Életem első és egyelőre utolsó kisregénye arról szól, túlélhető-e a holokauszt, mi történik pár örökölt traumával, írja a szerző, akit ismert és elismert újságíró, publicista és (fő)szerkesztőként bemutatni szükségtelen, ezért mindjárt a végén kezdeném, korántsem elfogulatlan szubjektíven, de határozottan remélve, hogy első számú, eleve eldöntötten egyetlennek minősített regénye, valójában nem az utolsó.

Ugyanis az egyetlen lélegzetvételbe sűrített koncentrátumban a gyanútlan olvasót már az első sorok közben a hipnotikus Kertész Imrei sorstalanságba magával rántó álom az álomban való lét elviselhetetlen szörnyűsége – bármilyen valószínűtlennek tűnik, az utolsó leütés elolvasása után, a majd túl leszünk rajta helyett, a napi TÍZ PERC önsajnálat és a folytatása következik reménye élteti tovább. Miközben a tettes-szerző az áldozat közvetlen leszármazottjaként tetemrehívás gyanánt visszatér a helyszínre, még visszamennénk a két hónapra felújítási munkák miatt bezárt láger falai köze, a gázkamrához lehető legközelebben, a történelem legsötétebb korszakában a főhős Auschwitz-szűrőjén át levonni a tanulságot…de

Tanulság? Nincs, a történelemből nem szokott lenni – írta a szerző egy korábbi szintén személyes vonatkozású “A nap, amikor apám nem fogott kezet egy náci háborús bűnössel” – című cikkében.

A regény és szerzője, meglehet akaratlanul, de pontosan összeilleszthető a két év kihagyás után április 28-án Lengyelországban, Izrael nemzeti holokauszt-emléknapján megrendezésre kerülő rendezvény idei mondanivalójához.

Míg 2019-ben hetven túlélő vett részt a megemlékezésen, idén – utolsókként, mindössze nyolcan lesznek jelen. A szervezők szerint “ez lehet az utolsó lehetőség, hogy holokauszt-túlélőkkel együtt meneteljünk. A mi felelősségünk, hogy hordozzuk emlékük fáklyáját még a tragikusan zajló ukrajnai háború ellenére is.”

Az idei év témája a fáklya átadása, a mostantól a holokauszt emlékezéséért és oktatásáért felelős következő generáció számára, de olvasva, illetve újraolvasva a Láger sztornót, felvetődik a kérdés: és akkor most, hogyan tovább?

Valahogy, így…

Mióta és miért van dolgom Auschwitzcal? – rugdosom félre a nagyobb kavicsokat a bakancsommal. Talán amióta a világot értelmezni pró­bálva egyre inkább meggyőződésemmé rögzült, hogy egyszerűen csak túlléptünk Auschwitzon, de mennyivel helyénvalóbb itt a passzív: túl lett lépve rajta. Lássuk be, diszkréten túllépdegél­tünk, túltettük magunkat az Auschwitz nevű köz­botrányon, a háború után egy rövid, udvarias táv­irat keretében kifejeztük őszinte részvétünket az áldozatoknak és hozzátartozóiknak, majd odébb­ rúgtuk a hatmilliós hullahegyet, zavarta a kilátást…

…Megszerveztük a nürnbergi pert, elraboltuk és kivégeztük Eichmannt, a volt tetteseket hol elítél­tük, hol integráltuk, évente egyszer elmondjuk, hogy soha többé, de ahogy intézményesítettük az egyfelől érthető egyedülállósági dogmát, úgy vált Auschwitz másfelől izolált, bármiféle előzmény és következmény nélküli, idő­ és térbeli kiterjedést nélkülöző szigetté is a tengerben.

…Miért, egyébként nem voltam tettestárs? Hol protestáltam, amikor a lengyelek befejezték a ho­lokausztot? Hol voltam, amikor Európa csendben végigasszisztálta a genocídiumot a délszláv hábo­rú leple alatt: Szarajevó ostromát, a hat boszniai szerb koncentrációs tábort, Srebrenicát? Amikor addig barátságos szomszédok tartottak pogro­mot a szemben lévő lakásban? Otthon ültem, a kanapén, mint mindenki más, én is a híradóban néztem a népirtást, az pedig, hogy magamban dühöngtem, a karfát vertem és bőgni akartam, de nem tudtam, majd átkapcsoltam egy erőszakos dél­koreai akciófilmre, végképp nem a civil ku­rázsi teteje. Ja, de legalább gondolkodtam, addig jó az a disszonancia, amíg kognitív.

A szerzővel beszélgetni és a könyvet kézben tartani hamarosan a Drory könyvtárban megrendezésre kerülő izraeli bemutatón lesz alkalom.

Seres László: Láger sztornó

Scolar Kiadó, 2022
http://www.scolar.hu

Az idézetek és a fotók felhasználását a szerző engedélyezte