat és szinte kórusban áradoztak a szovjet tudomány mindenek fölötti képességeiről. De hát mert azért mégiscsak tudósok voltak, a kíváncsiság nem hagyta nyugodni őket és sietve felhívták a kormeghatározást végző csapat vezetőjét azt tudakolván, hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt ilyen pontosan meghatározni a lelet korát, miközben az izraeli és amerikai szaktekintélyek sora mondott csődöt.
A válasz rövid volt és tömör:
Bevallotta!
Hm. Értem én Kohn bácsi képes beszédét, de vajon hogyan lehetett szóra bírni egy falat..?
