Ünnepi könyvhét – Dési Péter: Apám szívével kezemben

0

ujkelet.live

Szilvási J. Csaba

Dési Péter: Apám szívével kezemben

Az ember vagy megszépíti a csúnya dolgokat, vagy megcsúnyítja a szépségeseket

A mű, a címe alapján egy édesapa szívéről szól, amit egyszer az író – megrendítő és kiváltságos módon – a kezében tarthatott. Ez már önmagában is hatalmas sztori, bár csupán egy rövid, ám rendkívüli része a regénynek.

A történet valójában annak szerzőjét, és az őt körülvevő embereket tárja elénk. Látszólag nem más, mint egy a huszadik században elkezdődött és a huszonegyedikbe átvezető üzleti karrier mozzanatainak füzére, a szocializmusnak nevezett formációból a vadkapitalizmuson át napjainkig.

Mese az újságíróból lett üzletemberről, az íróról és kiadóról, a bölcsészlelkű pénzcsinálóról. Ebből a szempontból nagyon hasonlít a szerző első regényére, amely évtizedekkel ezelőtt jelent meg Felejtsd el a holnapot címmel, és amelynek szintén egy üzletember a főszereplője. De annak, aki ismeri az írót, feltűnhet, hogy talán mégsem az ő személye a fontos egyik művében sem, hanem az a bizonyos szív (nem a címben szereplő, nem az apáé), ami abban a régi regényben és ebben is fel-feltűnik, de mindig csak akkor, amikor rakoncátlankodni kezd.

A főszereplő mindkét könyvben nem más, mint a szerző szíve. Amit kemény, határozott, céltudatos, dörzsölt üzletemberként megpróbál elrejteni előlünk, de ami mindig előbújik, amikor a család, vagy a barátok kerülnek szóba. Az a hatalmas szív, amit a hozzá közel állók olyan jól ismerhetnek, és aminek egy részét saját édesapja szívével álcázva teszi elénk. Az, aminek egy-egy pótütéséből mindig jut egy kicsi nekünk, és amelynek mélyebb titkai alighanem azokban a bizonyos, a mű végén említett széfekben lapulnak.

Olvassák hát szívesen, és ha lehet, akkor se szaladjanak bíróságra, ha úgy érzik, hogy valami nem úgy történt, ahogy le van írva. Ugyanis, amit a kezükben tartanak, az egy regény. De annak nagyon élvezetes.

Nem a vonat a hibás, ha valaki rosszul állította be a váltókat

A szerző utószava

Nagy merészség és nem kis hülyeség szerzőnek utószót írni a saját könyvéhez. Ráadásul, ha a szerző annyira pofátlan, hogy a kötetet a saját kiadója jelenteti meg, akkor ehhez már nem is kell több kommentár.

De per pillanat nincs más, aki… Mert a legszívesebben ezt a nem túl hálás feladatot az unokáimra bíznám, de ehhez még el kellene telnie jó pár évnek. Az meg hogy nézne ki, ha üresen jelennének meg az utószónak szánt oldalak.

Így tehát az összegzés rám marad. Ezzel megdőlt saját állításom, mely szerint mindennek ellent tudok állni, csak az unokáimnak nem. Túl nagy volt a kísértés ehhez az utószóhoz, ráadásul előző könyvem, a Kisdobos becsületszavamra sem tette könnyebbé ebből a szempontból az életem.

Jó volt veled, kisdobos. Megjelentél, sokan megvettek, most már csak a polcon nézegetlek. Emlékszem, a könyvbemutató után mintha mázsás követ dobtam volna le a vállamról. Mintha megszabadultam volna valami nagy-nagy, bár kétség kívül kedves tehertől. Levegőt tudtam venni. Úgy járkáltam a dolgozószobámban, mintha most lettem volna itt először. Kezdtem felismerni a tárgyakat: a nyomtatót, a monitort, a zsebszámológépet, a szép, festett köveket, unokáim fényképét, a töltőtollamat, amiben soha nincs tinta. A szekrény tetején sorakozó kedvesen értelmetlen tárgyakat: a százéves fényképezőgépet, a második világháborús magyar rohamsisakot, és unokáim kedvenceit, a hátmasszírozó robotkutyát, no meg a leharapott szélű, méretes, műanyag dobókockát. És mindegyiknek az árnyékát, ott szemben, a falon.

Ma már saját lábára állt és elindult a kisdobos. Elengedtem a kezét. Ő is elengedte az enyémet. Még visszaintett. Tudom, hogy soha többé nem fogom személyesen látni, nem találkozunk többé. A találkozás csak egyszer adatott meg: amíg engedte, hogy leírjam a történetét. Amíg engedte, hogy kifaggassam, családi és világi titkokról kérdezzem, majd mondandóját könyvbe préselve adjam tovább. Szervusz, kispajtás, sok szerencsét egy másik dimenzióban. Jó volt veled.

Most látom, hogy ez az utószó nagyrészt nem is erről a könyvről szól. Vagy mégis? Csak egy kicsit megöregedett a kisdobos, és tényleg átmasírozott egy szép, új világba? 

Szép is, új is, és problémákkal teli.

Például az írók egyik komoly problémája, hogy mi legyen a könyvük címe. Apám szívével kezemben. Hm… Nagyjából 1985-2005 között járunk, ennyit enged meg e kötet térfogata. A kezdetekkor sokan még így fogadkoztak: „elvtársi becsületszavamra”… Majd nem sokkal később jött az „úri becsületszavamra”. S bár ezen a fejre állt planétán a becsületszó úri, értelmét és rangját vesztve silány fogadalom lesz belőle. A reá adott kézfogás szinte semmit nem ér, a „tisztesség” szócikk a legtöbb magyar-magyar értelmező szótárból és a köznyelvből – egyáltalán: a jelenből – hiányzik. Egy hely kivételével, ahol biztosan megmarad. Ezért lett a könyvem címe az, ami.

Jó, ha tudja a kedves olvasó: ebben a könyvben alig van kitalált személy, vagy meg nem történt esemény. A szereplők is többnyire a saját nevükön jelennek meg, mert korlátolt, vagy mondjuk úgy, határok közé szorult szellemi, és magas röptű vizuális képességeim miatt csak ilyenképpen tudtam őket e nem túl vastag, ám elég stabil keretbe foglalni. Ha egyikük-másikuk mégis a bíróságra futna helyreigazításért vagy jóvátételért, már most kijelentem: nem állt szándékomban a kötet szereplőit vélt vagy valós cselekedeteik alapján megítélni. Néhány tulajdonságukat villantottam csak fel, kizárólag azokat, amelyeket velük kapcsolatban személyesen is megtapasztaltam.

A kötet semmiféle politikai (el)kötelezettséget nem vállal, nem is alkalmas rá, mivel jómagam a „fából vaskarika” színezetű liberális-konzervatív értékrendet képviselem. Az, hogy kinek, mikor és milyen tanácsokat adtam média ügyben, alig jelent valamit, mivel ezek szinte kizárólag a szakmára fókuszáltak. Náci pártnak nyilván nem adtam volna semmilyen tanácsot, de ez esetben könnyű dolgom volt, mert ez idáig egyetlen náci párt sem keresett meg ilyen igénnyel. Szocik, kisgazdák, MDF-esek viszont igen. Ha példaként kiragadom a középső alakulatot, szép emlékű Torgyán Jóska a lányommal akarta megíratni, velem szerkesztetni, és a Minervával kiadatni visszaemlékezéseit. Elakadtunk, mert az elnök úr olyan példányszámban gondolkodott, ami csak a mesében – pontosabban a rendszerváltás előtt megjelentetett mesekönyvek és kötelező pártbrosúrák példányszámában – létezett. A kiadás meghiúsulásától függetlenül, egymás iránti tiszteletünk szemernyit sem változott.

E tárgykörben hangsúlyozom, hogy becenevükön (lásd Jóska, Laci, Zoli, Kövi stb.) kizárólag azok szerepelnek, akiket személyesen ismertem. Személyiségi okok miatt senkit át nem kereszteltem, viszont – mint Pipás kollégát – a rá leginkább jellemző használati eszközzel, jelesül a pipájával hoztam összefüggésbe.

Végül és utolsó sorban kijelentem, hogy könyvem nem memoár, bár bőven megtalálható benne e műfaj számos alkotórésze. A memoárhoz alkalmas és szükséges dokumentumok két különböző bank széfjében találhatók. Nem megijedni, nem lesz belőlük elektronikus vagy papíralapú visszaemlékezés. Majd unokáim döntenek a sorsukról – hacsak még annak előtte a banképületek idejekorán úgy nem járnak, mint a KISZ KB székházára épült K&H egykori irodaháza.

Ha a rendszerváltás előtti formációk néhány valóban semmire nem jó elemét nem is sikerült lebontani, ezen építményeket a földdel tették egyenlővé. Abban nem vagyok biztos, és nincs is róla hírem, hogy a helyét beszórták-e sóval vagy nem.

Az viszont biztos, hogy ezt már nem írom alá.

Részletek a könyvből

 „Felsorakoztunk a főszerkesztőnk irodája előtt. A KISZ KB titkára belépett, a főnök a szobájából kilépett. Az előbbi becsülettel parolázott mindenkivel, majd lecövekelt a nemrég beszerelt faxkészülék előtt. – Az anyátok mindenit, de jó rádiótok van! – mondta, és Évike, a titkárnő legnagyobb rémületére elkezdte piszkálni. – Ilyet én is kérek! 

Senki nem mert szólni neki, hogy a faxon azért ne próbáljon tánczenét keresni.” 

*

„Az altatógép egyenletesen szuszogott, a nővérek és az asszisztencia élénken társalgott. Amikor a főorvos határozott, gyors mozdulatot tett a szikével, apu mellkasán szétnyílott a bőr. Valaki jelentette a vérnyomást és a pulzust, az érsebész kényelmes ülést vett apu lábainál, a kicsiny, de roppant éles fűrész szétbontotta a bordacsontokat.

Szörcsögött az elszívó, a friss vér másodpercenként pulzált a vénába, a professzor pedig úgy pucolgatta a szívet, mint egy vacak, fás karalábéfejet, amiből jó esetben már csak egy kis gyenge levest lehet kihozni.”

*

 „Röviden tájékoztattam a sajtót, hogy cégünk a birtokában és tartós bérletében lévő hajóhidat és pontont lezárja. Az ok: nemfizetés. Látványos hab volt ez a kis magyar piacgazdaság tortáján: a másét használd, tedd el a hasznát. Az akkor már dübörgő szabad verseny jegyében, felelős személyek asszisztálásával, minisztériumi emberek beleegyezésével. 

Nehogy valakinek valamilyen huncutság jusson az eszébe, villámgyorsan verbuváltam egy meglehetősen erős csapatot, régebb óta ismert és megbízható embereimből. Kora reggel szakadt Ladákkal jöttek, csupa nagydarab, kemény fiú, a szokásos jelmezben: fekete bőrdzsekiben vagy boka felett libegő nagykabátban. A hajóhidat percek alatt lezártuk.”

Megjelenés: 2022, Ünnepi Könyvhét

Megrendelhető: www.minervakiado.hu / Könyveink

Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 4-én Új Kelet Live

Az izraeli hadsereg lerombolja a használaton kívüli Karni-átkelőt; Netanjahu és Ben-Gvir konfliktusban; Ami kimaradt; Időjárás
  1. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 4-én
  2. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 3-án
  3. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 1-jén
  4. Az Új Kelet Live éjszakai hírei november 30-án
  5. Az Új Kelet Live éjszakai hírei november 29-én

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .