Adrenalin

0
fotó: Daniel Hoffmann
fotó: Daniel Hoffmann

szerző: Kati Yael Hirschberg

Egy barátom azt írta nekem a múlt héten, hogy szereti ahogy a zsidóknak van affinitasuk ahhoz, hogy minden nehézségből valami pozitívat hozzanak ki. Ő konkrétan arra gondolt, hogy egy merényletben meghalt kivaló orvos – írjuk ki a nevét, mert megérdemli, dr. David Appelbaumról van szó – halálának körülményei arra késztették a lányát, hogy mentőorvos legyen belőle Jeruzsálemben. A múlt héten akadtam bele egy többek között róla szóló videóba, aminek valóban az volt a mondanivalója, hogy minden tragédiaból születhet valami jó. Nos, sajnos tragédiából van választék errefelé, némelyik megváltoztatta az én életemet is, némelyik csak távolról borzasztott el. Az egyik ilyen közvetlen hatással járó esemény 2014. júniusában kezdődött, amikor terroristák elrabolták Naftali Frenkelt, Gilad Shaert és Eyal Yifrah-ot. Pénteken hallottam először a hírt, hogy eltüntek, pár órával sabat előtt, és már akkor éreztem, ahogy oly sokan mások is az országban, hogy baj van. Ahogy kiment az ünnep, szokásunktól eltérően már ugrottunk is rá a hírekre, és a bizakodást felváltotta a csalódottság, a félelem és a düh. Részemről valami olyan eszeveszett indulat tört elő valahonnan a mélyből, amit muszáj volt levezetni valahogy. Akkor már hónapok óta próbáltam rávenni magam, hogy eljárjak esténként futni, több-kevesebb sikerrel, de mindig maradva a hobbi-kocogós távnál és sebességnél.

Aznap éjjel hajtott az adrenalin.

Gond nélkül eljutottam addig a pontig, ahol vissza szoktam fordulni, de akkor úgy éreztem, még van bennem erő. Néztem a főúton egymás után elszáguldó katonai és rendőrségi járőröket, éreztem ahogy lelassítva megy el mellettem a jisuv biztonsági szolgálata. Elgondolkozva néztem a futópálya melletti sötétbe borult földeket, és arra gondoltam: hogyan fogják megtalálni őket, hiszen bárhol lehetnek, akár itt, ezek mellett a bokrok mellett is, vagy a távolban álló romos istállókban. Lehet hogy ez igy röhejesen hangzik, de mikor kezdett elnehezedni a lábam, akkor arra gondoltam, hogy a katonák, rendőrök, önkéntesek sem állnak le azon az alapon, hogy fáradtak, akkor nehogy már én itt feladjam. Békében és talán kicsit nyugodtabban hazaértem, de onnantól kezdve a következő hetekben, hónapokban sokszor motiváltak az elvárható szintnél jobb teljesítményre a hírek. Nesze neked jóra fordított baj, bárcsak lett volna valami más, ami előre hajt.

Mások persze, a világ nyugodtabbik felén, az alapján választanak útvonalat esti futáshoz, gyalogláshoz, hogy mennyire sík a terep, mennyire van kivilágítva, milyen a pálya felülete, mekkora a táv, hány ugatós kutya vagy forgalmas kereszteződés mellett visz el a sportolni vágyó útja. Na most itt Izraelben egy kicsit ez is másképpen van. Vagy legalábbis nálam máshogy van, mert távol áll a természetemtől a fatalizmus, négy gyerek vár otthon, persze ne hagyjuk hogy győzzön a félelem, de azért a felesleges kockázat az bizony felesleges kockázat. Én speciel 2014. júniusáig olyan utat választottam, mint bármelyik átlagos futó, legyen nagyjából sík terep, jól kivilágítva, ne legyen a kör kevesebb mint 3 és ne több mint 6 kilométer. Aztán pár héttel később, amikor megtalálták “A fiúk” holtestét, és rá pár nappal elrabolták Mohamed Abu Khedirt, akkor változtatnom kellett, mert meg voltam győződve róla, hogy ez az őrült elrablósdi folytatódni fog. Egyszerűen nem mertem kifutni a jisuvból, és arab falvak közelében átfutni a szomszéd településig majd vissza.

Így aztán útvonalat cseréltem, maradtam a kerítésen belül.

Aztán ahogy a konfliktus eszkalálódott és elkezdődött a gázai hadművelet, még egy elég hatásos figyelmeztetést kaptam, hogy keressek másik “hivatalos útvonalat”. Egy meleg júliusi estén éppen nem futottam, viszont a légvédelmi szirénák sem szólaltak meg, amikor egy Grad rakéta becsapodott a két jisuv között, a futópályától kb. kilométernyi távolságra. Ezek után úgy éreztem, ideje megfelelő távolságra maradnom az óvóhelyektől, és az egyébként üvöltő zenét is lehalkítottam, hogy időben meghalljam a szirénákat (amik később azért meg-megszólaltak nálunk is egész nyáron).

Szóval igy telt el jópár hónap, fél szemmel az út melletti részeket pásztázva, fél füllel a szirénákat hallgatva. Aztán szépen lassan jöttek az új kihívások, a buszmegállók mellett várakozó arab lakosok, a környező falvakba hazatérő megfáradt férfiak, az út mellett váratlanul gázt adó autósok, akik mellett mind el kellett futnom és akik normális esetben semmiféle fenyegetést nem jelentettek volna, de nem éltünk normális napokat. Az utóbbi hetekben a biztonsági fal túlsó – ironikus módon “izraeli” – oldaláról érkező Molotov-koktélok jelentettek kétes változtatosságot a jisuv és Jeruzsálem között. De aztán ezek is megritkultak, vagy a lendület hagyott alább, vagy a katonák változtattak a járőrözési szokásaikon, nem tudom.

Amit tudok, hogy ma végre (vagy ma éppen), hosszú hónapok óta először, újra szabadon, a legkisebb, alattomosan megbújó félelem nélkül használhattam a két települést összekötő – sík, kivilágított, és éppen ezért kedvenccé váló – útvonalamat. Nem a híreket hallgattam, hanem Balkan Beat Boxot. Nem a helikoptereket vagy a távoli robbanásokat hallgattam két szám között, hanem a tüdőm sipolását (ja, hát a kondimat azt hagyjuk, nem csak a futópálya kiválasztása a kihivás, hanem a lustaság és a permanens időhiány is, de ez egy másik történet). Eltrappoltam a sorompó mellett, végig a benzinkútig, kikerültem egy haza induló ultraortodox családot, munkába induló arab férfiakat, buszra váró katonákat, elfutottam a félig megművelt földek sötétje mellett, aztán a szomszéd jisuv kerítésénél visszafordultam. Lefelé újra vitt a lendület, fantasztikus tavaszi este volt (igen, igy január közepén) és megfordult a fejemben, hogy mennyire jó lenne mindig igy, ilyen szabadon élni. Persze szeretek Izraelben élni akkor is, amikor nyakig vagyunk a bajban, a gondban, a feszültségben. De olyan jó lenne ha ebből jutna kevesebb, és a nyugalomból több. Mert lehet hogy csak egy napig, lehet hogy csak egy évig tart, de amikor béke van, akkor valóban ez a Paradicsom. Mindannyiunk számára, akik a békét választjuk, ameddig azok, akik másról álmodnak, hagyják nekünk.

 

Hozzászólás