Politzer Tamás/ujkelet.live
Arabul beszéltek, héberül írtak.
Ezt nyilatkozta Leblond dél-marokkói francia konzul az őt és expedícióját vendégül látó zsidókról – 1929-ben.
Timbuktutól mintegy tíznapi járásra történt, hogy Aluna településnék repülőjük kényszerleszállást hajtott végre. A bajba jutott, térképészeti felméréssel foglalkozó csapat sok jót nem várt a feléjük közelítő, fehér köpönyeg-félét viselő, sötét bőrű helybéliektől, ugyanis akkoriban a beduin törzsekről igen ijesztő hírek keringtek: „keserves sors várt a fogságukba esett külföldiekre….”
A település lakói kézzel-lábal, arabusul próbálták megértetni a bajba jutottakkal, hogy segíteni szeretnének, félelemre semmi okuk. A konzult a törzs legöregebb tagja, „egy patriárkaképű férfiú” invitálta otthonába, ahol hagyományuk szerinti vendéglátás következett: „vizet hozott elébe és megmosta a vendég lábát, étellel, itallal kínálta.”
A konzul szerint a vendéglátók valamilyen arab dialektusban beszéltek, némelyikük néhány francia szót is megértett, kiejtett. A külvilágról keveset tudtak. Fehér embert egyébként évek óta nem láttak. Kiderült, hogy évekkel azelőtt egy berber vándortól azt hallották, a világban szörnyű háború dühöng.
A New York Evening World-nek nyilatkozó konzul azt is megtudta vendéglátójától, hogy a törzs Észak-Marokkóból menekült délre, e tájra azzal a céllal, hogy megkeressék, megtalálják a Palesztinába vezető utat. A vendég szerint arcuk egészen bronz, úgy hogy első pillantásra színes törzsnek lehetne tartani őket. Erre a hegyi berberek módjára szintén lengő, fehér uszályú köntösük is emlékeztette őt. Birka-, tevetenyésztéssel, legeltetéssel foglalatoskodtak. Sokuk féltve őrzött zsidó szent iratokat tanulmányozott naphosszat.
Feltűnt a vendégnek egy hatalmas kőoszlop. Kiderült, hogy az „nagy Mordehaj síremléke”, ő vezette a vándorló, üldözött törzsét e helyre a sivatagon át és aki 1858-ban halt meg.
Nem szól arról a fáma, hogyan javították meg a repülőt, viszont kiderül a nyilatkozatból, hogy szinte baráti, látványos búcsú ünnepséggel lepték meg Mordehaj utódai az alkalmi vendégeket, midőn azok útra keltek. „Szimbolikus táncot lejtett a sivatagbeli zsidóság több, mint száz lánya. Megható, szép, felejthetetlen látvány volt…a Szahara sivár, kietlen homokjában” – nosztalgiázott a kalandról a francia diplomata ‘29 nyarán az amerikai lapban, ahonnan a kalandra emlékezést a magyarországi zsidók egykori hetilapja, az Egyenlőség átvette, mi pedig a közel nyolcvan éves sztorit most tovább adjuk.
( P.S.: nem találtam a földrajzi atlaszban (a jelenlegi Maliban) Aluna nevű helységet, a neten volt ugyan néhány ilyen nevű afrikai hotelre utaló reklám. E helyhez közeli Timbuktu egy írás szerint a sivatag gyöngye, van ott világörökséghez tartozó emlékhely is. Találós kérdés: ha száz zsidó leányzó lejtette a látványos búcsútáncot, vajon hány lakosa lehetett Alunának 1929-ben, továbbá van-e valamilyen adat Izraelben arról, hogy innen sikerült-e zsidóknak eljutni valamikor Palesztinába, netán Izraelbe. )
