Városi legendák és egy rövid pészachi történet

2

Nesama David

Így egy évszázad távlatában elmondhatom, sok mindennek voltam tanúja a Fehér Városban. A felhőkarcolók és sűrűn lakott városrészek kora még csak álom volt, amikor gazdám idehozatott Amerikából majd elhelyezett őrhelyemen, én pedig messze elláttam akár a tengerig is, persze kicsit hunyorognom kellett hozzá.

Azzal a céllal érkeztem, hogy gazdám, Meir Sapira feleségét megvédjem a martalócoktól.

Most biztos tudni akarod, hogyan láttam sőt látom el ezt a feladatot mind a mai napig. Maga az, hogy támadó pózban álló hatalmas ordító oroszlán vagyok, úgy vélem, elég kell legyen. Elárulom, ifjú koromban a szememben lévő lámpák éjszaka vörösben izzottak. Egyébként néhány éve az önkormányzat, hogy megjutalmazza munkámat, felújíttatott. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy elhagytam az őrhelyemet. Csuda tudja, a lámpákat miért spórolták le…

Mára azonban jobb esetben gyerekek hős kalandjainak kellékévé váltam, akik boldogan pattannak fel a hátamra – ezzel megbékéltem -, kevésbé jobb esetben az egyik szemtelen szomszéd teregető állványaként szolgálok, amikor kéthetente szombaton lemossa a kocsiját – ezzel nem fogok soha megbékélni.

Persze én csak egyike voltam sikeres és jómódú gazdám keserves erőfeszítéseinek, hogy bő húsz évvel fiatalabb feleségét, Szonját boldoggá tegye, aki európai gazdag család sarjaként nem viselte jól a közel-keleti klímát. (Megvallom őszintén, ezt a klíma problémát nem igazán értem, mivel soha nem jártam Európában.) Mivel Szonját rendkívül zavarta, hogy bárhova megy, cipője megtelik homokkal, kiköveztette a házhoz vezető két utat, és az utca végére két betonobeliszket emelt, közéjük pedig egy kovácsoltvas kaput állított – azóta nem látom a tengert -, és a házhoz vezető két ösvényt elnevezte Szonja utcának és Meir utcának. Az akkori polgármester, Meir Dizengoff egyáltalán nem értékelte az utóbbi romantikus gesztust, és elrendelte a táblák azonnali eltávolítását. A táblákat leszedték, de a gazdám pótolta őket. Ez így ment egy darabig, amíg Sapira rá nem jött, ki áll a dolog mögött, és személyesen ment el panaszt tenni Dizengoffhoz. Ezt követően a városháza ideiglenesen Szimta Plonit-nak és Szimta Almonim-nak – John Doe és Jane Doe helyi megfelelője – nevezte el a két utat. Az idő telt – ki tudná ezt jobban nálam? – de senki nem érezte szükségét, hogy rendes nevet adjon az utcáknak.

Ezt egy idegenvezetőtől tudom, aki egy időben rendszeresen hozott messze földekről érdeklődőket szerény személyem iránt. Városi legendaként emlegetett engem, jelentsen ez bármit is. Rendkívül lelkesen, mondhatnám sziruposan, magyarázta Meir és Szonja Sapira történetét, a vele lévők pedig nem győztek fotózkodni velem. (Azt hiszem manapság ezt szelfinek hívják.) Így igazán udvariatlan dolog lett volna tőlem, ha kijavítom tévedéseit.

Itt azonban kénytelen vagyok megtenni.

A történet a táblákkal igaz addig a pontig, hogy Dizengoff elrendelte az eltávolításukat. Sapira tombolt a dühtől, amikor hazatérve azt látta, hogy rendre eltűnnek az újra meg újra felhelyezett táblák. Jogosan merül fel a kérdés, hogy én, mint a terület örzője, hogyhogy nem ijesztettem el a táblás huligánokat. A válasz rendkívül egyszerű: túl messze tartózkodtam az incidens helyszínétől.

Visszatérve az utca táblákhoz. Valójában évtizedekig névtelen maradt a két ösvény. Az évek során új épületekkel és tulajdonosokkal bővült a telek, akik egyszerre megelégelték, hogy nem tudnak rendes postai és szállítási szolgáltatást biztosítani maguknak, mivel nem volt hivatalos címük. Így a városházához fordultak, ott pedig, feltehetően átmeneti és nem túl fantázia dús ötletként, elnevezték a két ösvényt Szimta Plonit-nak és Szimta Almonit-nak.

Bizony egy évszázad is kevés volt ahhoz, hogy megértsem a női lélek rejtelmeit. Kétségtelen, hogy a gazdám mindent bevetett, hogy búskomor felesége arcára mosolyt csaljon, aki azonban egy szomorú, hűvös reggelen fogta a börőndjeit és örökre elhagyta a házat és az országot is. Még csak el sem búcsúzott tőlem.

Bár a gazdámnak meggyűlt a baja az utca táblákkal, mára egy teljes városrész, Sapira-negyed, őrzi nevét és emlékét.

Most, hogy így belegondolok, az idegenvezető verziója talán tényleg jobb volt.

Mint azt korábban mondtam, sok mindennek voltam tanúja az évtizedek során. A legnagyobb hatást a környék egyik lakója, Jákov Davidi tette rám.

Egyedülállóként költözött a negyedbe, aztán megházasodott és szépen gyarapodott a családja.

Jól kijöttünk egymással. Nem volt nap, hogy ne ült volna le mellém egy kicsit. Néha hozott magával egy könyvet vagy újságot, máskor pedig csak nézett a semmibe.

Az idő haladt előre, a Jákov körüli család pedig egyre kisebbre zsugorodott, míg ismét egyedül találta magát.

A férfi, aki kedvességével és szeretetével egykor betöltötte a környéket, dühromairól lett híres. Azt beszélték róla, hogy beteg, emlékekre szomjazó szörny támadta meg.

Pészach negyedik napja volt. Jákov szokás szerint megjelent és leült mellém a székére, majd közömbös arckifejezéssel meredt előre. Először csak a légzése lett szaporább, majd az arca egyre vörösebb. Arra számítottam, hogy elkezd kiabálni vagy dühöngeni. Megszoktam már. Ehelyett belenyúlt a zsebébe, és kivett belőle egy darab kenyeret, és elkezdte enni. Elszántan majszolta, mintha küldetést teljesítene.

Már a kenyér felét megette, amikor hirtelen elhallgattak a madarak, a szemben lévő óra másodperc mutatója egy helyben kezdett remegni és mintha minden egy árnyalattal sötétebbé vált volna.

⁃ Jákov, miért eszel chámecet? – szólt a semmiből egy mély hang.

⁃ Mert éhes vagyok – válaszolt dacosan Jákov.

⁃ Jákov, pészach van. Miért nem őrzöd az ünnepet? Miért nem beszélsz már hozzám?

⁃ Nincs mit mondanom. Az emlékeim sorra eltűnnek. Éjszaka pedig a múlt borzalmai kísértenek és kínoznak.

⁃ Az életed során sokszor dacoltál velem és voltál dühös rám, de a kétségbeesés pillanataiban végül hozzám fordultál. Most megint szenvedsz, azonban elzárkózol előlem. Miért nem beszélsz már hozzám?

⁃ Mert már nem látlak.

⁃ Én mindenhol ott vagyok, Jákov.

Jákov erre felhorkant, majd szemével végig szántott a karján lévő számsoron és halkan megjegyezte:

⁃ Ott nem voltál. Azokon a helyeken nem voltál jelen.

Szavai súlyosak és fájdalmasak voltak, mély űrt hagyva maguk után. Még engem is megrendítettek.

Egy örökkévalóságig tartó csend után jött csak válasz:

⁃ Meddig látsz el abból a székből? Mennyit tudsz felfogni és észlelni? Az utcából néhány métert, igaz? De a tengert persze végtelennek látod. Én mindent látok. Mindent hallok. Mindent a maga valójában. Azt is tudom, hogy csak azokon a pészachokon ettél chámecet, melyeken szerinted én nem voltam jelen.

⁃ Miért hagytál magamra? – kérdezte Jákov elhaló hangon.

⁃ Én mindenki felé kinyújtom a kezem. Vannak, akik szorosan fogják, belekapaszkodnak és vannak, akiknek fogása meglazul és kicsúszik. És vannak persze, akik nem kérnek belőle. De ne feledd, én soha nem húzom el a kezem.

Az óra újból járni kezdett és a színek is visszanyerték eredeti árnyalatukat.

Jákov mozdulatlanul ült, tekintete a semmibe meredt. Majd egyszerre elkezdett patakokban folyni a könnye. A sírástól ugyan megkönnyebbült, de egyúttal furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valami nem stimmelne. Ekkor vette észre, hogy jobbkezében már nem egy darab kenyeret, hanem egy darab maceszt szorongat.

Az Új Kelet Live éjszakai hírei július 3-án Új Kelet Live

Lapid első kabinetülése; Hezbollah-drónok; Ami kimaradt; Időjárás
  1. Az Új Kelet Live éjszakai hírei július 3-án
  2. Az Új Kelet Live éjszakai hírei július 2-án
  3. Úton: Budapest-Tel Aviv-tengely Nagy Gabival és Seres Lászlóval
  4. Az Új Kelet Live éjszakai hírei június 30-án
  5. Az Új Kelet Live éjszakai hírei június 29-én

2 Kommentek

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .