Parti Nagy Lajos: Nem én vagyok látnok, hanem az épülő „kerálságok”, diktatúrák elég egyszerű eszköztárból játszanak

0
Parti Nagy Lajos. Forrás: fidelio


L. Horváth Katalin/IMISZ     

A Szerelmem, Tel-Aviv sorozat keretében április 1-jén Parti Nagy Lajos lesz a Drory Izraeli–Magyar Könyvtár vendége.  „A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb nyelvművésze, emblematikus alakja. »Posztmodern költőkirály«, aki próza- és drámaíróként, illetve műfordítóként is meghatározó helyet foglal el napjaink magyar irodalmában”  – olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján. Az est apropóján többek között az íróságról, munkáiról, közéleti ingerküszöbéről beszélgettünk vele. Szóba került a finkelsteini ideológia, a macsótahóság, a néplélek, továbbá az is, hogy a szépirodalom formálja-e a gondolkodást.

 • 1982-ben jelent meg első könyve, az Angyalstop, 1986-ban a második, amely a Csuklógyakorlat címet viselte. 1990-es Szódalovaglás című verseskötetében teljesedett ki a Parti Nagy Lajos-féle szövegalkotás, amelynek a nyelv végsőkig vitt átalakítása a jellegzetessége: a rontott nyelvi elemek felhasználása, a populáris és elitkultúrából vett idézetek kicsavarása, illetve a humor, az irónia és a paródia elemeinek felhasználása.(pim.hu) 2011-ben az ÉS-ben kezdte publikálni a Magyar meséket, amelyek Fülkefor és vidéke címen kötetbe rendezve, a Magvető kiadásában, valamint  –  saját előadásában –  CD-n és a YouTube-on is megjelentek.

 – Azt szokták mondani, hogy az író azért ír, mert kikívánkozik belőle valami. Önnél hogyan kezdődött az íróság?

– Ennél azért szofisztikáltabb a dolog, de inkább így legyen, mintsem valaki nyolcévesen azt vegye a fejébe, hogy Kossuth-díjas író lesz, vagy hogy megjelenik negyvenhárom könyve, ebből tizenhárom piros, harminc sötétkék. Szóval, az író nem születik, hanem lesz, bár már gyerekkoromban tudtam, hogy ilyesmivel fogok foglalkozni. Verseket írtam, 1990-ig mást nem is. Az elsők tizenhat éves koromban, még Nagy Lajos néven jelentek meg az Életünk című szombathelyi folyóiratban, 1971-től pedig a Jelenkorban publikáltam, ahol később szerkesztő is lettem. Ehhez képest sokára, 1982-ben jelent meg az első könyvem, ami nem volt baj, én sem igazán akartam, hogy előbb legyen. Az ember verseket ír, azokat közlik, attól még nagyobb kedvet kap, hogy ránézzen, mi is ez az egész, mert sok más dolog is érdekli, aztán – majdhogynem azt mondhatom – rajta ragad az íróság, de ez hosszú folyamat. Attól, hogy megjelenik egy könyve, még nem szentírás, hogy író lesz belőle. Meg mit is jelent az? A múlt század vége táján inkább megvoltak ennek a bejáratott pályái, mint ma. A szépírók szerkesztőségekben dolgoztak, újságírók, tanárok, könyvtárosok voltak, néhányan szabadúszók, de azt nem vette túl jó néven a rendszer. ’86-ig dolgoztam a Jelenkornál, aztán úgy gondoltam, megpróbálom szabadúszóként. Úgy lehetett megélni, hogy különféle ösztöndíjakat kaphatott az ember. A ’90-es években például Soros György nagyon sokat segített az íróknak is az Alapítványán keresztül, a díjakkal és az ösztöndíjakkal. 

 – Nemrégiben tért vissza egy három hónapos svájci ösztöndíjútról. Mire fordította az időt?

– Össze akarok rakni egy könyvet húsz-huszonöt év olyan szövegeiből, amik még nem jelentek meg kötetben. Zömmel tárcák, de egyelőre bőven van köztük alkalmi írás, és van széppróza is. Félszép, magamban így emlegetem, hogy ez címe lesz vagy alcíme, még nem tudom. Először a saját számítógépemből ki kellett bányászni a rengeteg szöveget: kíváncsi lettem, mi a bánattal töltöttem a fél életem munkaidejét. Ez az ajándék három hónap erre, a kibányászásra volt elég. 

– Újraolvasva mit szűrt le az írásaiból?

–  Még semmit, a könyv lesz a leszűret. Az volna a cél, hogy ami még mindig fontosnak tűnik a számomra, azt az idő tengelye mentén összefűzzem, de nem krónikát akarok közrebocsátani. Azt már látom, hogy huszonöt évvel ezelőtt okosabbnak képzeltem magam annál, mint amilyennek most gondolom, ennek olykor látom a stiláris nyomait is a szövegben. Ahogy öregszem, jövök rá, hogy mennyire nem tudok semmit. És ez a semmi az, ami mégis összeabroncsozza az ember életét.  

– Mikor jött el az a pillanat, az a mű, amikor úgy érezte, hogy megtalálta a saját hangját? 

 – A szerző az egyszerűség kedvéért olykor megnevez egy pillanatot, kicsit fölszínezi, és onnantól fogva az lesz az „autorizált”, a nyilvános változata annak, hogy mikor találta meg a hangját, de valójában ez nem köthető egy pillanathoz, egy műhöz. Már tíz éve publikáltam, amikor megjelent az első könyvem, de a benne lévő versek túlnyomó többsége az utolsó pár évben született. Föl kellett tenni magamnak a kérdést, hogy miként vagyok én személyesen benne ebben az egészben. Mégiscsak az én bőröm, vagy az kellene, hogy legyen. Mi van az őszinteséggel, hogy van a fedettség és a fedetlenség? Vannak-e ennek formakonzekvenciái és milyenek? Örkénytől kezdve Hašeken, Morgensternen, Bertók Lászlón, Orbán Ottón, Petrin, Tandorin, Tolnai Ottón keresztül Esterházyig nagyon sokan hatottak rám, és lassan rátaláltam a magam groteszk, elégikus, ironikus fekvésére. Próbálgattam, jó-e rám s én jó vagyok-e rá. Az ember utólag rájön, hogy ezek soha nem véletlenek, persze először kicsit machénak érzi ezt a kikeverést. ’79 és ’85 közé esik az az időszak, amire azt mondom, hogy már úgy-ahogy megvolt a saját hangom.

–  Tudja, miről ismeri leginkább a közönség?

– Miről?

 – A Magyar meséiről

– Igen, azoknak volt egy nagyon erős politikai felhangjuk, és ez a szélesebb közönséget  összehasonlíthatatlanul jobban érdekelte, mint az egyéb írásaim. 

– Bánja?

–  Nem bánom, csak látom a különbséget. Egyrészt hetente megjelentek az ÉS-ben, másrészt a rezsim fő- és al-lovagjai saját nevükkel szerepeltek, szóval elég direktben írtam e szatírákat, harmadrészt elkezdtem mondani őket, megjelentek cédén, dévédén, ez is adott egyfajta népszerűséget nekik. Sokan még mindig ezekről ismernek, nem bánom, Ha nem tudok több, illetve más lenni annál, mint hogy rajtam ragadjanak ezek a féltenyérnyi kisprózák, akkor okkal ragadnak rajtam.

 • (Gyöngyös pata audiban) Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy útba vót neki,  minek  utánna  Orbán  Viktor  főment  a várba. Bécsöngetett. Schmitt Pál epp otthol vót, leckézett. Gyere, Pali Gyöngyöspatára, mondotta I. Fülkefor, béjelentkezünk alattomba a Véderő kiképzésire, nem árt a küs mozgás az áldott magyar terepen. Kari-kásustor, airsoftlövészet műanyag-golóbisokval, kis éji harcászat, minden. Na, Schmitt Pál ezútta nem ellenközött, abba a hejbe bécsukta a füzetjit, bé a koronás tolltartót, oszt ment a kerál után. Vitte a tárogatót, meg a bokszkesztyűjit, mer az külön mondva lett, hogy szükséges. Út közbe fővették a Kövér Lászlót, meg a Pintér Sándort, hejszen vót még hely hátul, ne fogyjék hejába az a drága karvalybenzin. Csudák csu-dája, nem vót forgalom semmi, csak ilyen rendőrmotoros félék ámbojogtak tél-túl, egy tucat előttük, egy tucat  megettük  darualakzatba. Alig és nénózkottak párat,  mán  leértek. Ottan szépen csöngettek,  béregisztráltak, amit követően tevékeny részt vettek a tábor marcona életibe, edzett sportolók lévén maguk es. Az esemény időtartama alatt beszédet mondott Farkas Flórián. Schmitt Pál ezenközbe béírt a vendégkönyvbe, ahogy a csillag megy az égen: „már Eleink, e legbékéseb nép is fegyvert s vitézt énekeltek, amit szívből kivánok. Espá.” Azomba tett egy bíráló észrevételt es, mondván, airsoft helett csak szebb lenne a „léglágy”, ha má magyar nyelv van a szánkba. Ezt a kiigazéttást V. Dereő a Kárpát-Magyar Nagyhaza nevibe meg es ígérte, majd haza lett a haladás. Bódogan éltek, amíg, itt a vége, fuss el véle. A címer meg így lött: héccő vágott mezőn gyöngyös pata audiban. (2011 április 13.) 

– Mi horgadt fel önben, amikor az elsőt megírta?

–  Lényegében ugyanaz, mint ami 1999-ben, amikor megírtam a Hősöm terét [Bővebben itt. – A szerk.]: hogy cégéres gazemberek kezében van az ország. S hogy megtörténhet az a szörnyűség, hogy a magyar állam átmenetileg félrenéz, és egy kis térségben átadja a hatalmat félfasiszta alakulatoknak, akik séta ürügyén pogromokat rendeznek. Azt gondoltam, hogy erről valahogyan beszélnem kell nekem is, és 2011 tavaszán, Gyöngyöspata kapcsán megírtam az első Magyar mesét. Elküldtem mailben néhány barátomnak, az ő ötletük volt, hogy adjam oda Kovács Zoltánnak, az Élet és Irodalom főszerkesztőjének, hisz az ÉS Páratlan oldalára való. Én is így gondoltam, s folytattam, méghozzá heti rendszerességgel. Százötvennégy Magyar mesét írtam, a ’14-es választásokig.

 – Azért az nagy prés lehetett.

 – Három éven át minden héten elvitte két munkanapomat. Nagyon nagy prés volt, azért is hagytam abba.

–  Amit nagyon sokan sajnáltak.

– Igen, de többnyire a politikai vonatkozásai és kevésbé a nyelve, a stílusa miatt, bár ez, remélem, nem nagyon volt szétszálazható. Illetve: lassan elkezdett szétcsúszni a kettő, ha tetszik, tartalom és forma. Éreztem, hogy egyre inkább kiürülnek a mesék, ismétlem magam, amiképpen egyébként a stiklik, gazemberségek, az elorbánviktorosodás is ismétlődött. Nem én vagyok látnok, hanem az épülő „kerálságok”, diktatúrák elég egyszerű eszköztárból játszanak, úgyhogy ezekben a magyabszurdokban benne van sok minden, abból, ami azóta történt, legfeljebb pár tíz- vagy ezermilliárddal fölemelődött a tét, vastagodott a bőr, tébolyodott az önhit, és még ocsmányabb még goebbelsibb módon dübörög a propaganda. Ez persze különbség. 

–   Szívesen olvassa fel a szövegeit?

– Elég korán rájöttem, de a Magyar mesék mutatták meg igazán, hogy a felolvasás, ha nem is helyettesíti, de kiegészíti és gazdagítja az írott szöveget. Sokkal többen ismerik a meséket cédéről, a netről, mint az ÉS-ből. Egyszer odajött hozzám valaki egy felolvasás után, és azt mondta, ,,én magának minden írását ismerem”. Megkérdeztem, melyik könyvemet olvasta, és kiderült, hogy egyiket sem, de ami az interneten van, azt mind meghallgatta. Ha az ember megtalálja a maga nem színészi, de előadói tónusát, szóval, nem téved bele a pirosba, vagyis a színészetbe, akkor nincs ezzel semmi baj. Ha tudom, hogy egy író vagyok, aki felolvas, s nem leszek színész akkor sem, ha a Katona József Színház színpadán állok. Akkor sem, ha Dés László szaxofonozik alám. Attól keveredik össze a színészet és az előadóművészet, hogy a színészek egyre kevesebbet lépnek föl előadóművészként, az írók pedig egyre többször olvassák fel saját szövegeiket. A nagyszerű Vallai Péter mondott tőlem sokáig, főleg verseket, aztán egyszer, az ezredforduló táján roppant megtisztelő módon, legyintett, hogy „figyelj, felejtsük el, ezt a saját verseiddel te jobban csinálod”. Természetesen nem csináltam jobban, de legalább elkezdett olyan költőkkel, írókkal foglalkozni Petri és Esterházy mellett is, akik kevésbé mondták a saját verseiket. Emlékszem, milyen vacakul olvastunk föl huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Kivételek persze voltak, Kornis Mihály, Márton László, Tandori Dezső már akkor is komoly irodalmi show-műsort csináltak a felolvasásokból. Aztán Esterházy, Závada, Spiró és a többiek is megtalálták a maguk pódium-tartományát, előadói hangját, a fiatalok pedig már ebbe születnek bele. Ez ma már az írói tevékenység része. Ahogy a net sem vesz el olvasót, a felolvasások sem. Szeretem csinálni, de nem tülekszem érte, és nem halok bele, ha nem hívnak. 

 – Karinthyék idejében – a legenda szerint legalábbis – sok mű a Hadikban, a NewYork Kávéházban született. Van manapság ilyesfajta kávéházi irodalmi élet?

– Én úgy érzékelem, hogy nincs. Kétségtelen, hogy a háború előtt a társas együttlétek többször zajlottak kávéházakban, kocsmákban, mint ma, egyrészt azért, mert sokan nagyon vacak lakásban laktak, a kávéházban meg mégiscsak fűtöttek, másrészt ennek hagyománya volt. A lapok kvalifikáltabb pletykaanyaga nem kis részben abból állt, hogy a művészek milyen botrányokba keveredtek, ki kinek volt a szeretője. Ezeket többen olvasták, mint ahányan a hírekben szereplők műveit. A Nyugatnak abszolut megvoltak a celebjei. Én nyilván magamból kiindulva, azt gondolom,  egy kávéházban igazán dolgozni nem lehet, csak úgy tenni, mintha ott születne meg egy írás   – amiből aztán, ha kellően táplálja a hitet az érintett, anekdota lesz. Elképzelhetetlen, hogy például Krúdy tényleg vendéglőkben töltötte el az életét, mert akkor aligha tudta volna megírni, megkézírni a roppant terjedelmes életművét. Ha a nemzedékemnek nagy kedve támadna emlékezni a hajdani bulizásainkra, presszózásainkra, akkor ennek is meglenne, tán meg is lesz, a legendáriuma.

 • 1990-ben a Jelenkor folyóiratban egy ismeretlen szerző, Sárbogárdi Jolán A test angyala címmel közölte a kisregényét. Nemsokára kiderült, hogy Sárbogárdi Jolán a prózaíró Parti Nagy Lajos egyik maszkja. A kisregény naiv, dilettáns hangvétele elsöprő erejű nyelvi humorral társult. Sárbogárdi Jolán alakja az Ibusár című drámába is bekerült.

– Hogyan lett önből Sárbogárdi Jolán?– Amikor a Test angyalát írtam [Bővebben itt– A szerk.], nem sokon múlt, hogy a fiktív írója férfi lesz, nem nő. De akkoriban ezeket a lányregényeket többnyire nőnemű szerzők írták, és ’89 őszén, már keringett a fejemben a Sárbogárdi Jolán név, így lett ő, mármint nőnemű ő, shi, nem hi. De ugyanúgy magamról írtam, mintha Sárbogárdi Józsefnek hívták volna az alteregómat. Nem a nőn van a hangsúly, hanem az érzelemtúltengéses, nyelvileg kissé inkompetens beszélőn.

  – Létezik női irodalmi stílus?

– Nem hinném, hogy van női stíl. Mármint hogy „a nők” másként írnak. Ha van, akkor az bizonyos sztereotipiák bizonyos nemekhez rendelése által van és a szóművészethez nincs köze. Bizonyos dolgokat nyilván csak a nők tudnak érezni, de írni a férfiak is tudnak róla, és fordítva. Eszembe nem jut azon gondolkodni, hogy Tóth Krisztina valamit csak nőként tudhatott-e megírni. Tóth Krisztina író és nő. Balla Zsófia, Bán Zsófia is, Rakovszky Zsuzsa is, de nem olvasok névsort, hál’ istennek, nagyon sokan vannak, lassan többen lesznek, mint a hímnemű szerzők. Húsz-harminc év alatt meg fog fordulni az arány, olyanformán, mint a tanároknál. Mert ez olyan, nem túl jól fizetett humán szellemi foglalkozás, amit, ha csak nincs valakiben hatalmas elhivatottság, egy ilyen karrier- és pénz-centrikus világban sokkal kevesebb férfi fog választani, mint nő, ettől sem rosszabbak, sem jobbak nem lesznek a művek. Hagyományosan a bölcsész karokon is nők vannak, egyre nagyobb súlyban és számban, ha megbecsültségben nem is. Persze a politikában sem lehet megállítani ezt a folyamatot, akármennyire el akarják is macsózni uraimék, nem fog menni. 

 – Még az isztambuli egyezményt sem sikerült ratifikálni, pedig 2014-ben aláírta Magyarország. 

– Hát, ezekben hierarchikus, maszkulin társadalmakban bizony mélyen benne van az a hatalmas és gusztustalan hagyomány, hogy adott esetben el lehet döngetni az asszonyt, és ez bocsánatos bűn. Mert hol vezesse le, ugye, a feszültségét a férfi? Az asszonyverésről, a vakkomondorozásról, az összekacsintásról azt gondolom, hogy a frusztráltságból, kisebbrendűségből fakadó macsótahóság, de előbb-utóbb a mindennapi élet fogja kikényszeríteni, hogy például kőkemény törvényeket hozzanak a családon belüli erőszak ellen. 

Egy mondat. Demonstráció a hajléktalanságban élők védelmében (fotó: Csoszó Gabriella)

 – Hol van a közéleti ingerküszöbe? Mikor érzi úgy, hogy muszáj megszólalnia?

– Ami történik, már réges-régen túl van az ingerküszöbömön. Ha hagynám magam rögtön reagálni arra, amitől elképedek, egyfolytában valamelyik köztéren kéne állnom. Márpedig az nem az én terepem. Politikusnak, megmondóembernek, semmi ilyesminek nem vagyok jó. Megírni, fölolvasni, arra inkább. Amíg a mesék voltak, megoldódott az ingerküszöb-dolog. Persze ha kérdeznek, nem teszek úgy, mintha nem lenne véleményem, és el is mondom azt, de egyre inkább kerülöm az olyan interjúhelyzeteket, amikből fél perc alatt politizálás lesz. Elegem volt az évekig tartó kínlódásból, amikor próbáltam úgy beszélni a nyilvánosság előtt, mintha nem lenne teljesen reménytelen a helyzet, miközben annak láttam. Úgy éreztem, hogy például a Magyar mese-olvasóknak, kell valami reményt adni, azt mondani, hogy „de mégis”. Nincs „de mégis”.  Mindent megvesznek lábon. Olykor bőven belül az EU normáin, olykor kívül. A maradék jogállamiság kizárólag az ő kényük-kedvük szerint alakul. Semmiféle garancia nincs semmire. Ha holnap elvisznek ötven embert, akkor elvisznek, és mindenki ugyanúgy fog mosolyogni, mint eddig. Ha kiengedik azt az ötvenet, akkor dettó. Lehetséges, hogy elkezdenek eggyel normálisabb politikát folytatni, és ennek az ellenkezője is lehetséges. Minden megtörténhet, és nincs olyan felsőbb hely, ahol bármiféle igazság kiderülhetne. Az isten mentsen meg minket attól, hogy még jobban beboruljanak, elhiggyék, hogy egész Európa Mária országa, ami persze az övék, meg hogy tényleg tudnak röpülni. Bármikor elhihetik. Illetve bármikor törvényt hozhatnak rá. Például amit legutóbb a CEU-val, most az MTA-val csinálnak, e félfasiszta rezsim emblémája is lehetne. 

 – Mit gondol, magyar sajátosság a „házmesterek országa”, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitás, valamint az, hogy rohamos léptekkel haladunk afelé, ahol az 1920-as, ’30-as években tartottunk?

 – A néplélektan süppedős talaján könnyű besorolni minden népet, sőt társadalmat, aztán amikor valami nem stimmel ötven évig, akkor lehet mondani, hogy most éppen nem, de a kivétel erősíti a szabályt. Nem hiszek ebben. A német népben mi látszott benne lenni a XX. század első felében, és ehhez képest mi látszik benne lenni az elmúlt hatvan évben? Melyik az igaz? Nyilván mind a kettő. Azt, hogy Magyarország a „házmesterek országa”, azt mondjuk olykor, nem is ok nélkül, de azt hiszem, ez nem néplélek kérdése. A nép nagy része felelősségvállalás nélküli kispolgár-mentalitással élte végig az egész XX. századot. Kiszolgáltatott kisember volt, akár Horthy Miklós, akár Kádár János katonájaként, mindig helyette, a feje fölött döntöttek. Nem volt olyan számottevő időszaka a történelmének, amikor békeidőben nemcsak megérezte volna, de gyakorolta is, mit jelent felelősséget vállalni, és a saját kezébe venni vagy a nép „okos gyülekezetére” bízni a sorsát. 1989 után létrejöttek a parlamentáris demokrácia intézményei, tíz-tizenöt év alatt jól-rosszul lerakattak az alapjai, de ez nagyon kevés idő ahhoz, hogy rögzüljön, visszafordíthatatlanná váljon. Ráadásul a rendszerváltók, kormányoktól függetlenül, gyakorlatilag lenullázták az ország egyharmadát. Megszűntek a szocialista nagyipari munkahelyek, amelyek borzalmas pénzfaló, értelmetlen képződmények voltak, de sokaknak az egyetlen civilizációs kapcsot jelentették: például mindennap zuhanyozhattak a gyár öltözőjében. Olyan hendikeppel indult ez a réteg, hogy tőle mást, mint majd a közmunkába való beleszaladást, nem lehetett várni. 2002-tól 2010-ig egy nagyon rosszul teljesítő demokrácia működött, ez vonta maga után az autokráciát. Most kiválasztottak csoportokat, akik nem a piacról jöttek, megtömték őket pénzzel, a többieknek meg ott van a finkelsteini ideológia. A maguk lehengerlő cinizmusával ki is mondták, hogy az okosabbak úgysem hiszik el az általuk propagált maszlagot, a többséget pedig a hatalom érdekében lehet hülyíteni, avval azt csinálnak, amit akarnak, annak épp elég, ha kap közmunkát vagy valamilyen minimális családtámogatást. Ami, teszem hozzá, tényleg több a semminél, az meg, hogy mennyivel kevesebb, mint ami lehetne, az bizony már absztrakció.

  – Hisz abban, hogy a szépirodalom legalább egy kicsit képes változtatni a gondolkodáson? 

– Még ha nem is él valaki a művészettel, számolnia kell bizonyos mintákkal: nem csak futballöltözők vannak a világban, hanem operaházak, színházak, zenekarok, könyvek is. Ebből a szempontból nagyon fontos a művészet léte, ha nem lenne, felgyorsulna a gagyisodás. A magyarság közös emlékezete szempontjából is alapvető, hogy van egy folytonos, speciális lenyomata, például, a nyelv változásának. Arany Jánost nagyon kevesen olvasnak, de ha Arany János nem lett volna, akkor Magyarországon nem így beszélnének.  Esterházyt is aránylag kevesen olvasnak, de ha ő nem lett volna, ha nem volna, hogy pontos legyek, akkor bizonyos – a  Magyar Narancson és hasonló típusú újságokon keresztül leszivárgó – fordulatok, nyelvi megoldások, szabadabb gondolkodásmód nem lennének, másként lennének a közbeszédben. A közbeszéd erősen alakítja a művészetet, a művészet pedig visszahat, ha nem is közvetlenül, hisz nem ad receptet, megoldóképletet, bonyolultabb, mint az ismeretterjesztés. Ha valakinek lelki bajai vannak, egyszerűbb, ha az ügyeletes gurukhoz, látvány-lélektanászokhoz fordul, mint hogy végigrágja magát mondjuk, az Anna Kareninán. Még a könnyebben emészthető művészet is a luxus kategóriába tartozik, viszont nem lehet luxus nélkül élni. Pontosabban nem lehet olyan társadalom, ahol nincs egy réteg, amelyik megengedi magának ezt a „luxust”. Ez nem nagy vigasz, de azért valami.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..