Barkan és az arab-zsidó együttélés mítosza

1
Moshe Ran Lev. Barkan/ Twitoplast igazgató. Forrás: Nathan Jeffay/ jewishweek

Fordítás: Aser Róna/ujkelet.live

A Barkan ipari körzetbeli terrortámadás egy olyan lövöldözős muri volt, amibe ketten belehaltak, egyvalaki megsebesült, két házastárs elvesztette a partnerét és pár gyerek az egyik szülőjét. A médiában viszont az “együttélésre leselkedő veszély” miatt aggódnak, mivel hogy a Barkan a maga 164 üzemével, ahol 4200 palesztin és 3000 zsidó dolgozik, egyike volt azoknak a helyeknek, amiket büszkén lehetett mutogatni a külföldieknek: “Látjátok? Arabok és zsidók szuperül megvannak együtt.”

Csakhogy ez egy hibás paradigma. A Barkan-beli gyilkosság voltaképpen előre látható volt. Minél nagyobb számú arab dolgozik a zsidókkal egy helyen, statisztikailag annál nagyobb az esélye, hogy az egyikük úgy dönt, hogy elborul az agya és meggyilkol egy-két zsidót. Pontosan ez az, ami történt.

Az arab-izraeli együttélés mint eszme hasonlatos ahhoz, mint amikor a zsidók elleni arab erőszakot arab-izraeli “konfliktusként” határozzuk meg. Az “együtt-” előtag az sugallja, hogy a tánchoz ketten kellenek, hogy itt két gyerekről van szó, akik vagy szépen együtt játszanak a homokozóban, vagy sem. Feltételezi az azonos szándékot és célt, egy erkölcsi egyenértékűséget. De ez egy hazugság, a félelem és az erőszak csak az egyik oldalon van jelen.

Az izraeli dinamikában sohasem volt jelen az, hogy az arabok félnek a zsidók közelében. A zsidók soha nem jelentenek fenyegetést vagy tehertételt egy vegyes arab/zsidó környezetben. A zsidók viszont veszélyben vannak, az arabok fenyegetést testesítenek meg.

Az arabok nem félnek végigmenni Jeruzsálem fő útvonalán, a Jafó utcán, de a zsidók igenis félnek a kelet-jeruzsálemi Salah A Din utcán sétálni.

Pár éve Efrátban, ahol élek, egy megbízható arab munkás, gipszkarton építő, akihez mindenki barátságos volt, magára kötözött egy bombaövet és megpróbálta felrobbantani magát a szupermarketben (csodával határos módon, egy zsidónak pisztollyal sikerült őt ebben megakadályozni). Ez a szupermarketbeli terrorista soha nem félt, amikor zsidókkal töltötte az idejét. Tökéletes biztonságban és kényelemben érezte magát Efrátban, ahol minden házban szívesen látták. De az az arab, akit egy zsidó ismer és szeret, halálos ellenséggé tud válni.

Másfelől, ami a Barkan-beli újrahasznosító üzemben történt, megtörténhet bármikor, bárhol, ahol egy zsidó arabokkal egy légtérben található.

Ez a dolgok rendje. És nincs értelme úgy tennünk, mintha ez nem így lenne. Nem tudsz megváltoztatni valamit, ha nem látod a dolgokat úgy, ahogy vannak: a jelen esetben így: arabok a zsidók ellen. Nem minden arab erőszakos és öli a zsidókat, és a zsidók közt is vannak erőszakosak, akik megtámadják az arabokat, de ezek a szabályt erősítő kivételek. A veszély csak az egyik oldalon áll fenn.

Izraelben élek, amiből következik, hogy testközelből ismerem a terrortámadásokat, és az, ahogy a közösségeket és az országot érintik. A terrortámadás utáni napon jobban odafigyelsz, a gyerekeidet is éberségre inted. Azután lassan visszasüppedsz a mindennapok normális ritmusába. Az én közösségemben, például, most éppen a fokozatos talpraállás fázisában vagyunk abból, ami Ari Fulddal (hj”d) történt. Azóta már voltunk párszor a bevásárlóközpontban, Ari meggyilkolásának a helyszínén. Elszomorodsz, de az élet megy tovább.

Elgondolkodtatott, milyen érzés lehet visszamenni egy vegyes munkahelyre egy terrortámadás után. Nem arra gondolsz: “Ki lesz a következő? Hogy bízhatok meg az arab munkatársaimban?”

Az igazság az, hogy nem bízhatsz meg. Akkor sem, ha éveken át tartott a csodás “együttélés”, elég egy gonosz figura egy délutánon, egy pisztoly vagy egy kés, hogy minden a feje tetejére álljon.

Kerestem valakit a Barkanban, akivel beszélhetnék – valakit, aki napi szinten ott dolgozik. Ki akartam fejezni a részvétemet és megkérdezni, hogyan tudják elviselni: hogyan térnek vissza a munkához, tudván, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Mivel tudom, hogy milyen volt visszamenni a Gus Ecion bevásárlóközpontba a hétköznapi bevásárlást elintézni Ari Fuld meggyilkolása után.

De a részvétem kifejezését meghiúsította Mose Lev Ran, a Twitoplast exportigazgatója, egy műanyaggyáré, ami világszerte 20 országba exportál.

Judean Rose (a szerző): Milyen érzés visszatérni a munkába azután, ami történt?

Mose Lev Ran: Nem változott semmi. A gyárban a munkások: mint a családunk. A közös munkánk együtt évek óta olyan, mint a mézeshetek, egy ilyen döccenő az úton nem változtat meg semmit köztünk és a palesztinok között.

Judean Rose: De azért biztosan lehangolt, vagy ideges vagy a tragédia után.

Mose Lev RasNagyon sajnáljuk a történteket, részvétünk a halottakért (sic!), de mint mondtam, ez csak egy döccenő az úton. Visszatértünk a normális kerékvágásba, a munkába, a palesztinok olyanok nekünk, mint a barátaink, és ők nagyon  kellemesen érzik magukat itt a munkában. (kiemelés a szerzőtől)

Persze én nem az újrahasznosító üzemben dolgozom, a mi gyárunk csak a közelben van. Barkan egy nagy hely, 160 üzemmel. Nem tudom, hogy az Alon Groupban dolgozók, ahol a támadás történt, hogy éreznek.

Azt tudom, hogy a tulajdonos nagyon rosszul érzi magát, és nem hajlandó nyilatkozni. Az üzem egyelőre bezárt.

Judean Rose: Megváltozott valami a számodra a támadás óta?

Mose Lev Ran: Az egyetlen dolog, ami megváltozott, az a fokozott készültség. A palesztinoknak egy órával tovább tart átmenni az ellenőrzőponton a munkába jövet. Elmagyaráztuk nekik, de még így is nagyon mérgesek voltak. Mert tudják, hogy ez csak a palesztinokat károsítja meg, minket nem. (kiemelés a szerzőtől)

Judean Rose: Van olyan zsidó dolgozó, aki neheztel, mondván: “mi munkát adunk nekik és ezt kapjuk tőlük cserébe!”?

Mose Lev Ran: Nem, nem, nem. Nem ismerem őt (a terroristát – a ford.), nem tudom, miért fogott pisztolyt és lőtt le embereket. Nem tudom, mi történt közte és a felettesei között. Nem vagyok pszichológus. A feladatom, a felelősségem, hogy fenntartsam a jó kapcsolatot köztünk és a palesztinok között. Amikor reggel bejönnek a munkába, boldogok, hogy dolgozhatnak. (kiemelés a szerzőtől) Lev Ran nem aggódik vagy fél, sem nem érez fenyegetettséget, éppúgy, ahogy mi sem tartottunk a gipszkartonostól Efrátban. A terroristára úgy tekint, mint egy lelki sérültre, egy elhajlóra. Akinek problémája akadt a feletteseivel. Mivel pedig Lev Ran nagyszerű igazgató, nála efféle “probléma” nem fordulhat elő.

Őt csak az kavarja föl, hogy a palesztinok mérgesek, amiért tovább tart a biztonsági ellenőrzés az átkelőhelyeken.

Lev Ran úgy fogalmaz: “Ők nagyon kellemesen érzik magukat itt a munkában.”

Hát persze, hogy kellemesen érzik magukat. Nem ők vannak veszélyben. Ők tökéletes biztonságban vannak. Akárcsak a mi efráti gipszkartonosunk, aki egészen addig a napig biztonságban volt, amíg be nem sétált a szupermarketünkbe egy bombával.

A magam részéről azt furcsállom, hogy a megszigorított biztonsági intézkedéseket meg kell magyarázni a Barkanban dolgozó araboknak. Nem magától értetődő, hogy ha az egyikőtök rátámad a kollégáira, a többiekre is a gyanú árnyéka vetül? Ha tényleg értékelitek a munkahelyeteket, miért nem tesztek semmit annak érdekében, hogy ilyesmi soha ne fordulhasson elő? Miért nem tesztek meg mindent, ami tőletek telik, a biztonságos együttműködésért?

Az órabérben fizetett arab munkások a Barkanban kétségkívül pénzt veszítenek azáltal, hogy minden reggel késve érnek be a munkába. Az ő választásuk, hogy ezért mérgesek. Miért nem fogadják el ezt, annak, ami ez valójában, egy figyelmeztető intézkedés? Nem méltányos ár ez annak érdekében, hogy azok az emberek, akik _téged_ fizetnek, biztonságban legyenek?

A nagyobb probléma talán Barkannal az, ami a zsidó dolgozókat illeti: a zsidó Barkan-beli munkavállalók hogyan tudják előbbre vinni önvédelmük ügyét, ha az együttéléssel kapcsolatos felfogásuk tökéletesen változatlan marad? Ez nem csak arról szól, hogy nem lehet dolgokat megváltoztatni addig, amíg nem vagy képes látni őket a maguk valójában. Annak is igen nagy a valószínűsége, hogy ha nem vagy képes a dolgokat a realitás szemüvegén át nézni, akkor nem leszel képes megvédeni magadat a veszélytől.

Egy, szintén ebben a blogban (EOZ) publikáló szerző, Forest Rain mesélt nekem a normalitás-elfogultságról (normalcy bias), ami a Wikipédia szerint “az a meggyőződés, ami kialakul az emberekben katasztrófa-helyzetekben. Hatására az emberek alábecsülik egyfelől a katasztrófa bekövetkeztének valószínűségét, másfelől a lehetséges következményeket, mivel az emberek hisznek abban, hogy a dolgok mindig is úgy fognak működni, ahogy eddig is normálisan működtek. Ez azt eredményezi, hogy az emberek nem képesek megfelelően felkészülni a katasztrófák bekövetkeztére, nagy méretben pedig a kormányok nem képesek az lakosságot bevonni a katasztrófa-védelembe. Állítólag az emberek 70%-a normalitás-elfogultságot mutat katasztrófa-helyzetekben.”

Ez megmagyarázhatja a Barkan-beli szituációt, mind a támadás előtt, mind pedig azt követően.

Az arab-zsidó együttéléssel kapcsolatban lenne egy előfeltétel: ahhoz, hogy az együttÉLÉS megvalósulhasson, a zsidóknak ÉLNI kellene. Ezért van a fokozott biztosági ellenőrzés: megakadályozni, hogy az arabok még több zsidót öljenek meg. Amit viszont nem szabad, az – már ha a biztonsági intézkedések egyáltalán működnek – úgy tenni, mintha az együttélés már megvalósult volna.

Forrás:

http://elderofziyon.blogspot.com/2018/10/barkan-and-myth-of-arab-jewish.html

 

1 komment

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..