Patkány-ketrec

1
Fotó: Túry Gergely
Fotó: Túry Gergely

szerző: Silló Sándor

Nem láttam még a Saul fiát. Szórakoztató ipari terméket hajlandó vagyok tévében, monitoron, laptopon, okostelefonon, bárhol megnézni. De egy filmnek jár a mozi. A fehér gyöngyvászon, a vetítőgépben surrogó 35 mm-es filmszalag. A terem homályában együtt álmodók. Tel Avivba még nem jutott el a film kópiája, így nem írhatok róla.

Hála a netnek a film Golden Globe-díjját követő szennyhullám viszont eljutott ide is. A posztolók zömét nem zavarta, hogy nem látta a filmet. A Saul fia című film világsikere felszínre hozta a történelmileg mélyen beágyazott gyűlöletek egész infernóját. A szavak vírusok, kimondás, leírás útján terjednek. Nem szeretnék ebből a verbális kloákából szemezgetni. Aki elég kíváncsi, vagy elég mazohista, az merítkezzen meg ebben a fekália-folyamban. Én inkább csak az irányairól írnék.

Az adminok a facebookon – igaz, némi késéssel – a legdurvább antiszemita, holokauszt-tagadó gyalázkodásokat törölték. Úgy látszik, ízlés dolga mennyit, szerintem keveset: A szalonzsidózás maradhatott. Maradtak a szokásos, kedélyes szójátékok a zsidó szó számos, bájos szinonímájával, a decens “igazmagyar”-ozás, a “világcion” összeesküvéselméletek, belemaszatolva az amerikai filmipart. A mindenkori magyar antiszemita közbeszéd. Mintha az uszoda vizébe bólyákat helyeztek volna, hogy meddig szabad belepisálni. Jogos felháborodásában a másik oldal sem disztingvált: Mocsok, szemét ország lett Magyarország, ahol csupa náci él. És az ehhez tartozó történelmi vonzatok. Aztán a hazárulózás válaszul. Majd többnyire egymás vallásának, származásának, családjának ócsárolása. Végül az altesti szint, testnedvek, stb. Patkányok. Ennél a szónál akadtam el. Itt kénytelen voltam elgondolkodni. A szűkketrecbe zárt, kiéheztetett állatok, akik a létfenntartási ösztön parancsára egymást zabálják fel.

Ez lenne Magyarország allegóriája? Vagy egyszerűen ostoba emberek vagyunk, akiket ravasz vezetőink évszazadok óta – sikerrel – uszítanak egymásra. Ha csak az utolsó száz évet vesszük: ugrottunk Kun Béla uszítására, Hortyéra, Szálasiéra, Rákosiéra, a forradalom szentségét beszennyező utcai lincselőkére, ’56 leverőinek uszítására, Kádáréra, a rendszerváltó pártocskák fogcsikorgatásaira és most ugrunk a minden sötét indulatot felzabáló, magábafoglaló Kisgömböc-Orbán uszítására. Aki a fenti lista legszörnyűbb időszakaihoz fogható gyűlölködést hozott retorikájával, politikájával. Gyűlölünk mindenkit a vallása miatt, a pártja miatt, bőrszíne, nemi identitása miatt. Azért, mert gazdag, és azért, mert szegény. Azért, mert idegen, és azért, mert ő is magyar. Gyűlöljük az ellenfeleinket és már az ellenfeleink ellenfeleit is. És persze gyűlöljük a vezért, de ez nem változtat a képen.

Patkányketrec.

És nincs már jobboldal és nincs baloldal; humanisták vannak és idióták. Nincs liberális gondolkodás, és nincs nemzeti konzervatív gondolkodás, csak gondolkodás van.

Vagy nincs.

És van ostobaság, de abból van bal is jobb is, liberális és konzervatív is.

Jó volna kijózanodni és tiszta fejjel megünnepelni a közös sikereket! Jó volna a Saul fia című filmről írni, a kultúrális rovatba!

Fotó: Túry Gergely

 

1 komment

  1. Tegnap láthattuk Tel Avivban először a Saul Fiát.
    Nem akartam megnézni, bár tudtam, hogy elöbb-utóbb sarokba szorít, és akkor majd megadom magam…. és ez a nap sokkal elöbb jött el, mint hittem.
    Zavartan kuncogtam fel már az első kockáknál, “Nem véletlen, hogy nem akartam megnézni ezt a filmet!” , hisz én már megláttam amit láthattam, és megtudtam amit ép ésszel megtudhattam, és számomra ezen túl nincs hová.
    Nem akarom! – erősödött tovább az ellenállásom. Nem akarom a gyereket aki meghal, nem az itt-ott zokogástól, iszonyattól hangos tömeget, semmit ami fájhat!
    És nem is fájt….Sikerült teljesen rezisztensé válnom, tehnikai részletekre, képi megoldásokra, hangefektekre koncentrálva.
    És akkor végre leesett, megesett, és helyére kattant a történet, mert épp oly hevesen utasítottam el a rám törő érzéseket, mint amazok tehették ott. Nagyszerűen rászedett e fiatal rendező, mert hirtelen elfogadtam, amit sose hittem volna, – hogy a film alapötlete, ez az eszementnek tűnő feltevés, miszerint valaki egy haláltáborban, ilyen idiótasággal töltené idejét, mint egy halott gyermek temetése – nem, hogy lehetetlen, hanem egyetlen helyesnek tűnő lépés, megkísérlve helyre billenteni, mind azt, ami kisiklott.
    “Elárultál, minket élőket” hangzik el a filmben, és én bológatnék, mert a szívemből szól, az élni akarás elemi ösztöne, de a Sonder Commandóban nem volt lehetőség a túlélésre. A létezés horizontja mindössze négy hónapra szűkül, illetve a filmben csupán egy napra. Az élők csak pillanatokig többek, mint a halottak.
    Ebből a halálgyárból viszont egy dolog biztosan hiányzik, a gyász, mely normális esetben elválaszthatatlan a haláltól. E normalitást próbálja Saul visszaszerezni a filmben, az elvesztett mértéket, hogy fájni tudjon ismét ami fáj.
    Így, megértve néztem az utolsó képeket, az erdő felé kitáguló látóhatárt, ahol egy gyermek, a túlélő gyermek, a ropogó puskák zaját magamögött hagyva, szögdécsel fel a dombon.

Hozzászólás