ujkelet.live
„Személy szerint nem hiszek a véletlen egybeesésekben, hogy 67 év után mi, a második generáció, Romániában nagykövetként véletlenül találkoztunk”- írja David Saranga Izrael bukaresti nagykövete az “Adevărul” internetes portálon a napokban megjelent és saját kezűleg román nyelven írt irodalmi színvonalú elbeszélésében.
Saranga nagykövet visszaemlékezése, két apa – egy izraeli tengerész és egy görög orvos, megható története az 1953-as görög földrengés idején a határok nélküli szolidaritásról, a történelemről és gyermekeikről, akik 67 év után országaik nagyköveteként találkoztak és osztották meg emlékeiket szüleikről Bukarestben.
„A közelmúltban örömmel fogadtam Sofia Grammata, a Görög Köztársaság új nagykövetének látogatását. Az ilyen találkozók, mint mindig, a diplomáciai protokollnak megfelelően szoktak lezajlani, azzal a különbséggel, hogy ezúttal együtt fedeztünk fel közös múltunkat, amely 67 éve összeköt minket.
Apám, az izraeli haditengerészet parancsnoka, és Grammata nagykövet asszony orvos édesapja vállvetve harcoltak azért, hogy több száz életet megmentsenek.
„67 évvel ezelőtt Görögországon az egyik legerősebb földrengés pusztított végig, amelyet Európában valaha érezni lehetett. 1953 augusztusát írtunk, Izrael éppen a függetlenség ötödik évfordulója ünnepségeinek végén tartott. Az ünneplést nem kísérte optimizmus: a gazdaság recesszióban volt, és a katonai fenyegetések nyomást gyakoroltak az állam vezetőire. Akkoriban az Európából érkező Soa túlélő bevándorlók és az arab államokból érkezők hullámával szembesülő Izrael pozíciója a nemzetközi színtéren bizonytalan volt: egyrészt több ország elismerte ugyan az újonnan alakult államot, másrészt vezetőik nem mertek hivatalos látogatáson is megjelenni, mivel féltek az arab bojkott miatt. Ezenkívül számos európai ország, köztük Németország, Ausztria, Írország, Portugália, Spanyolország és Görögország akkoriban még nem ismerte el Izrael államot.
Az izraeli haditengerészet abban az időben teljes konszolidációban volt, csak néhány használt és felújított fregattal rendelkezett, amelyeken haditengerészeti kiképzés vagy éppenséggel kiképzés nélküli tengerész szolgált. 1953. augusztus 12-én, az Égei-tengeren folytatott négy hetes intenzív gyakorlat után, amelynek célja a hivatásos haditengerészet létrehozása volt, a flotilla visszatérve az izraeli partokhoz görög S.O.S. segélykérésre lett figyelmes: 7,3 fokozatú (Richter-skála) pusztító földrengés rázta meg Kefalonia, Zakynthos és Ithaka szigeteit. Az izraeli flottaparancsnok a haifai központtól kért engedélyt és az izraeli bázis válasza nem késlekedett: ‘menj és segíts!’- szólt a parancs
A tragédia helyszínétől mintegy 15 óra távolságra levő kis izraeli flotta 180 fokban irányt változtatott és átkúszott a sokkal nagyobb méretű amerikai és brit hajók között, amelyek nem tudtak a földrengés sújtotta szigetek közelébe jutni.
Yiftach Kozik a “Hét Tenger – Nagy Kék” című feljegyzésében részletesen beszámolt az izraeli tengerészek elé táruló látványról:
«A sziget falvaiban egyetlen épület sem maradt meg, több ezer ember sérülést szenvedett, köztük terhes nők, idősek és fiatalok leszakadt vagy összetört végtagokkal, akiknek közvetlen segítségre volt szükségük… Az izraeli csapat sürgősségi ellátásokat végzett: törött medence, törött koponya, koraszülés, komplex törések, vér, pánikrohamok, kétségbeesés és káosz mindenütt«
Az akkor hatályos tengerészeti törvények szerint az első intervenciós haderő, aki a helyszínre érkezett, kellett átvegye a művelet irányítását és mivel az izraeli haditengerészet volt az első, aki Kefalonia partjánál landolt, átvette az irányítást és koordinálta a később érkező amerikai és brit flották mentési akcióit.
3 nap és 3 éjszaka 450 izraeli tengerész, köztük apám is, szünet nélkül dolgozott a szárazföldről érkező amerikai, brit és görög kollégákkal, köztük Grammata asszony édesapjával. Együtt mentettek meg több száz szigetlakót a biztos haláltól, 400 súlyos sérültet szállítottak a szárazföldre, és 16 000 helyi lakosnak nyújtottak orvosi segítséget.
Noha a görög kormány akkor még nem ismerte el Izraelt – ez a tény csak jóval később 37 évvel később történt meg – a görög nép kifejezte háláját. A király személyesen találkozott az izraeli tengerészekkel, arra kérve őket, hogy továbbítsák hálás köszönetüket David Ben Gurionnak, Izrael miniszterelnöknek, és kitüntette a művelet parancsnokait, Shlomo Harel-t és Yitzhak Dvirit. Az elismerés jeleként a görög sajtó az izraeli haditengerészetet „a szeretet és remény flottájának”, munkatársait pedig “megváltás izraeli tengerészeinek” nevezte.
A zsidó állam újkori történetében ez volt az első izraeli humanitárius művelet katasztrófa sújtotta területeken. Az izraeli tengerészek hősiessége megalapozta az izraeli mentőakciók hosszú hagyományait, amelynek köszönhetően később Japánban, Haitiben, Nepálban, Törökországban és számtalan más helyen nyújtottak segítséget.
Az egyik izraeli első hős volt az apám, Eliyahu Saranga parancsnok, aki az INS Misgav (K-30) hadihajón szolgált. Az egyik görög hős volt Grammata asszony nagykövet édesapja, az athéni NIMTS kórház polgári orvosa, akit a szigetekre érkezett, hogy életeket mentsen.
Beszélgetésünk során tudtam meg kollégámtól, hogy édesapjának be nem gyógyuló sebet ejtett a szívén azoknak a gyermekeknek az emléke, amelyeket úgy segített a világra, hogy az édesanyjuk már meghalt vagy nagyon súlyos állapotban volt. Az apám számtalan történetet mesélt nekünk az izraeli flotta mentési műveleteiről, és arról, hogy az idő ellen harcolva kellett a romok alól kiszabadítva a lehető legtöbb életet megmenteni.”
