Egy gyűrű mind felett

0
Daniel Hoffmann/ujkelet.live
fotó: Daniel Hoffmann

szerző: Kati Yael Hirschberg

A múlt héten egy jeruzsálemi menyasszony véletlenül kidobta a jegygyűrűjét a szemétbe. Az eset úgy történt, hogy a gyűrű bekerült a nő zsebébe, majd véletlenül a földre, onnan egy becsületes megtalálóhoz, aki nem tudta, hogy mit talált, majd egy pár napos pihenő után vissza a tulajdonoshoz. Ennyi a történet alapja, a körkérdésemre adott válaszokból kiderült, hogy hasonló eset elég gyakran történik, ismerőseim közül ki a lakáskulcsot, ki a csekkfüzetét, ki egy fontos számlát dobott véletlenül a szemétbe. Így vagy úgy, kalandos vagy egyszerűen csak gusztustalan történések után a dolgok többsége meglett. Akkor mitől kapott ilyen nagy médiafigyelmet a történet?

Az igazság a részletekben rejlik. Először is, önmagában is felborzolta a kedélyeket, hogy a gyűrű 36 ezer sékelt, azaz körülbelül két és fél millió forintot ér. Rögtön jöttek a kérdések, hogy mit tud egy gyűrű ennyi pénzért? Hogyan költhet valaki ennyi pénzt egyetlen ékszerre? Honnan volt erre pénzük? Mennyire lehetnek gazdagok azok az emberek, akik egy gyűrűre ennyit költenek? Ezekre a kérdésekre persze nem érkezett válasz, és nem is érkezhet, mert – ha én lennék a kérdések címzettje biztosan – az a válasz, hogy senkinek semmi köze hozzá. Ennyibe került és kész, jelentősége csak azért van, mert így érthető hogy miért mozgattak meg ekkora erőket a gyűrű előkerítésére. Ugyanis miután a menyasszony felfedezte, hogy eltűnt a gyűrű, arra gondolt, hogy valószínűleg bedobta a szemétgyűjtő konténerbe, visszafutott hát az utcára, és látta az éppen távozni készülő szemetesautót. Megállította a kisfiúk és kislányok csodálatának tárgyát, és elmesélte a sofőrnek, hogy mire gyanakszik. És. Itt kezdődnek a mesei motívumok. Ugyanis a sofőr nem a vállát vonogatta, nem arról győzködte a figyelmetlen lányt, hogy nincs mit tenni, és még csak ki sem röhögte. Hanem telefonált a főnökének, az tovább telefonált, és még tovább és még tovább, végül megérkezett az utasítás a kukásautó sofőrjéhez, hogy a kérdéses szállítmányt egy elkülönített területre lesz szíves kiborítani a szeméttelepen. A kocsit már ott várta pár családtag, akik tudták hogy mekkora érték veszett el, és a hozzájuk csatlakozó önkéntesek. Ők így együtt órákon át keresték az elveszett drágaságot.

Ennyi a történetben, ami engem megragadott. Hogy miért, azt mindjárt elmondom, de előbb befejezem a gyűrű kalandjait, mert hát mégis. Szóval az történt, hogy a gyűrű nem is került be a konténerbe, hanem mellé esett, ahol valaki megtalálta, és mivel értéktelen bizsunak gondolta, hát zsebrevágta, hazavitte és el is feledkezett róla. Sabat után hallotta a helyi pletykahálózaton át, hogy micsoda izgalmas dolgok történtek, és innentől már szupergyorsan eljutunk a happy end-hez: a gyűrű és tulajdonosa egymásra talált pár nappal később.

De mint mondtam, engem a történetben nem a happy end fogott meg, hanem az, ami csak a sorok között olvasható. Mégpedig az, hogy minden hibája ellenére az izraeli társadalom egy működőképes és még inkább életképes társadalom. Ez a történet számos ponton érhetett volna csúfos véget. Elég lett volna ha nem segít a kukásautó vezetője. Elég lett volna, ha nem segít az ő főnöke. Elég lett volna ha nem segít a szeméttelep irányítója. Elég lett volna, ha nincs ennyi önkéntes, akik a saját idejüket áldozták fel a segítség érdekében (jó persze, tudom én hogy végül nem ők találták meg a gyűrűt, de a történet illusztrációját ők adták, ahogy órákon át túrták a szemetet). Elég lett volna, ha becsületes megtaláló nem becsületes. Elég lett volna, ha nem működik a kapcsolati háló, és nem talál egymásra az állandó és az ideiglenes gyűrű- tulajdonos. Szóval a dolog sok ponton félrecsúszhatott volna. De nem történt semmi ilyesmi. Ugyanis abban az adott pillanatban, amikor egy-egy szereplőnek éppen döntést kellett hoznia, hogy megrántja a vállát és túllép az egészen, közönyösen állva mások bajához, vagy megpróbál tenni valamit a siker érdekében, akkor mindenki helyesen döntött. Mindenki a jobbik énjét hívta elő, és mindenki úgy érezte, hogy a segíteni kell. Nem sok esély volt rá, hogy sikerrel fognak járni, de legalább megpróbálták. Hittek benne, hogy érdemes megpróbálni. És ezekben a borús, esős, hideg napokban mindez melegséggel tölt el, mert nyugodtan bízhatok benne, hogyha egyszer én kerülök bajba, akkor is lesz kihez fordulnom. És ez nagyon jó érzés, mert arra elég kevés az esély, hogy egy 36 ezer sékeles ékszert véletlenül kidobjak. De másfajta ügyekben még segítségre szorulhatok. Ahogyan bárki más is. És valószínűnek tartom, hogy éppen ezért került be a gyűrű története szinte az összes izraeli médiatermék hírei közé. Mert hinni akarunk benne, hogy nem egyes emberek véletlenszerűen egymás mellé sodródott tömege vagyunk, hanem egy valódi, élő, kisebb és nagyobb ügyekben is egymásnak biztonsági hálót kifeszítő közösség. Rosszabb napjaimon naivitással vádolnám magam. De jobb napjaimon hinni akarom, hogy igazam van. Igazam van?

fotó: Daniel Hoffmann

Hozzászólás