Juri Felszen: „Csalás” – könyvajánló és a szürke orosz árnyalatai

0
Juri Felsenről megmaradt egyetlen homályos kép; Forrás: Prototype Publishing

ujkelet.live

A Talmudban ez áll: <Áldott legyen, aki feltámasztja a halottakat.> Felszent nem tudom feltámasztani, de talán a következő legjobb dolgot megtudom tenni, ha a homályból megpróbálom naggyá tenni. És mi is lehetne jobb hely a kezdéshez, mint művészete, amely mindazok ellenére, ami elveszett és elpusztult, örökre a legigazabb bizonyítéka marad Juri Felszen életének” – írja Bryan Karetnyk a Los Angeles review of books oldalán megjelent írásában néhány évvel ezelőtt.

Karetnyk esszéje új értelmet (is) nyerhet manapság, annál is inkább, mivel az orosz Proustként ismert, az auschwitzi gázkamrákban elpusztult emigráns író, méltatlanul elfeledett regényének első angol fordítását, a Prototype Publishing független kiadó a közeljövőben készül megjelentetni.

A modernista író angol nyelven debütáló regénye, eredetileg 1930-ban jelent meg oroszul, a párizsi székhelyű J Povolozky & Co kiadónál, angolul eddig nem olvashatták az érdeklődők.

A Deceit [Csalás] 2022. június 22-én jelenik meg, Bryan Karetnyk angol fordításának köszönhetően. Felsen korabeli irodalmi kortársaihoz hasonlóan, Karetnyk a közelmúltban -talán nem véletlenül-, fedezte fel és csodálkozott el Felszen alkotói sokszínűségén és tehetségén, amelynek a gázkamra vetett véget.

Részlet – Bryan Karetnyk – The Truest Testament: On the Life and Art of Yuri Felsen

SZOMBATON, február 13-án, 998 férfiból, nőből és gyerekből álló csoport kászálódott ki a rozoga ponyvás kocsik hátuljából, és ment le a Judenrampéra, az újonnan érkezők Auschwitz II-Birkenau kirakodó platformjára. A szállítást a Birodalom Biztonsági Főhivatalának Adolf Eichmann vezette osztálya szervezte, amely akkoriban a külföldi zsidók deportálását felügyelte a megszállt Franciaországból. Ez volt a 47. ilyen csoport, amely kibírta a kétnapos utat Drancyből, Párizs egyik északkeleti külvárosában található tranzittáborból. Útközben hárman – két férfi és egy nő – megpróbált elmenekülni, de nem sikerült. Szombat van, a tömegben egy magas, elegáns, enyhén hajladozó jó „árja” megjelenésű és szőke hajáról híres figura csatlakozik a kiválasztásra váró férfiak sorához. A jobbra küldöttek számára a regisztráció, a tetoválás, a fertőtlenítés dehumanizáló folyamata és végső soron kemény munka vár a tífuszos táborban. A balra küldöttekre: feledés. Bár a figura, akinek a dokumentációjában „homme de lettres” néven szerepel a foglalkozása, még csak 48 éves, az őt vizsgáló SS-orvos észreveszi háthajlását – a csigolyák szalagjait érintő szenvedés következményeként –, és megfelelően balra irányítja. Alkalmatlan a munkára, és így az életre. Azon az éjszakán, valamivel a szombat vége után, az alakot 801 másik emberrel együtt a két bunker egyikébe vezetik, az erdő takarásában a rámpa északi részén fekvő, átalakított parasztházakba. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a „kis piros házban” vagy a „kis fehér házban” érte a vég (bár valószínűleg az utóbbiban), de abban biztosak lehetünk, hogy még aznap este meggyilkolt testét ki kellett vinni és egy közeli tömegsírban megsemmisíteni. Így ért véget a 20. századi orosz irodalom egyik legkülönlegesebb alakjának élete” -, írja az akadémikus és fordító Karetnyk, aki az 1930-as évek irodalomkritikáját olvasva fedezte fel Felszen nevét, majd mélyebb kutatásba kezdett élete és írásait illetően.

„Felszen homályba merülése számos okból következett be. Nem elégedve meg azzal, hogy a gázkamrákba küldték, a nácik mindent megtettek, hogy megsemmisítsék hagyatékát, és archívuma – letartóztatását követően nyomtalanul eltűnt.”

Felszent oroszországi kortársai – Nabokov mellett, generációja egyik legeredetibb és legjelentősebb írójának tartották, írja továbbá Karetnyk.

Az átlag olvasó valószínűleg még soha nem hallott Juri Felszenről, aki művészetét az európai emigrációban kamatoztatta, és mivel már akkor is marginalizálódott, jelentős hátrányba került. A „nehéz” próza műfajára utaló megbélyegzés tovább csökkentette esélyeit a hírnév megszerzésére. Sőt, szörnyű végét archívumának rejtélyes eltűnése is követte, így a publikáltakon kívül csak egy maroknyi levele maradt fenn, és egyetlen tiszta fénykép sem maradt róla. Mindazonáltal és annak ellenére, hogy a sors látszólag megpróbálta eltüntetni és a homályba taszítani ezt az embert, és annak ellenére, hogy halvány, mégis teljesen határozott nyomot hagyott maga után – összegzi az esszé.

Felsen a Chisla – orosz emigránsok által kiadott lap szerzőinek körében (‘30-as évek), Forrás: Prototype Publishing

Karetnyk írásából kiderül, hogy Juri Felszen, alias Nikoláj Freudenstein [1894-1943] nevével először, Gaito Gazdanov „Irodalmi szakmák” (1934) című, az orosz irodalom száműzetésbeli helyzetén rágódó, egyik hírhedt polémiája olvasása közben találkozott. Gazdanov, jellegzetesen maró humorú stílusában, provokatívan azt állítja, hogy az emigráció – a szovjet zsarnokságtól való teljes mentessége ellenére – egyetlen igazi művészi írót hozott létre: Vlagyimir Nabokov személyében. Ezt az állítást azonban mindjárt tovább minősítve, hozzátesz egy megjegyzést, amelyről később kiderült, hogy baljóslatúan pontos volt:

„Azt írtam, hogy <csak egy tehetséges író>, de ez persze félreértés volt […] Felszenről nem lehet igazán beszélni, akinek sorsa szinte előre elítéltetettnek tűnik. Ő egy tiszteletreméltó halálos áldozat, egyszemélyes harca a sokak ellen – elveszett, még mielőtt elkezdődött volna.” – írja Gazdanov

Felszent, a kortárs orosz emigráns irodalomkritika főbb nevei méltatták, és még a legmegrögzöttebb riválisok is, mint az említett Nabokov, aki Karetnyk szavaival élve: méltatlankodva travesztálta az önmagát idéző „Párizsi jegyzetet” (az emigráció egyik legnagyobb irodalmi mozgalma, amely a száműzetés kétségbeesését a modern kor cinizmusával és szorongásával ötvözte), külön kiemelte a ‘mára’ elfeledett szerzőt, mint az iskola egyetlen igazi művészét.

Életének jelentős része egy maroknyi tudományos munkából és emlékiratból rajzolódik ki – a legélénkebben az Elysian Field kiadásában megjelent, az emigráns Párizsról szóló, figyelemre méltó beszámolóban, amelyet Felszen közeli barátja, Vaszilij Janovszkij írt.

Az említett emlékirat szerint: Felszen – a szerző, kritikus és esszéista valódi neve valójában Nikoláj Freudenstein volt, és 1894. október 24-én született Szentpéterváron, nem sokkal azután, hogy szülei Rigából az orosz fővárosba költöztek. Egy előkelő zsidó család legidősebb fiaként (apja orvos volt, tágabb családja pedig befolyásos kapcsolatokkal rendelkezett az udvarnál), Felsen jogot tanult a Petrográdi Császári Egyetemen, és 1916-ban végzett „a legcsekélyebb elhivatottság nélkül.” A bolsevik forradalom miatt családjával Rigába – az újonnan függetlenné vált Lettországba költözött, ahol vázlatokat kezdett írni, és publikált a helyi sajtóban. 1923 nyarán a weimari Berlinbe, majd az év vége felé Párizsba – a „külhoni Oroszország” fővárosába -, utazott. A franciául, németül és angolul is beszélő Felszen ott kezdett el üzletelni, az általa „független vállalkozásoknak” nevezett tevékenységek révén – vagyis tőzsdézett és különféle kereskedelmi vállalkozásokat űzött annak eszközeként, hogy íróként eltartsa magát.

Irodalmi álnéven 1926-ban debütált, és 17 évvel később bekövetkezett haláláig három regénye – Árulás (1930), Boldogság (1932) és Levelek Lermontovról (1935) –, valamint több mint egy tucat rövid írása és a nevével fémjelzett rengeteg feuilleton, esszé és kritika jelent meg.

Első regényének megjelenése, ami egyben egy nagyszerű irodalmi projekt kezdetét is jelentette, komoly reputációt és előkelő helyet biztosított számára a kortárs irodalom szerzői sorában. Irodalmi ambícióinak léptéke, valamint tematikus érdeklődése és barokk, öntudatáradatú prózai stílusának köszönhetően „az orosz Proust” becenevet érdemelte ki, részletezi Karetnyk, kiemelve, hogy miközben remek pszichológiai portrét mutat be egy neurasztén leendő szerzőről, Vologyáról és vágyának örök tárgyáról, Ljoljárol, gyönyörűen megmunkált filozófiai elmélkedéseket dolgoz ki szerelemről, művészetről és emberi gyarlóságról.

Számomra, Felszen olvasása a csábító nyelvhasználat és a pszichológiai önvizsgálat puszta mélységét jelentette, írja továbbá Karetnyk. Hosszú, kanyargós kitérői az emberi psziché megismerésére vezetik rá az olvasót. Adamovicsot, az emigráció legkiválóbb kritikusát (egyben Felsen barátját és korai mentorát) parafrazálva, olvasása korántsem egyszerű vállalkozás, de aki hajlandó időt szánni munkásságára, annak remek jutalomban lesz része. Stílusa nem hasonlít az orosz irodalom elméleti szabályát követő egyetlen írójához sem, és ezzel a gazdag, sajátos, költői prózával nemcsak környezetének egzisztenciális szorongását, hanem szereplői enyhén cinikus humorral átitatott veleszületett pszichológiáját, […] valamint az egy pillanat alatt megtapasztalható mély és triviális érzelmek ellenpontját is megidézi.

Végezetül, Felszen regényének májusban megjelenő angol nyelvű fordítása – és remélhetőleg hamarosan a magyar kiadás, nem csak Proust és a hamisítatlan szépirodalom rajongóinak ajánlott, hanem mindazoknak, akik olvasásával emléket kívánnak állítani a nácik gázkamrájában elpusztított és munkásságának nagy részet erőszakkal megsemmisített író hagyatékának.

Hozzátéve Karetnyk esszéjének záró gondolatát.

„…Felszen végül megtalálja a közönségét? A válasz talán ismét Gazdanovban keresendő. Az a nem mindennapi megjegyzés, amivel Felszennel való ismeretségem elkezdődött, zord előérzete ellenére fanyar mosolyt csalt ki belőlem. A szerző nehéz helyzetének illusztrálására Gazdanov okosnak tartotta párhuzamot vonni egy alig ismert német költővel, aki nyolc évvel korábban halt meg. <Hány olvasó hallott már Rilkéről, Németország egyik legfigyelemreméltóbb költőjéről és írójáról> – kérdezte. Olvasod és csodálkozol: <hogyan és miért nem híres ez a név az egész világon? > Gazdanov, megelőzte korát. És izgalommal tölt el a gondolat, hogy Felszenben még van remény.”

Kis kitérő – a szürke orosz árnyalatainak margójára

Az elmúlt napok Ukrajna ellen indított villámakciónak tervezett, végül a mérték és érték nélküli ostrommá gonoszult orosz invázió során, a feldühödött mindkét fél részéről többször szóbakerült egymás <lenácizása>, illetve a nép által választott, zsidó elnök vezette Ukrajna „nácitlanításának” anomáliája. Miközben sokan, többek között az ukrajnai Babij Jár Holokauszt Emlékmű és a jeruzsálemi Jad Vasem vezetői illetve számos Holokauszt szervezet kétségbeesetten próbálják emlékeztetni az érintetteket [és mindenkit], a nácizmus és az antiszemitizmus valódi jelentésére illetve propaganda szintű használatának lehetséges következményeire.

Forrás: Bryan Karetnyk – The Truest Testament: On the Life and Art of Yuri Felsen; Prototype Publishing

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .