Schwartz Reiner Katalin története – 4. rész

0
Utolsó kép, ahol még együtt a család - 1941

Kényszermunka Ebergassingban

Csoportokra osztották az embereket. Nővéremmel az ausztriai Ebergassing nevű városkába kerültünk, mezőgazdasági munkára. Nővérem tizennégy éves volt, én majdnem nyolc. Nem voltam tisztában a munkánk céljával, úgy emlékszem, a helyi gazdáknak segítettünk. Leírhatatlan örömünkre Ebergassingban találkoztunk Anyámmal. Már előbb ott dolgozott. Amikor meghallotta, hogy gyermektranszport érkezik, odajött minket keresni, és ránk talált. Ugyanott meglelte Apámat is, akit szintén Strasshofból vittek Ebergassingba.

Csak arra emlékszem, hogy rengeteg tehén és ló volt ott, és nagyon sok ember. A földön aludtunk, kora hajnalban indultunk munkába, a gyerekek is. Répát és krumplit ástunk ki a földből, majd halmokban gyűjtöttük azokat. Az őrök megfenyegettek, ha valaki megpróbál megenni vagy eldugni bármit, rögtön agyonlövik. Borzasztóan éhes voltam és amikor már nem bírtam tovább, nekibátorodtam és beléptem a helyi pékségbe. Elmondtam (persze magyarul), hogy nagyon éhes vagyok és valami ennivalót kérek. Kaptam egy darab kenyeret. Akármilyen éhes is voltam, nem ettem meg, hanem elfutottam vele, hogy megosszam Anyámmal és nővéremmel. Sajnos, végül senki sem kaphatott belőle. A németek kiáltoztak, hogy rögtön térjünk vissza a munkára és elkezdtek lövöldözni az elkésőkre. Ijedtemben elejtettem a kenyeret és futva tértem vissza családomhoz. Mai napig érzem annak a kenyérdarabnak az illatát, amelyet sohasem kóstolhattam meg.

Emlékszem egy “appel”-re, ahol a nőket sorakoztatták fel. Kiderült, asszonyokat keresnek, hogy a németeknek főzzenek. Anyámat több más társával együtt elvitték a konyhára. Így sikerült néha egy kis ennivalót kicsempészni Apámnak, nővéremnek és nekem. Sajnos a legrosszabb még előttünk volt. Az istállóban háltunk. Egyik hajnalban Anyám sírására ébredtem. Láttam, valamit öltöget egy zsebkendőre. Megkérdeztem, miért sír és mit csinál a sötétben. Elmondta, előtte való nap bejelentették, hogy az öttől tizenötéves korú gyermekeket átszállítják Teresienstadtba. Azt szeretné – mondta – ha nem felejteném el, hogy Katalinnak hívnak és körülbelül nyolcéves vagyok.

“Emlékezz, anyád neve Róza, apád Aladár, a nővéred Terézia és van egy bátyád, aki már nagyon régóta egy távoli helyen tartózkodik, Lászlónak hívják.”

Évtizedeken át őriztem a zsebkendőt, amelyre a nevem volt hímezve. Reggelre megérkezett egy nagy traktorféle, arra pakolták a kisebb gyerekeket. Apám tfilint légolt és a többi férfivel együtt imádkozott. Emlékezetemben őrzöm az imádkozó és síró férfiak képét, a jajveszékelő anyákét, akik kezeiket nyújtogatják távolodó gyermekeik felé és hangosan kiáltozzák azok neveit. Nővérem igyekezett megnyugtatni, de én csak sírtam és kiabáltam: “Anya, Anya…” annyira, hogy egészen belekékültem.

Gettó Teresienstadt

Órák múlva megérkeztünk Teresienstadtba. Nővéremmel, szülők nélkül. Magunkra maradtunk. A földön ültünk, vagy feküdtünk. Nem tudtunk németül, nem értettük, mi történik. Mint a juhok vonultunk parancsra vízért, vagy egy darab kenyérért. Más gyerekcsoportok is voltak ott, akik más nyelveken beszéltek és így nem bírtunk velük szót érteni. A gyerekek, akik már régebben voltak ott, elkezdtek rajzolni, hogy kifejezzék, amit éreznek. Suttogva beszéltek egymásközt, a gyengeség miatt, vagy mert féltek, hogy bármikor megölhetik őket. A félelemtől én is képtelen voltam megszólalni. Nem értettem, miért akarnának elpusztítani. Egész nap sírtam. Nem voltam hajlandó enni, képtelen voltam bármit is lenyelni. Nagyon lefogytam. A napok úgy teltek, mint egy rossz álom. A pontos részleteket nem tudom, de, mint később kiderült, Anyám, aki jól tudott németül elhatározta, hogy beszél a táborparancsnokával. Nagy bátorság kellett egy ilyen lépéshez, nagyon veszélyes is lehetett. De a vakmerősége kifizetődött. Arról győzködte, hogy Hitler tanában van egy olyan kitétel, miszerint nem szabad különválasztani szülőket gyermekeiktől, de együtt meg lehet ölni őket. Nem tudom, mi igaz ebből a történetből, de valami megmozdulhatott a parancsnok szívében. Megígérte, megtesz mindent, hogy néhány gyerek visszakerüljön a lágerbe. És valóban, a kicsik csoportját, minket is, visszaszállítottak szüleinkhez. A nagyobbak ott álltak az út szélén és azt kiáltották: “Viszontlátásra a másvilágon!” (valaki a gyerekek közül megértette és lefordította nekünk). Mai napig emlékszem ezekre az ismeretlen nyelven elhangzott szavakra.

Nem lehet leírni az örömet és boldogságot, amit Anyám és mi éreztünk a találkozáskor. Anyám sírva mondogatta: “A Jóisten meghallgatta imádságainkat!” Én csak öleltem, rákapaszkodtam és nem akartam elengedni. De anyám kénytelen volt visszatérni munkájához és igyekezett megnyugtatni. Kért, igyak egy kis vizet és megígérte, hogy ezentúl mindig vele maradok és többé nem válunk el.

A halálmenet

Néhány hónapig voltunk Ebergassingban, amikor a szövetségesek elkezdték bombázni Bécset, néhány kilométernyire tőlünk. A bombázások során a település pár épülete is romba dőlt. Szüntelenül szóltak a szirénák, de mi örültünk, mert az SS-ek rohantak az óvóhelyre, miközben mi szabadon mozoghattunk. A szomszédos templomban húzódtunk meg a riadó alatt. Miután ismét csend lett, vissza kellett térjünk munkánkhoz. Bécsben sokan haltak meg a bombázások következtében, köztük zsidók is. A németeket nyugtalaníthatta a tény, hogy nem képesek megfelelő tempóban elpusztítani a zsidókat, ezért egy részüket visszairányították Magyarországra. Bennünket máshová szántak. Végtelen sorokban meneteltünk az SS-ek felügyelete alatt. Ezt neveztük el “halálmenetnek”.

Október vége felé járt, nagyon hideg volt. Úttalan utakon haladtunk a ragadós sárban. Állapotunk nagyon leromlott, így gyalogoltunk naponta kilométereket, szinte minden élelem nélkül, vékony rongyokba burkolódzva. Észre sem vettük, ha kaptunk néhány perc pihenőt, automatikusan haladtunk tovább. Sokan már alig éltek, úgy vánszorogtak. Előfordult, hogy menet közben valaki megpróbált néhány krumplit kikaparni a fagyott talajból, volt, aki csigát talált, azt emelte fel, hogy megegye. Aki megállt, rögtön agyonlőtték, teteme ott maradt a fagyott földön. A többiek tovább haladtak.

Úgy tűnt, az SS-ek jól szórakoznak a lövöldözéssel: minden ok nélkül lőttek el a fejeink fölött, vagy csak úgy, találomra, a menetelő emberek közé. A holttestek ott hevertek a lábaink alatt. Anyám eltakarta a szemem, hogy ne lássam őket. De én láttam. Emlékszem fekete hajukra, lyukkal koponyájukon, körülöttük vérfolt. Ezek a képek ma is a szemem előtt vannak, mint valami rémfilm. Erősen fogtam Anyám kezét, hogy el ne essek és hogy ne lőjenek le. Anyám saját testével védett. Az út egy részén az ölében vitt, Apám a nővéremet cipelte, nehogy elessünk, vagy megálljunk. Apám egyre gyengült, ereje fogyott, végül Anyámnak kellett mindkettőnket támogatni és tovább vonszolni. Mint az állatokat, hajtottak a németek Regensburg felé. A zsidók maradék erejükkel vánszorogtak, tudták, ha megállnak agyonlövik őket. Sajnos legtöbbjük nem bírta. Sok halott hevert az útszélén. Én is csontbőr voltam, teljesen legyengülve, de Anyám csak vonszolt tovább a sáros úton, felfelé a Duna mentén.

Esett az eső és nagyon hideg volt. A falusi házak mentén haladtunk. Kinyújtott kezekkel könyörögtünk valami betévő falatért a parasztoknak, de amikor megláttak, bezárták kapuikat és leengedték a zsalukat az ablakokon. Senki sem nyújtott segítséget. Elgondoltam, miként melegednek tűzhelyeik mellett és megkérdeztem Anyámat, miért jutottunk mi ilyen sorsra. Anyám azt mondta, jelenleg arra kell figyeljen, hogy minket vigyen és nincs ereje beszélni. Talán ha majd vége lesz, mindent elmagyaráz. Anyámnak nem mindig sikerült segítségemre lennie. Még sok szenvedésben lesz majd részem. Hosszas, napokig tartó gyaloglás után egyik éjszaka megérkeztünk Mauthausenbe, a haláltáborba. Ukrán foglyok is voltak ott, ők is szenvedtek, de minket lezsidóztak.

folytatás következik

Schwartz Reiner Katalin története 

Katalin elbeszélése nyomán lejegyezte: Zvia Haimovics; fordította: Popper Miriam és Peer Gideon

Az ujkelet.live oldalon megjelenő részek a szerző azonos címen, 2018-ban a Jad Vasem és a Claims Conference támogatásával héber nyelven megjelent könyvének fordítása alapján, a szerző kérésére került közlésre.

Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 7-én Új Kelet Live

Netanjahu családja védelmének meghosszabbítását kérte; Új törvényt fogadtak el a Kneszetben az illegális fegyverrekkel kapcsolatban; Ami kimaradt; Időjárás
  1. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 7-én
  2. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 6-án
  3. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 5-én
  4. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 4-én
  5. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 2-án

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .