Könyvajánló: Kőrössi P. József: Zsákutca két irányból – Köszönjük neked, Kondukátor

0

ujkelet.live/izraeli-magyar írószövetség

Kőrössi P. József

Zsákutca két irányból – Köszönjük neked, Kondukátor

könyvajánló/részlet

Ezerkilencszáznyolcvankettő tavaszán névházassággal települtem át Nagyváradról Budapestre. Azóta gyakran gondolkodom arról, hogyan lehetett, és nem lehetett, hogyan lehet és nem lehet csaknem harminc évvel egy belső rendszerváltás után egyszerre két hazában élni.

A tolmács és Chira elvtárs  

Ezerkilencszáznyolcvankettes áttelepülésem után minden munkát elvállaltam Magyarországon. A román nyelvet ugyan helyesen nem beszéltem és ha mindent megértettem is, a konyhanyelvet használtam, amit pedig nem tudtam megnevezni, körülírtam.

Ion Luca Caragiale az egyik legnagyobb, világszerte ismert román író és drámaíró. Ezernyolcszáznyolcvannégyben írta Az elveszett levél című darabját, románul, ki ne ismerné: O scrisoare pierdutǎ. Ezerkilencszáznyolcvannégyben, a darab bemutatójának századik évfordulóján Árkosi Árpád rendezésében Szolnokon is készültek az előadására. A produkció jelmeztervezője mellé kerestek tolmácsot, így költöztem néhány hétre Szolnokra.

Dudu Georgescu világjáró román jelmeztervező Finnországból érkezett, azelőtt Olaszországban tervezett ruhákat ugyanehhez a darabhoz. Fiatal, nagyjából velem egyidős fiú volt. Nem messze a színháztól, talán ugyanabban az utcában, régi bérházban béreltek számunkra lakást. Ő lakott az egyik, én egy másik szobában, közös volt a konyhánk, amit legfeljebb kávéfőzéskor vettünk igénybe, közös a fürdőszobánk. A próbaidőszak elején a lakásban nem igen találkoztunk, ha nem is volt hűvös, amolyan hivatalos volt közöttünk a kapcsolat. Éreztette, hogy nem tetszik neki, hogy Romániából származom.

Egyik kora reggel csörgött a telefon, a konyha és a bejárat közötti előszobában, a kisasztalon. Egyszerre nyitottunk rá a telefonra, a szobáink ajtaja nyitva maradt. Őt keresték. Az ő szobájából a román Szabad Európa szólt, az enyémből a magyar. A két hangot zavaró ismert zörgések, zörejek közös előszobánkban találkoztak velünk. Híreket mondtak, az egyik szobában Kádárt, a másikban Ceauşescut szidták igazságosan. Ettől kezdve nem csak a vásznak színéről, a cérna vastagságáról, meg a gombok milyenségéről, korhűségről és modernitásról beszélgettünk. A hátra maradt estéken, továbbra is kerülve a politikai aktualitásokat, a színház büféjében borozgattunk, vacsoráztunk is együtt.

Abban az évben választások voltak Romániában, a darab témája a választási csalások. Korrupció, vesztegetés, árulás. Mi sem természetesebb, hogy miközben mindenütt Európában, de még Ázsiában is elővették a darabot, Romániában az előadása elképzelhetetlen volt. A szolnoki előadás vidámra, vaskosra, és, hogy ne mondjam: fergetegesre sikeredett, a mindig aktuális balkáni ízekkel leöntve, nekünk, magyaroknak is hitelesen üzent ezerkilencszáznyolcvannégyben. 

A bemutató előtti főpróbákról elengedtek bennünket. Mind a ketten Pestre utaztunk, Dudu ismerkedik a magyar fővárossal, ahol azelőtt sohasem járt, én pedig magánéletemben próbáltam elrendezgetni azt, amit nem lehet. 

Előtte a színház titkársága megkért, mondanék néhány nevet, akik Magyarországon kötődnek a román színházhoz, s akiket a legnagyobb román író bemutatójára érdemes Szolnokra hívni, különös tekintettel a kerek évfordulóra. Gondolkodjak protokollban is. Hogy adtam-e tippeket, ha igen, kiket, nem emlékszem, de arra igen, hogy jól összevitatkoztunk a színház titkárságvezetőjével. Vajon a követséget, a nagykövetet, a követségi titkárokat szabad-e meghívni? Nem tekintik-e provokációnak már magát az előadást is? 

Nekem az volt a véleményem, hogy románoknak abban az évben legfeljebb behunyt szemmel, és füldugóval szabad megnézniük ezt a darabot, különösen külföldön, de még inkább lehetőleg úgy, hogy jelen sincsenek. Ugyan meg lehet, meg is kell hívni a román nagykövetség munkatársait, csak nem szabad elvárni, hogy el is jöjjenek.

A bemutató napján érkeztem vissza Szolnokra. Amikor a jegyemet a titkárságon átvettem, a titkárságvezető élcelődve, saját sikereként közölte, hogy na, ugye, és bezzeg a román nagykövetség kultúrattasé szinten képviselve van, a díszvendég ott ül a díszpáholyban.

Még nagyváradi életemből jól ismertem Király János elvtársat, aki a Bihar Megyei Néptanács Kultúrigazgatóságának elnökeként akkor már Ioan Chira volt. Tiltott és engedélyezett és magyar ügyekben sem szólalt meg soha magyarul. (Később, ezerkilencszáznyolcvannyolc-nyolcvankilencben, amikor Romániát nagykövet nem képviseli Budapesten, Chira elvtárs ügyvivőként működött itt.)

Fölnéztem a díszpáholyba. Látom, hogy az az elvtárs nem az az elvtárs. Nem Király és nem is Chira, hanem egy másik elvtárs, akkor is, ha Ioan Chira elvtársként mutatkozott be a titkárságon. A szolnoki titkárlányok kiröhögtek.

Az előadást követő fogadáson bemutattak bennünket egymásnak. Dudu Georgescu és Árkosi társaságában a beszélgetést igyekeztem Nagyváradra terelni, ahol, elvileg mindketten otthonosan mozoghattunk Chirával. Sikertelenül. A tekintetemet is kerülte attól fogva, hogy a váradi színházra, az irodalmi körnek azokra a rendezvényeire tereltem a beszélgetést, amelyeket éveken keresztül személyesen Ioan Chira elvtárs felügyelt, a programjait engedélyezte, terveink nagy részét pedig legtöbbször letiltotta. 

Leálltam, leállítottam magam. Csak mi ketten tudjuk, hogy azon az estén, a legnagyobb román drámaíró darabjának százéves évfordulóján, Szolnokon Romániát legfeljebb a budapesti román nagykövetség sofőrje képviselte. Ki tudta akkor még, hogy nem az idők végezetéig.

Miskolc

Miskolcon rendezték abban az évben (ezerkilencszáznyolcvankettőben vagy nyolcvanháromban) a szocialista országok rádióamatőrjeinek világtalálkozóját. A négy tagú román delegációnak tolmácsoltam. 

Kedves, joviális férfiak voltak, a delegáció vezetője magas, derék, román mentalitású és kiállású úriember, ha kellett, elvtárs, igazi hazafi, aki ezt hangoztatta is. Míg a többieket a számomra jól ismert plebejus magatartás jellemezte, belőle ez hiányzott, és valami más, igazi, ahogy arrafelé mondani szokás, francia elegancia helyettesítette. Pedig mint később kiderült, nagyon is plebejus, inkább proletár származásúnak tartotta magát. Szekus, de legalább ügynök lehetett külföldön, különösen egy Magyarországon megrendezett nemzetközi találkozón hasonló funkcióban más nem képviselhette a hazáját.

Romániában többek között kávét sem lehetett az üzletekben vásárolni, ők papírzacskóba kimért babkávéval érkeztek, saját darálójuk, és elektromos kávéfőzőjük is volt. Minden reggeli előtt és ebéd után a delegáció vezetője kimérte a ledarálandó adagot, amit az egyik kolléga azonnal le is főzött. A tanácskozások hosszabb és rövidebb szüneteiben, feltűnő udvariassággal kínáltuk meg a vendégeket. Ők sohasem fogyasztottak a tanácsterem előtti előszobába kihelyezett termoszból vételezhető közös kávéból.

A tanácskozás első napján, talán annak már az első napirendi pontjában a Szovjet küldöttség előállt egy javaslattal, amiben a találkozó résztvevői elítélik az imperialista világot úgy, ahogy van, cakkumpakk, a hegemónia törekvéseket, különös tekintettel arra a pusztításra, amit a világ rádióamatőr sportolói ellen elkövet elsősorban az Egyesült Államok.

A javaslatot minden delegáció fenntartás nélkül támogatta, már-már a szövegben is megegyeztek. Kivéve a románokat. Különös kifogásuk ugyan nincs, hozta a „nagyrabecsült nemzetközi konferencia” tudomására a román küldöttség vezetője, domnul Ioan Ionescu Bereghi, de a szövegben néhány apróságot, ha szabad, szíves engedelmemmel módosítanának. 

Megkapta valamennyi – az endékástól a mongolig, a lengyeltől a vietnámiig, valamint az albán, a kubai, a bolgár, a cseh és szlovák és magyar – delegáció az előre kinyomtatott szöveget. Mi, „románok” (hiszen közéjük tartoztam, mint tolmács) délutánra, rosszabb esetben másnap délelőttre ígértük a javaslatainkat. Másnap délelőtt lett belőle természetesen. 

A románok kupaktanácsa összeült a delegáció vezetőjének a szobájában. Itt nem volt rám szükség. 

Másnap délelőtt napirend előtt vitatták meg a románok szövegváltozatát, elhangzottak újabb javaslatok mongoloktól, kubaiaktól, amiket a szovjetek megerősítettek, a vietnámiak aláhúztak, a bolgárok megtapsoltak és örültek a magyarok is.

A román szövegváltozathoz érkezett javaslatokat átgondolandó, visszavonultunk a főnök szobájába, majd újabbakkal álltunk elő. Az eredetileg féloldalasra tervezett nyilatkozat, hol két oldalasra dagadt, hol visszahúzódott egyoldalasra, vagy annak a felére, amiből egyszer csak megint kerek egész másfél oldal lett. Ez történt minden tanácskozás kezdete előtt reggel, és az ebéd utáni pihenőt követő délután. Két és fél napon át, vasárnap délutánig.

Sürgetett az idő. Vasárnap díszebéddel zárul a tanácskozás, amelynek második felszólalója a román delegáció vezetője, előtte el kell fogadni a közös nyilatkozatot, amit késő délután megkap az MTI, hogy a hétfői lapokban már olvasható legyen a szocialista rádióamatőrök az imperialisták kirekesztő, aljas machinációja elleni közös és egységes állásfoglalása. Hol szorongtam, hol nyugtalankodtam, sürgettem a delegáció vezetőjét, hiszen szorít az idő. Szégyelltem is magam. Mert nem értettem – vagyis értettem őket –, és akár büszke is tudtam volna lenni rájuk.

Ők a legnagyobb nyugalommal jöttek-mentek, fegyelmezetten betartották a határidőket, mindenütt megjelentek, ahol kötelező volt a megjelenés, udvariasan társalogtak, megveregették az idegen férfiak vállát (egyetlen delegációnak sem volt női tagja!), és az éjszakákat sem töltötték a városban, mint a többiek, a mongolok, a vietnámiak, a csehszlovákok meg a kubaiak. 

A delegációvezető, akire az összes kolléga, mint az atyára nézett fel, egyszer csak édesapja ellenálló múltjáról, a börtönben eltöltött éveiről, saját sanyarú gyermekkoráról kezdett mesélni – fűnek-fának, az aláírást halasztó szünetben az udvaron. Arról, hogy… szóval a falopás is nehézségekbe ütközött, hiába volt az ember apja külső vasútiállomáson váltókezelő, de a talpfákat ők még akkor sem szedték fel. Nem úgy, mint a maiak, itt Magyarországon, akik csak szegények, nem is igazi proletárok. Az ugyanis már akkor sem fért össze a román proletár öntudatával, hogy ártatlanok életét veszélyeztesse.

Még nem lehetett tudni arról, hogy Magyarországon felszednek vonatsíneket, de ő tudta!

A vasárnap délelőtti programban már csak a közös nyilatkozat aláírásának ünnepélyes aktusa szerepelt. Előtte a román delegáció vezetőjével a lakosztályunkból átmentünk a szovjet delegáció vezetőjének a lakosztályába és annak a legnagyobb megelégedésére átnyújtottuk a közös nyilatkozat mondatról mondatra nagy felelősséggel átdolgozott román változatát.

A nyilatkozat aláírására szögletes, fehér asztalsor mentén került sor. Az aláírók, valamennyi ország képviselője, hazájának rádióamatőrei nevében felszólalt. Dicsérték az elmúlt napok munkáját, a rendelkezésre álló rövid idő alatt elért eredményeket, fogadalmat tettek a folytatás mellett és elmondták, hogy hitet merítettek a jövőbeli együttműködés szükségességéhez. Megszavazták a következő találkozó helyszínét (ez Románia lett), elfogadták annak dátumát. Megköszönték a szervezők és a helyszíni munkatársak, inkluzíve a felszolgálók munkáját, és sorra aláírták a papírost.

Kivéve a román delegációt. 

Hogy hogy nem, utolsóként kerültek sorra. A vezetőjük elmondta, hogy ugyan rengeteget dolgoztak a szövegen, köszöni minden egyes résztvevő türelmét, ugyan ők, a teljes román delegáció betűről-betűre egyetért a közös nyilatkozat tartalmával, hiszen azt ők fogalmazták – a végső formájával is, hiszen azt ők bátorkodtak tartalmilag és stilárisan helyre pofozni –, aláírni azonban mégsem áll módjukban, ugyanis nem sikerült a bukaresti központot telefonon elérni, nem érkezett meg a meghatalmazás. De, ha sikerült volna is, ő – eu personal (személy szerint én), Ioan Ionescu Bereghi – precíz, akkurátus ember, nekem nem elég a szó, írásos megerősítés szükséges. Anélkül nincs jogosultság. Nem írhatja alá.

A hétfői újságokban megjelent hír aláírói között nem szerepelt a román delegáció. Olyannyira hiányzott, hogy a részvételükről is csak azok tudhattak, akik személyesen is jelen voltak Miskolcon. Például én.

Öt román író

Öt fiatal román író volt a Magyar Írószövetség vendége talán ezerkilencszáznyolcvannyolcban, de lehet, hogy nyolcvankilencben. Tél volt, inkább nyolcvannyolc. Nem tudtuk, hogyan gondolták, az biztos, hogy váratlanul érkezett a bejelentkezésük, ugyanis már évek óta nem tartották a két szövetség közötti megállapodásokat. Egyiket sem. Íróinkat fogadták, de a maguk delegációját a két oldali szerződés ellenére, nem küldték cserébe. Egyszer csak beállított öt román író. Egyikük nevére sem emlékszem, pedig együttesen mély nyomokat hagytak bennem.

Rám esett a választás, én vártam őket a Keletiben, majd elkísértem őket az Írószövetség egyik közeli vendégházába, aláírásra átadtam nekik az arra a néhány napra járó napidíjat. A másnap délelőtti programra csak négyen jelentek meg. Kiderült, hogy előző este visszacsavarogtak a Keleti mellett már érkezéskor kiszúrt hentesüzletbe, és bezabáltak jó zsíros kolbászból. Négyen, ha nehezen is, de túlélték, az ötödiknek felmondott a gyomra, éppen egy orvosgyerek volt az.– Păi să ştiţi domnule secretar, pe la noi de ani de zile nu se găseşte aşa ceva la magazine. La ţara da, dar nenorocitul ăsta e orăşean.* [Titkár úr, csak hogy tudja, nálunk évek óta nincsenek ehhez hasonlók sem az üzletekben. Falun, ott igen, de ez a szerencsétlen városi ember.]

Egyik nap a Bajza utca, Andrássy út sarkán tüntetésbe csöppentünk. Közel az Írószövetség, ahol találkoztunk. Néhány száz – talán száz – ember, kihangosítás. Megijedtek, rémülten néztek egymásra. Keressünk egy másik útvonalat, javasolták, nehogy lefényképezzenek itt bennünket. Kerültünk.

Meghívattam magunkat Balassagyarmatra. Mikrobusszal mentünk a lefagyott úton, Pál Jóska író barátom szervezett oda nekünk irodalmi estet. Útközben derült ki, hogy az egyikük azon a napon tölti be a harmincat. Pezsgők és sültcsirke, terülj-terülj asztalkám. Megrendült, elsírta magát az a szerencsétlen. Engem is ölelgettek.

Nem sokkal visszautazásuk után a bukaresti magyar kultúrattasé vagy munkatársa egy kötegnyi román lapot küldött, gondolom a diplomácia útvonalát betartva magyar írószövetségnek. Az újságok a román íródelegáció tagjainak nyilatkozatait hozták. Arról panaszkodtak, hogy nem kaptak napidíjat, pedig szerződés szerint járt volna, ha nem hoznak magukkal pénzt, magyar forintot, éhen halnak, mert enni sem adtunk nekik. És forrongott az utca népe. Tüntetés minden utcasarkon, amerre csak jártak, a magyarok megint a vesztükbe rohannak.

Megjegyzem, egyikük elújságolta egyik városnéző csavargásunk alkalmával, hogy alig néhány napja Finnországban volt hasonló delegációval, azelőtt meg Olaszországban, de alig van olyan európai ország, amelynek írószövetsége őt személyesen még meg ne hívta volna. 

Írószövetség akkoriban sem sok volt Európában, de a keleti felén sem osztódott, nem szaporodott, nálunk is csak később. Rá kellett jönnöm, hogy voltak állandó delegációk. Ezek Olaszországtól Magyarországon át Finnországig járták Európát. Mi is ugyanazt a csoportot kaptuk, amelyet a többiek. Külföldre, „nyugatra” utaztatható írói is voltak Ceauşescunak.

Kivégzés

Nézzük a magyar televízióban Ceauşescu üldözését, elkapását, majd meggyilkolását ezerkilencszáznyolcvankilenc karácsonya előtt. Mircea Dinescu román költő magyar hangja a magyar televízió stúdiójából Cselényi László, Laci, Bélú bátyja, később, és mindmáig a Duna tévé legjobb elnöke, kiváló román (és Közép-Kelet-Európa-i) filmek kiközvetítője a rendszerváltás után. Egy, aki megmaradt önmaga.

Könnyezünk, és tapsolunk Rákosszentmihályon a Futórózsa utca 120-ban. Tényleg tapsolunk, nem, mint a színházban, de taps ez is. Több napon keresztül, reggeltől estig, vagy csak délután. Sötét van, esetleg csak este.

Nézzünk könnyes szemekkel egymásra. Szeretünk. Megint könnyes szemekkel egymásra. Megint szeretünk. Csak a gyerek meg ne lássa. Sírunk és drukkolunk. Hát persze, hogy látja. Akkor már Ágnes és Gazsi is van. Tapogatják tappancsaikkal a padlószőnyeget. 

Sára az, aki mindent lát, mindent tud, mindent érez, négyéves már. Éppen négy éves, december tizenhatodikán született nyolcvanötben, és, amikor majd harminc lesz, kétezer tizenöt karácsonyán elmeséli. Láttalak benneteket, nehogy azt higgyétek, hogy nem! Hisztérikusak voltatok, sírtatok, röhögtetek, hol ez, hol meg az. Féltem, hogy gyilkolni akartok.

*** hamarosan a boltokban!***

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .