A Kozma utcai zsidó temetőben helyezik örök nyugalomra, zsidó szertartás szerint, azoknak a meggyilkolt embereknek a földi maradványait, akiknek csontjait még 2011-ben találták meg a Margit híd felújításakor a Duna medrében.
Hétfőn a budapesti fővárosi önkormányzat képviselői valamit a neológ, az ortodox és a lubavicsi zsidó közösség képviselői ebben állapodtak meg.
Mint arról már hírt adtunk (http://ujkelet.live/2016/02/15/vegre-talan-eldolt-zsido-temetest-kaphatnak-a-holokauszt-ot-eve-meglelt-aldozatai/ ) már 2011-ben többen gyanították, hogy a háború végén a Dunába ölt zsidók maradványait lelték meg. S bár több híradás megjelent akkor az esetről, valójában hosszú ideig nem látszott, hogy néhány civil aktivistán kívül, különösebben másnak is lényeges lenne, hogy zsidó temetést kapjanak az áldozatok. Igaz, ekkor még nem volt száz százalékig biztos, hogy zsidók az áldozatok, bár már ekkor is elég sok jel utalt erre. Így a halál feltételezett időpontja, a helyszín, s az is hogy akadtak olyan csontok, amelyeken lövésnyomokat véltek felfedezni a szakértők.
Az emberi maradványokat az Igazságügyi Szakértői Intézetben helyezték el, s pár a Dunából kiemelt cipőt a Budapesti Történeti Múzeumban – bár itt nem került rájuk az a felirat, hogy meggyilkolt zsidók cipői lehetnek ezek.
S bár időnként előkerült, hogy mégiscsak el kell temetni a holtakat, igazán lendületet az adott az ügynek, amikor 2015 nyarán elkészült egy tanulmány arról a genetikai vizsgálatról, amelyikből kiderült, hogy az áldozatok egy része zsidó. (Nem minden mintát lehetett értékelni, de az értékelhető minták a zsidó eredetre utaltak.)
Ezek után, részben a csontokat megmentő személy kezdeményezésére egymástól függetlenül az ortodox és a neológ hitközség is tárgyalásokat kezdett a csontok kiadásért, s a lubavicsi közösség is csatlakozott ehhez. S bár a különféle zsidó szervezetek képviselői mind azon az állásponton voltak, hogy a lehető leghamarabb el kell temetni a csontokat, a hatóságok egy darabig arra hivatkoztak, hogy nem tudnak dönteni, melyik zsidó szervezetnek is adják a maradványokat. Így újabb hónapok teltek el.
Ekkor még ökumenikus szertartást és állami köztemetőben való elhantolást javasoltak az állam képviselői. A zsidó szervezetek és a civilek is úgy gondolták azonban, hogy mindez annak elfedése lenne, hogy zsidókat gyilkoltak meg. Ráadásul a zsidóknak a zsidó törvények és szokások szerint zsidó temetőben kell nyugodniuk. Ezt az álláspontot aztán mindhárom zsidó közösség halachikus érvekkel is alátámasztotta.
S bár akadtak akik attól tartottak, hogy a zsidó szervezeteket egymásnak ugrasztják, s majd erre hivatkozva szervezik meg mégiscsak az állami temetést, mintegy elkenve azt, hogy a zsidóságuk miatt ölték meg ezeket az embereket –a három közösség vezetői példás módon együttműködtek végül is ebben a kérdésben, s a fővárosi önkormányzat képviselői is egyetértettek abban, hogy zsidó temetőben zsidó temetést kell kapniuk az áldozatoknak.
A legfontosabb tehát, hogy több mint hét évtizeddel a gyilkosságok és öt évvel a földi maradványok megtalálása után mégiscsak lesz méltó zsidó temetés. Ami talán arra is alkalmat ad, hogy az új nemzedékeknek el lehessen mondani, hova vezet a szélsőséges politika.
