Schwartz Reiner Katalin története – 3.rész

0

Leszakad az ég

1939-ben számos megszorító rendelkezést hoztak a magyarországi zsidók ellen. Szüleim kénytelenek voltak átadni boltjukat a helyi magyaroknak. Tovább lakhattunk otthonunkban, de már nem voltunk tulajdonosok. Megfosztottak jogainktól, de még nem voltunk életveszélyben.

Az első csapás akkor ért, amikor 1943-ban László bátyámat, aki gimnáziumba járt és tagja volt az ifjúsági mozgalomnak, több tízezer társával együtt behívták munkaszolgálatra. Ukrajnába került. Többé nem láttuk. Később jutott csak tudomásunkra, hogy a magyar katonák, akik a háborúban együttműködtek a németekkel – abban a reményben, hogy visszaszerezhetik az első világháborúban elveszített területeket – halálra dolgoztatták, kínozták és megalázták a munkaszolgálatos zsidókat.

Az Ukrajnába vittek között voltak Anyám testvérei, Ferenc és Lajos. Apámat is behívták munkaszolgálatra, de ő Magyarország területén szolgált. Néhány hónap múlva hazatérhetett családjához. Anyám soha többé nem beszélt a bátyámról. Mind a mai napig nem tudom, hogyan halt meg. Mint kislány, akit a szülei és családja próbált megóvni, nem fogtam fel a közelgő szörnyűséget, nem hittem, hogy soha többé nem fogom látni jóképű bátyámat. Tizenegy év korkülönbség volt köztünk, ő volt számomra a mesebeli lovag, aki mindig megvéd minden veszélytől. Egy kép vésődött az emlékezetembe: együtt korcsolyázunk, ő támogat és óv, nehogy megüssem magam.

A felnőttek sem akarták elhinni a rájuk váró tragédiát. A koncentrációs táborokból sikerült néhány lengyel zsidónak megszöknie. Elmesélték, mi történik ott. A magyar zsidók meg voltak győződve, hogy velük ilyesmi nem fordulhat elő, annyira részévé váltak a magyar kultúrának és a magyar társadalomnak.

Rögtön a német megszállás után, 1944 március 19.-ét követően a magyar hatóságok gettókba gyűjtötték a zsidókat, amelyet sötétedés után tilos volt elhagyni. Hét és fél éves voltam, az elsőosztály kellős közepén. Természetesen beszüntették az iskolát. A jómódú zsidókat kiparancsolták a város főterére. Elkobozták tőlük az aranyat, ékszereket, porcelánt és más értéktárgyaikat. Aki megpróbált bármit is elrejteni és az kitudódott, súlyos bántalmazásban részesült. Anyai nagyapám is rajta volta a helyi csendőrség jómódú zsidóinak listáján. Félholtra verték, majd feltuszkolták egy Auschwitzba induló vagonba. Ott pusztult el.

A hírhedt “arany vonat” Berlinbe szállította a magyar zsidóktól elrabolt értékek nagy részét. Nem térítették vissza jogos tulajdonosainak, vagy az örökösöknek még azután sem, hogy az amerikai hadsereg elfogta az egyik ilyen szerelvényt.

Mindez csak bevezető/előszó ahhoz képest, ami ezek után történt velünk.

Túléltem Auschwitzot

Bejelentették, készüljünk fel arra, hogy elszállítanak bennünket. Valóban, egyik reggel gyülekezni kellett a főtéren. A nagy felfordulásban senki se tudta, mit tegyen. Láttuk a síneken várakozó vonatot. Anyám parancsára odafutottunk. Az egész család bepréselődött a nyolcvan ember közé. Marhaszállító vagon volt. Egymáshoz préselve álltunk, kezünkben csomagjainkkal. Csak két apró berácsozott ablakon jutott be a levegő. Középen egy vödör állt. Eleinte próbáltuk megőrizni emberi méltóságunkat, de később kénytelenek voltunk a vödörbe végezni szükségleteinket, mindenki szemeláttára. Voltak, akik hánytak. Máig emlékszem, milyen szörnyű megaláztatás volt mindez. Képtelen vagyok elfelejteni a meleget, a borzalmas bűzt, az izzadság, a hányás, és az ürülék szagát. Kibírhatatlan volt. Az emberek mindenki láttára levetkőztek. A víz rohamosan fogyott. Ennivaló sem volt. Az emberek kiáltoztak, vizet kértek, levegőt, rosszul lettek. Néhányan a földön hánykolódtak, valószínűleg nem bírták tovább a megpróbáltatásokat, a vagonban haltak meg.

A vonat lassan haladt. A magyarok, akik az útszélen álltak, nevetgéltek. Felkiabáltak, hogy dobjuk ki az ékszereinket. A kis, rácsos ablakokon nem lehetett megszökni. A vonat néhányszor megállt, hogy vizet vételezen a mozdonynak. Az emberek vízért könyörögtek, a csendőrök átkozódtak és azzal fenyegettek bennünket, hogy belénk lőnek, ha csak közeledünk is az ablakokhoz. Öt napig tartott a rémséges út. Anyámba kapaszkodtam. Képtelen vagyok elmagyarázni, mit érez egy kislány ilyen szörnyűség közepette.

A vonatunk Auschwitz felé haladt. Több más szerelvénnyel együtt érkeztünk meg. Elkezdődött a kiszállás. A halottakat lepakolták. Nagy tumultus, felfordulás volt. Minden oldalon a kutyák csaholása és ordítozás: “Loos-loos, schnell, schnell!” Haladni, gyorsan, gyorsan! Két hónap alatt 440 ezer magyar zsidót égettek el. Minden idők csúcsteljesítménye.

Anyám fogta a kezemet, de valaki gumibottal rávert. Így szakítottak el egymástól. Az összes asszonyt elválasztották gyermekeiktől. A nővérem hátrahúzott, maga mellé. Doktor Mengele fehér kesztyűs kezével intett: jobbra, balra. Átjutottunk a szelekción.

A háttérből hallottuk a törpék zenekarát. Mai napig emlékszem arra a zenére. Pár évtizede megláttam Haifán, az utcán egy törpe muzsikusnőt. Megálltam mellette és halkan megszólítottam: “Biztos te is játszottál Auschwitz-Birkenauban.” A nő rám nézett és azt mondta: ” Persze, hogy játszottam ott.” Csodálkoztam, hogy a törpék életben maradtak, nem gyilkolták meg őket.

Dr. Mengele gyerekeken is kísérletezett. Én is hozzá kerültem. A gyermekbarakkban főképp szőke, kékszemű kicsiket gyűjtöttek össze. Óriási hangárba vittek át bennünket, ahol érzéstelenítés nélkül operáltak. Lehetetlen elfelejteni a szívet tépő üvöltéseket, amelyeket ott hallottam. A következőket nagyon nehezemre esik elmesélni. Valószínűleg megpróbáltam kitörölni tudatomból, ami velem történt, emiatt a részletekre nagyon homályosan emlékszem. Valószínűleg rajtam is végeztek bizonyos orvosi kísérleteket. Kaptam valamilyen injekciót, amitől elvesztettem az eszméletemet. Nem értettem, mi történik és a mai napig nem tudom, mit tettek velem. Csak évek múlva voltam képes tudomásul venni, hogy valószínűleg az ott történt “kezelések” miatt nem tudtam gyereket hozni a világra.

A kezelés után testemet egy síneken járó taligára lökték. Holttestekkel volt tele, amiket, amint később rájöttem, égetésre vagy elföldelésre szántak. Eszméletlen voltam, ezért hihették, hogy már nem élek. Ami nagyjából igaz is volt. Nem álltam távol a haláltól, csont és bőr voltam. Alattam, fölöttem hullák feküdtek, mind a mai napig érzem, ahogy testemhez értek. De nem haltam meg. Az éjszaka folyamán magamhoz tértem. A hullák közül elhaló hangon próbáltam kiabálni: “Mami, mami!” Hétéves kislány anyját keresi a halál völgyében.

Meghallották. Homályosan emlékszem, valaki segített. Félretolta a holttesteket, kihúzott közülük és bedobott az egyik barakkba. Nem tudom ki volt az, nem láttam az arcát. Feltételezem, zsidó fogoly lehetett a sonderkomandoból.

Csodával határos módon a nővérem rám talált a barakkban. Véreztem. Később elmesélte, hogy beszélni sem tudtam. Nagy erőfeszítéssel sikerült elvinnie a „C” blokkba, ahol ő is lakott, elrejtett a legmagasabb priccsre. Éheztem és fáztam, de életben maradtam. A kápók nem jöttek rá, hogy ott vagyok. Nem tudom mennyi ideig rejtőztem ott, két hónap is lehetett.

A vonatok egymásután érkeztek Auschwitzba, a blokkok zsúfolásig megteltek. A németek nem győzték a megsemmisítés tempóját. Kezdték kiüríteni a blokkokat. Utólag hallottam, hogy 1944 végén, amikor a Vörös Hadsereg már közeledett Auschwitzhoz, a németek beszüntették az elgázosítást és elkezdték a tábor evakuálását. Többtízezer foglyot indítottak útnak más táborok felé. Három évvel ezelőtt, Jeruzsálemben, a túlélők találkozóján összejöttem valakivel, aki elmondta, hogy abban az időben elvitték a foglyokat Auschwitzból, köztük gyerekeket is. Csak ezután a beszélgetés után emlékeztem vissza tisztábban Auschwitzra és az ott megért szörnyűségekre.

Miután kiürítették a blokkunkat, fölraktak egy vonatra és elviselhetetlen körülmények közt átszállítottak Ausztriába. A vonat megállt Sopronban, a magyar-osztrák határon, hogy vizet vételezzen. Folytattuk az utat Strasshofba, egy Bécs melletti tábor felé, ahol többtízezer fogoly tartózkodott Magyarországról és másfelől is. Részletekre nem emlékszem. Nem tudtam mi történik, hol vagyunk. Senki sem magyarázta meg nekem.

folytatás következik

Schwartz Reiner Katalin története

Katalin elbeszélése nyomán lejegyezte: Zvia Haimovics; fordította: Popper Miriam és Peer Gideon

Az ujkelet.live oldalon megjelenő részek a szerző azonos címen, 2018-ban a Jad Vasem és a Claims Conference támogatásával héber nyelven megjelent könyvének fordítása alapján, a szerző kérésére került közlésre.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .