BIG – re egy korábbi interjúval emlékezünk ברוך דיין האמת
szerző: Bőhm Ágnes
„Szeretem a zsidó világot, a zsidó emberek közelségét”– vallja Benedek István Gábor író, akinek legújabb, „Zsidó krémes” című regénye a Tevan kiadónál a könyvhétre jelent meg.
– Új műve nem gasztronómiai regény, sőt a „Zsidó krémes”, mint metafora, – a könyv szövege szerint – „akár jelképe is lehetne a zsidóságunknak”. Honnan jött az ötlet? Mi a jelképes cím eredete?
– Az Ausztráliában élő Gold Ági, leánykori nevén Buchbinder Ági, aki a leggyönyörűbb lány volt Tótkomlóson, és akivel egy utcában laktunk, minden nyáron hazajön és krémest süt nekünk. Receptje a kisregény fülszövegében található. A cím valóban szép metafora, amely – mint azt a könyvemben leírtam – „alul kemény, szilárd tészta, …és rajta ott a teljes, vaníliás főzött édes krém, a maga kettős keverék ízével, amely egymásba olvad”. A krémes azt szimbolizálja, hogy a zsidó közösségnek több rétege van.
– A magyarországi zsidó közösség különféle rétegeiről, főleg a háború után újraéledő emberekről megírt történetei a legautentikusabbak. Ez a könyve az 1960-as évek végén zajló hazai eseményekről szól. Ilyen közelről kevesen ismerik ezt a zárt és különös világot?
– Születésemnél, neveltetésemnél fogva az itteni zsidó köröket jól ismerem. És mivel a róluk szóló tudás birtokában vagyok, azt gondoltam, miért is ne írjam meg. Végtére is szeretem ezt a világot, a zsidó emberek közelségét, a meséket, a zsidó sorsokat.
– Erre a könyvére a mese, vagy inkább a realista elemekből épülő történetek a jellemzők?
– Az utóbbi, hiszen az én családomban mindenkinek a sorsa egyetlen egymásba kapcsolódó mese volt. Nagy család volt a miénk. Olyan híres emberekkel, mint az író Bródy Sándor és Czukor Adolf, a hollywoodi filmipar egyik megalapítója, a nagybátyám volt. A szüleim, a tótkomlósi Apám és az eredetileg szefárd zsidó vallásos családból származó Anyám a kis falusi, tótkomlósi zsidó iskolában ismerték meg egymást. Engem pedig úgy neveltek fel, hogy a zsidó világot tökéletesen ismertem. A holokauszt következtében családunk nagy része elpusztult. A túlélők közül a legtöbben a világ minden tájára szétszéledtek, itthon kevesen maradtunk. Miután Anyámmal és bátyámmal túléltük az ausztriai és a német koncentrációs táborokat, hazajöttünk, befejeztem az elemi iskolát és Kecskeméten a református gimnáziumban leérettségiztem. Azután Apám tanácsára a pesti Rabbiképző szemináriumban tanultam tovább. A Rabbiképző lényegében üres volt, mert aki a háború után még életben maradt, az 56-ban mind elment, és amikor én 1957-ben odakerültem, mindössze nyolc diák volt. Én csak három évig jártam oda, mivel soha nem gondoltam komolyan, hogy rabbi legyek.
– Így már érthető, hogy a könyveiben ábrázolt világot nem kellett kitalálnia. És az is valódi, ahogyan megörökíti Scheiber Sándornak, az intézmény akkori igazgatójának, a kor neves rabbinikus tudósának az alakját.
– A Rabbiképző elképesztően jó stúdium volt. A tanáraim közül Scheiber volt a legjelentősebb, hebraikát és irodalmat tanított nekem. Mesterem és példaképem. A bátyám, Pali, aki 1956-ban Izraelbe emigrált, szintén nagy tisztelője volt. Scheiber nem sokkal halála előtt járt Izraelben, ahol kifejezett népünnepély volt a megjelenése.
– A magyar zsidók viszonya Izraelhez, különösen fontos témája ennek a könyvnek. Mi a magyarázata, a háttere a zsidók többsége Izraelhez való erős kötődésének?
– Nincs zsidóság Izrael nélkül. Ugyanakkor sok olyan ember van, a magyar zsidók között is, aki nem vállalja a zsidóságát. Az Izrael iránti szerelmet ebben a művemben úgy írtam meg, mint mély, komoly érzelmi kapcsolatot.
– A zsidóknak, akik itthon többnyire kommunisták voltak, akkoriban meglehetősen ambivalensek voltak Izraellel kapcsolatos érzéseik, gondolataik. Nem véletlen, hogy Aczél György neve is szerepel a könyvben?
– Aczél figuráját nem, de Rényi Péterét, aki az 50-es évek végétől több évtizeden át a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, megírtam az egyik történetben, amelynek főhőse egy kommunista zsidó, akinek új, kommunista hite kitörölte lelkéből a régi zsidó identitását. Aczél Györgyöt elég jól ismertem. Az Aczéllal készített interjúm, amit végül ő maga visszavont, csak halála után jelenhetett meg. Az 1990-ben itthon is kiadott kötet, amelynek a címe „Tépd le a sárga csillagot” tartalmazza az Aczél Györgyről szóló írásomat. Aczél fiatal korában fegyverrel harcolt a cionista eszméért. Aztán kommunista lett és eltorzult ebben a hitében. Aczél állítólag Izraelben vallotta be, hogy tévedett, amikor azt hitte és remélte, hogy az asszimiláció megoldja a zsidókérdést.
– Egy másik kulcsfontosságú téma a könyvben az, amikor a belügyes a zsidó templomszolgát, a zsinagóga sámeszát akarja beszervezni, és rávenni, hogy a zsidó templomba járókról és az ott elhangzottakról jelentsen. Ezt a sámesz – először kissé bizonytalanul – végül határozottan visszautasítja. Önnek erről a témáról van személyes tapasztalata?
– Igen, ott éltem ezek között az emberek között. A Népszabadságnál a 80-as években a néhai Szabó László volt a főnököm, aki az elhárítás egyik, nem hivatalosan kinevezett vezetője volt. Annak idején a bátyámmal, Palival járt Pesten jogi egyetemre. Amikor felvettek a laphoz, Szabó azt mondta nekem: Itt nincs duma, Te nem beszélgetsz senkivel, te nem mondasz senkinek semmit, nem beszélsz a telefonba hülyeségeket!
– Noha a regényen az ügynök-sztori végig húzódik, a könyv nem erről szól. Inkább arról, hogy…
– Arról szól, hogy micsoda figurák voltak, milyen színes és gazdag világ volt még az „álmos” magyar szocializmus alatti időkben is.
Benedek István Gábor
1937-ben született Gyulán. Újságíróként kezdte, (Magyar Hírlap, Ország Világ, Népszabadság, majd a rendszerváltás idején a Magyarország című lap főszerkesztő-helyettese. 1990-1993 a Tőzsde Kurír, 1993-1999 a Bank és Tőzsde című folyóiratok alapító főszerkesztője, 1998-tól a Remény című zsidó közéleti-kulturális folyóirat alapító főszerkesztője. A 80-as évek közepétől indult el szépírói pályafutása. Első regénye „A gyilkosok hajnalban kelnek” címen 1985-ben jelent meg. Több műfajban alkot: novelláskötetek (A komlósi Tóra 1994, Brooklyn 1996, Az elégett fénykép 1997), regények, tárcakötetek, filmregény, rádiójáték, dokumentumfilmek. A most megjelent „Zsidó krémes” a tizedik regénye. Aranytollas újságíró, szakmai nívó díjakat, 1988-ban Rózsa Ferenc díjat kapott. (B.Á.)
Gerasdorfban utcát neveznek el a „Mamáról”.
Az író, Benedek István Gábor (BIG) Édesanyjáról, Braun (Kohn) Rózsiról június 17-én utcát neveznek el Bécs egyik külvárosában, Gerasdorfban. Az írón, BIG-en és feleségén, Köves Hajnalkán kívül az ünnepélyes esemény résztvevői lesznek: az osztrák belügyminiszter, az Izraeli Kulturális Egyesület vezetője, a gerasdorfi polgármester és helyettese, a város más vezető tisztségviselői, valamint a strasshofi és a bécsi holokausztkutató intézetek tudományos munkatársai. Az ünnepségről az osztrák és a szászországi német sajtó és televízió is tudósít. Az írót 1944 júniusában, hat és fél évesen Édesanyjával, két nagymamájával, és bátyjával együtt a magyar hatóságok Tótkomlósról az ausztriai Gerasdorfba deportálták. Az utcát az író Édesanyjáról abban a gerasdorfi lakónegyedben nevezik el, ahol 72 évvel ezelőtt a zsidó deportáltakat, köztük Braun Rózsit öt hónapon át a láger környéki földeken és egyéb kényszermunkán dolgoztatták, majd a családot a többi magyar zsidóval együtt októberben Bergen Belsenbe, és néhány hónappal később Terezinbe szállították tovább. A gerasdorfi láger és Édesanyja történetét az író „A négy perzsaszőnyeg” című, 2011-ben megjelent novellájában örökítette meg. (B.Á.)
Az interjú rövidített változata megjelent június 13-án a Népszabadság Kultúra rovatában(11.o.).
fotó: Gideon Peer/ujkelet.live
