Bezzeg mi

0

szerző: Gideon Peer

Szoktuk mondani, mi, régi új olék, az egykori bevándorlók. És most nem az akkori nehézségekről szeretnék szólni – éppen volna miről – hanem inkább a furcsaságokról, amelyeken a vatikokkal, a régebben érkezettekkel együtt mi is keresztülmentünk.

Biztosan sok mindent elfelejtettem már, de még így is marad egy csokorra való, amiből tanulni ugyan nem – talán igen – de jobban megérteni Izraelt biztosan lehet.

Voltak idők, amikor az új bevándorlók kedvezménnyel vehettek autót, mondjuk – ne legyünk kicsinyesek – fél áron. Feléért, mint egy „rendes” izraeli. Bele sem merek ma már gondolni abba, mit érezhetett az, aki két vagy három háborút addigra már megjárt, fél életet végigdolgozta az országban, és egy tragacson kellett járnia, jó esetben – mert arra sem tellett mindig – tejfelesszájú szomszédja pedig, aki addig – utána persze igen – még bele sem szagolt a lőporfüstbe, új kocsival furikázott.

Azért volt egy kis bibi, mert bibi már akkor is volt. Az új olék kocsijának rendszámtábláján nagy fehér keret hirdette, hogy az autót vám nélkül, illetve kedvezménnyel vették. Új bevándorló ül a volán mögött! Mit nem adtam volna akkor, ha az a keret valahogy leválik az autómról…

A nagy olajválság idején ki kellett választani a hétből egy napot, amikor – benzintakarékossági okokból – lábon, illetve garázsban maradt a gépkocsi. Egy matricára felírt betű jelezte a választott napot, azt, amikor nem lehetett használni. Csak zárójelben jegyzem meg, ezzel az intézkedéssel a vallásosok jártak jól. Náluk nem volt gond kiválasztani a megfelelő napot…

Emlékszem, vezetni, illetve spórolni is tanítottak. Számtalan hirdetésben elhangzott, hogy már jóval a piros lámpa előtt vegyük le a gázt a lábunkról, lassítsunk, mert „kár a benzinért”.

A külföldre utazóknak adót kellett fizetni, ha jól emlékszem, 100 dollárt egy repülőjegy mellé. Jelentős kiadási tétel volt, meg kellett gondolni az utazást, különösen a családdal. A fentiek alól csak a Bukarestbe utazók voltak mentesítve, dúlt akkoriban a szerelem Ceausescuval, bár az is lehet, más okok álltak a rendelkezés mögött.

Az árammal is takarékoskodni kellett, illetve lehetett. A villanytársaság éjszaka más tarifával dolgozott, mint nappal. Este 10 óra után olcsóbb volt fürdeni, zuhanyozni, mosni, mint előtte. Ha jól emlékszem, az olcsó/bb áramot reggel 6-ig lehetett igénybe venni.

Spóroltunk a telefonálással is. Ugyanúgy, mint az áramot, este azt is olcsóbban adták. Az emberek tíz után estek készülékeiknek. Irigylésre méltó volt, akinek külföldi rokonai olyan időzónában éltek, ahol az itteni éjszaka ott a reggelt jelentette.

Arra is emlékszem, hogy a mobiltelefonok előtt, a katonaságnál a kurblizós készüléken hívtuk fel a családot. Libanonban, Zidonban hosszú sorok álltak az egyetlen készülék előtt: annyi „ma nismá”, „ma shlomek”, „ma kaha” mondatot az óta sem hallottam, mint akkor ott.

Arra viszont jó nem visszaemlékezni, mennyit kellett Izraelben a telefonbeszerelésére várni. Az igazán nagy urak, az akkori celebek a postán dolgozók voltak, az a pár ember, akiktől a vonaladás függött. Mi kétszer álltunk sorba telefonért. Először hét évig vártunk Beer Shéván, aztán ugyanannyi ideig Raananán. Még szerencse, hogy a 45 évből futotta. Jutott is, maradt is…

A vízzel mindig takarékoskodni kellett, volt olyan időszak, amikor tilos volt autót mosni csapvízzel, később – egy kiadósabb szárazság alkalmából, aminek persze se szeri, se száma nem volt – a kertek, fák, virágok locsolása is kihágásszámba ment.

Néha meg túl sok volt a vízből. Jaffán laktunk, közel a Jeruzsálem úthoz. Akkor még – nem tudom, hogy van ez ma – a jaffai csatornázás igencsak gyerekcipőben járt. Vagy talán még meg sem született.

Egy téli napon annyi eső esett, és annyi vizet nem nyelt el a csatorna, hogy képtelenség volt átmenni az utca egyik oldalából a másikba. Volt egy szemfüles vállalkozó, aki 4-5 embert felpakolt triciklije platójára és áttolta őket a másik oldalra. Egy út 25 agorába került, annyiba volt egy autóbuszjegy is, és ennyi pénzért lehetett egy kiló narancsot is kapni…

fotó illusztráció

Mohrabi színház/ Ephraim Erde – Vardimon Collection/Eretz Israel Museum, Tel Aviv courtesy /

Hozzászólás