A Saul fia elnyerte a kritikusok nagydíját Cannes-ban, a Golden Globe-díjat Amerikában és most jelölték a legjobb idegen nyelvű filmeknek járó Oscarra.
Nemes Jeles László, a film rendezője egy sajtófogadáson azt nyilatkozta, hogy meglepte a sikersorozat. S valóban meglepő volt, egyfajta fordulat a kortárs filmek értékelésében, ha úgy tetszik „divatjában”.
Megszoktuk, hogy a mai filmek 90% kamaszoknak és gyermeteg felnőtteknek készül. Fő, hogy nagyon gyorsan peregjenek az események, a rendező rengeteg trükköt alkalmazzon. Legyenek a filmben csodálatos gépek, szörnyek, erőszak, hősök, happy end – és lehetőleg igen ostoba legyen. A kevesebb, mint 10%-ra rúgó művészfilmek ennél persze sokkal igényesebbek. De azoktól elvárják a szexet vagy legalábbis a szerelmet, a fordulatokat, a hősöket és különösképpen a sztárokat, a szép, vonzó környezetet, tengert, erdőt, várost, kastélyt stb.
Erre most itt van egy film, melyben mindebből semmi sincs. A helyszín Auschwitz, gázkamra. Se szex, se szerelem, se sztárok. A főszereplő nem színész. Nincsenek se angyalok se szörnyetegek, de még hősök sem. Az időpont, melyben a film játszódik adott volna alkalmat hősök ábrázolására. Az auschwitzi megsemmisítő tábor egyetlen lázadásának. Ugyanis a főleg magyar deportáltakból álló egyik Sonderkommandó lázadásának idejében vagyunk. Ezt a pillanatot más filmek már megörökítették, így például a majdnem történelemhű, amerikai „Szürke zóna”. Ott voltak hősök, hasonlóan egy hadifogolytáborokban szerveződő lázadáshoz. Itt ilyenek nincsenek.
Halálgyárban vagyunk. A Sonderkommando tagjai teszik a dolgukat, mint ahogy ez már gyárakban szokás. Szén helyett hullákat raknak egy kupacba, érzelmek nélkül, elfásultan. Az a két lázadás vagy inkább ellenállás, mely köré a szűkre szabott cselekmény rendeződik teljesen irracionális. Egy fiú élve kerül ki a gázkamrából(a valóságban egy lány volt). Saul azt mondja, hogy ez az ő fia. Megmenteni nem lehet, Auschwitz nem ismer csodát, de valamit talán lehet: rituális zsidó temetéssel eltemetni. Saul rabbit keres, egyetlen célja van: mint zsidót akarja eltemettetni a „fiát”. Közben szervezik a felkelést. A történészektől tudjuk, hogy a robbanóanyagon kívül, amit a politikai táborban gyűjtöttek számukra a lányok, három géppisztolyuk volt. Ezek a felkelők nem hiszik, hogy nemesebb harcban elesni, mint hagyni magukat meggyilkolni. Nem hiszik, hogy ez magasabb rendű halál, mint Saul „fiáé”, a gázkamrába hajított gyermeké. Ugyanazt érzik, mint Saul, hogy az irracionális tett az egyetlen „normális” tett az alvilágban.
Alvilágot mondok, nem poklot, mert igazat adok Kertész Imrének, hogy Auschwitz nem volt „pokol”. A pokolba a túlvilági szelekció a bűnösöket küldi, míg ebben a szelekcióban nem a morál, ellenkezőleg, a tízparancsolat megtagadása vezette magát a szelekciót. Az alvilág a görög „Hádész” szó jobban illik rá.
A film, mondja a bölcs rendező, nem Auschwitzról szól. Auschwitzot, ahogy általában a Holokausztot ugyanis nem lehet művészileg „reprezentálni”, nem lehet bemutatni, megírni, megfilmesíteni. A szó „Auschwitz” már önmagában elmondja mindazt, amit mondani lehet róla. Ezért mondja Kertész, hogy Auschwitz a Sinai ellenpárja, visszavonása, és mint ilyen ábrázolhatatlan.
Ez a film filmtörténetet csinál, már csinált is.
Minden újítás mögött állnak olyan művek, melyek nélkül nem jöhettek volna létre. Így a Saul fia nem születhetett volna meg Lanzmann felülmúlhatatlan dokumentumfilmje a Shoa nélkül, ahogy nem születhetett volna meg Tarr Béla két grandiózus játékfilmje (Sátántangó, A torinoi ló) nélkül sem. Köszönjük, hogy megszületett.
