Aser Róna
1967 június. Az adóvevőben Mota Gur tábornok hangja: „Har ha-bajit bejadejnu!” „A Templom-hegy a kezünkben van!”. Izgatott katonák rohannak át a mecsetek terén, és kérdezgetik az arab járókelőket: Hol a Fal? A Kotel? – És továbbfutnak.
Sófár hangja száll, lobog a kék-fehér zászló, könny csillog a harcedzett ejtőernyősök szemében, amikor tekintetüket a Falra emelik. Jerusálájim sel záháv. Függöny.
fotó: David RubingerMily megható kép. Kár, hogy mind a mai napig tökéletesen félreértelmezik a Fal (Kotel) jelenőségét. A Fal csak egy fal. A lényeg, ami igazán fontos, az a falon belül van. A Templom-hegy. Az, amin a katonák átrohantak a Kotelt keresve. Meg sem álltak, fel sem fogták, hogy a épp a lényeget szalasztják el.
A Templom-hegy, más néven a Moria-hegy az alfája és omegája a zsidó hitnek. Még ha eltekintünk is azoktól a midrásoktól, amik szerint Isten itt teremtette Ádámot, semmi kétség, hogy Ábrahám már itt próbálta teljesíteni utolsó isteni próbatételét: Izsák feláldozását. Dávid királynak pedig, amikor Jeruzsálemet elfoglalta a jevuzitáktól, az lebegett a szeme előtt, hogy itt építse föl a Templomot, Isten házát. Dávidnak nem adatott meg a kegy, de fia, Salamon végigment az úton és sok hányattatás után a Frigyláda végre elfoglalta állandó helyét a Szentek Szentjében. Salamon volt az, aki kialakította a Templom-hegy ma is látható formáját, azáltal, hogy négy oldalról támfalakkal vette körül a hegy lejtőjét, és a belső részt feltöltötte, egy téglalap alakú lapos térséget hozva létre, amire már föl lehetett húzni a monumentális Szentélyt. A Kotel Ha-maaravi, azaz a Nyugati Fal nem más, mint ennek a támfalnak a nyugati oldala. Szép, régi, sőt, szent, de hol van ez a szentség a Templom-hegy fal mögötti részétől, ahol a Sechiná, maga Isten lakozott hajdan?
Kotel – fotó: Aser RonaMármost ki tudja, mi lett a Templom-hegy sorsa a hatnapos háború dicsőséges győzelme és izraeli kézbe való visszahódítása után? Megmondjam? Az egészet, úgy, ahogy van Izrael állama átadta a Waqf nevű jordán(!) hitszervezetnek, amely a mai napig teljhatalmú és kizárólagos felügyeletet gyakorol. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ők őrzik az úgynevezett status quót, ami – többek között – megengedi ugyan, hogy zsidók belépjenek a Templom-hegy területére (rendesek, nem?), de azt már megtiltja, hogy ott imádkozzanak. És ha valaki mégis imádkozik? – vetődik föl rögtön a logikus kérdés. – Azzal mi lesz? Azt bizony a rendőrök letartóztatják és adott esetben bírósági végzéssel megtilthatják számára a Templom-hegyre való belépést. Az izraeli rendőrök. Biztos lesznek olyanok, akiknek ez meghaladja azt, ami józan ésszel felfogható. E sorok írója is közéjük tartozik. Ha valakit esetleg érdekel, még azt is hozzáteszem, hogy minden zsidó csoportot több „waqfnyik” és rendőr kisér, akik árgus szemmel lesik, ki tesz félreérthető mozdulatot, kinek mozog hangtalanul a szája, ki az, aki eltakarja a szemét (és a Smá Jiszrael imát mondja). Imakönyvet természetesen szigorúan tilos bevinni a Templom-hegy területére. Ha pedig ez még nem volna elég, akkor ott vannak azok az arab nőkből álló csoportok, akik látszólag csak úgy ücsörögnek, tanulnak, imádkoznak, „zsoltárokat mondanak”, mihelyt azonban egy zsidó látogatókból álló csoport elhalad mellettük, éktelenül visítozni kezdenek, nyilván válogatott arab átkokat szórnak az áldozatok fejére, rettenetes hangerővel. A cél: az áhitat megzavarása, az esetleges magyarázat, idegenvezetés ellehetetlenítése. Legutoljára mintha rebesgettek volna híreket arról, hogy végre ezeket kitiltják onnan. Bárcsak. A rendőrök mindenesetre nem vesznek tudomást róluk. De merjen csak a zsidó egy szót elsuttogni! A waqf embereit sem kell félteni: korábbi hír, hogy megtámadtak és megvertek egy régészekből(!) álló csoportot. A csoport egyik tagja lehajolt egy szem földön heverő olajbogyóért, és ezt a hit éber őrei vallásos leborulásként értelmezték. Megelőzésképpen az egész csoportot elagyabugyálták, ezúttal meglepetésre a rendőrség közülük (az arabok közül) is letartóztatott kettőt. De ez csak a jéghegy csúcsa.
A legfontosabb, hogy az iszlám számára a Templom-hegy nem szent. Nem fontos. Az internet tele van olyan képekkel, amiken arab gyerekek fociznak, rollereznek, fára másznak a sziklamecset és az al-aksza mecset közvetlen közelében. Próbálnák meg ezt Mekkában, a kába-kő mecsetben…
Tisá be-áv, áv hónap kilencedike, mindkét – a salamoni első és a heródesi második – Szentély lerombolásának böjttel súlyosbított emléknapja. A zsidóság történelme leggyászosabb időszakait siratja e napon, beleértve a soát, a keresztes hadjáratok pogromjait, a spanyolországi kiűzetést 1492-ben és Gus Katif szégyenteljes kiűrítését 2005-ben – melynek minden hőn remélt pozitív politikai és katonai következménye meghiúsult. De a remény napja is tisá be-áv: Zecharja próféta könyvében áll, hogy a jövőben a Jeruzsálem lerombolása feletti gyász örömünneppé változik.
Addig is már van, aki elkezdte tervezni a harmadik Szentélyt.
Sajnos nem ez az egyetlen ” melléhúzás ” Izrael részéről. Előrelátó megfontoltság nélkül mondott le Izrael Gazáról is.
A Mória hegye – szent hely vagy a vallási emlékezet torz tükre
A Biblia nem könnyű könyv. Nem mese, nem erkölcsi kézikönyv, és főként nem alkalmas arra, hogy kiragadott mondatokkal, történelmi és kulturális kontextus nélkül magyarázzuk a világot. Mégis, a közösségi médiában nap mint nap ezt látjuk: leegyszerűsített, szenzációhajhász állításokat, amelyek a „szent” jelző mögé bújva torz képet adnak a történelemről. Ennek egyik legjobb példája a jeruzsálemi Mória hegye.
A Biblia szerint itt állt Salamon temploma, és a zsidó–keresztény hagyomány ezt a helyet a kiválasztottság és az isteni jelenlét csúcspontjaként mutatja be. Ám ha lehántjuk a későbbi teológiai rétegeket, egy sokkal összetettebb, sötétebb és ellentmondásosabb kép rajzolódik ki.
A Mória hegye már jóval Izrael vallási narratívája előtt szent hely volt: a kánaániták kultuszának része, ahol áldozatok, rítusok és – a régészeti és ókori források alapján – nem ritkán emberáldozatok is zajlottak. A Biblia Ábrahám-története, amelyben a pátriárka itt készül feláldozni fiát, Izsákot, nem elszigetelt erkölcsi próbatétel, hanem egy sokkal régebbi vallási gyakorlatba ágyazódik. Az a tény, hogy Isten végül megállítja az áldozatot, teológiailag fordulópontként értelmezhető – de történelmileg nem törli el a hely véres múltját.
Ábrahám alakja önmagában is problematikus. Az archeológia nem tudja beazonosítani mint történelmi személyt; alakja inkább vallási archetípus, mint bizonyítható figura. Ugyanez igaz Melkizedekre, Jeruzsálem papkirályára, aki a hagyomány szerint Ábrahám tanítója volt még Izsák születése előtt. Melkizedek alakját a későbbi vallások misztifikálták, miközben valószínűleg egy helyi, kánaánita–jahvista szinkretikus kultusz képviselője lehetett.
A Mória hegye nemcsak „szent események” helyszíne, hanem katasztrófáké is. Dávid király népszámlálása után – amelyet maga a Biblia is bűnként értelmez – innen indul el az a pestis, amely Jeruzsálemet sújtja. A hely tehát a bibliai narratívában is egyszerre a bűn, az ítélet és a kiengesztelés tere.
Mindez arra mutat rá, hogy a vallások nem egyszerűen megőrzik a múltat, hanem át is formálják. A Mória hegye esetében egy ősi, pogány szentélyből lett a monoteizmus központi szimbóluma, miközben az előző rétegeket démonizálták vagy elhallgatták. Ez nem egyedi jelenség: a vallások gyakran saját legitimációjuk érdekében „megtisztítják” a történelmet, miközben éppen a torzítás válik hagyománnyá.
A probléma nem a hit önmagában, hanem az, amikor a hitet történelmi tényként, politikai fegyverként vagy erkölcsi fölény igazolására használják. A Biblia nem Facebook-posztokra való. Nem azért, mert „veszélyes”, hanem mert mély, rétegzett, ellentmondásos – és mert az értelmezés felelősséget kíván.
A Mória hegye nem a tiszta szentség hegye. Inkább emlékeztető arra, hogy a vallások – akárcsak az emberek – hajlamosak elfelejteni azt, ami nem illik a saját történetükbe. És talán éppen ezért lenne ideje kevesebbet hirdetni, és többet érteni.