Kende László élete 6. rész

0
barátaimmal

Gideon Peer/ujkelet.live

Hatodik rész (Svédország)

Az ötvenhatos menekülteket Svédországban nagy szeretettel fogadták. Zökkenőmentesen és gyorsan szerveztek meg mindent. Egy szigeten lévő táborba vittek. Nyelvet tanultunk, élelemről gondoskodtak és zsebpénzt is kaptunk. Szükségünk is volt rá, a világon semmink sem volt. Nem tudom, a többiek hogyan látták, nekem akkor Kánaánnak tűnt az ottani élet. Dúskáltunk a földi javakban. Nehéz volt elhinni, hogy Magyarországgal egyazon kontinensen vagyunk.

Eljött az első kinti karácsony. Mindenki ünnepelt. Nekünk az ünnepet a bejgli jelentette. És láss csodát, az is került az asztalra. Barátom ott élő szülei leptek meg vele. Ahhoz, hogy ténylegesen a mennyországban érezzem magam, már csak Dzsindzsi, otthon hagyott szerelmem hiányzott.

A kapcsolatfenntartásnak egyetlen módja a levelezés volt. Másfél éven át írtunk egymásnak napi rendszerességgel. Dzsindzsi megőrizte a leveleket, nagy dobozba gyűjtötte össze. Néha, ha úgy van kedve, vagy nosztalgiázni szeretne, előveszi és olvasgatja azokat. Hetente négy-öt levelet írtam, amelyekre minden alkalommal háromoldalas, géppel írt válasz érkezett. Svédországi távollétemben írt levelekből talán könnyebb megérteni az azóta is tartó, hatvan év kikezdhetetlen boldogságát.

Nemrégiben együtt nézegettük a megsárgult lapokat. Életemben sok könyvet, köztük szerelmesregényt is olvastam, de állítom, olyan vágyakozó sorokat, amelyeket mi írtunk egymásnak, kevésben lehet találni. Néhány idézetet megemlítenék, talán kiolvasható belőlük a szerelem, a szeretet, az aggódás és az egymás utáni vágyódás.

„Édes kis Bogaram! Hogy gondolhatod, hogy már nem szeretlek, hisz minden gondolatom Te vagy. Leírhatatlanul hiányzol, vágyódom utánad a nap minden percében. Néha attól félek, félredobom minden tervemet, meggondolásomat és azonnal visszatérek hozzád.”

„Te voltál az egyetlen, aki születésnapomra gratulált. Munka után jutott eszembe, hogy ma vagyok 26 éves. Köszönöm szépen a küldött könyveket, változatlanul imádok olvasni, de svédül még nem tudom igazán élvezni a regényeket.”

„Ne is gondolj arra, hogy rajtad kívül bárki mást feleségül tudnák venni. Remegek a gondolattól, meddig bírod az apáca életet, és fáj a szívem, hogy ezt a helyzetet én idéztem elő.”

„Örülök, hogy néha eljársz szórakozni, érezd a legjobban magad, hiszen eddigi életed során sok jóban nem volt részed. Édes kis szerelmem, kimondhatatlanul fáj, hogy nem tudtál velem jönni. Mindent megteszek, hogy végül sikerüljön, és olyan boldog életed legyen, amilyent megérdemelsz.”

„Már megint a 10. oldalnál tartok, és jóformán még meg sem említettem, mennyire vágyódom utánad…”

És így tovább, és így tovább.

Ő mindvégig hűséges volt hozzám, nem volt más férfivel kapcsolata. A magam részéről érzelmeimben hűséges voltam, de a gyakorlatban előfordultak botlások. Fiatal voltam, értettem a nők nyelvén, ráadásul fekete hajam is fehér hollónak számított a szőke emberek országában. Ha fájt is neki, megbocsátott, ennyivel is különb nálam.

Egy idő után elhagytuk a tábort, saját lábunkra álltunk. Stockholmba költöztem, albérleti szobát béreltem. Lenyűgözött a város szépsége, rendezettsége, tisztasága. Lépten-nyomon érzékelhető volt, hogy Svédországot nagy ívben elkerülték a háborúk.

Napokon belül elhelyezkedtem, az Atlas Copco kompresszorokat gyártó világcégnél találtam munkát. Elhatároztam, keményen dolgozom, hogy félév után – minden fillért félretéve – elég pénzt gyűjthessek egy üzleti vállalkozáshoz. A művezető szerint még senki sem ért el olyan teljesítményt a présgépen, mint én. Főleg – tenném hozzá –, mert senkinek sem kellett annyira a pénz, mint éppen nekem.

Érdekes volt számomra, hogy svéd kollegáim már évtizedek óta ugyanabban a gyárban dolgoznak, és onnan is fognak nyugdíjba menni. Gyakorlatilag ez az első és utolsó munkahelyük. Az volt a természetes. Fél órával a műszak lejárta előtt elkezdték a gépek tisztogatását, minden csillogott-villogott a műhelyben. Én megállás nélkül dolgoztam, túlóráztam, amit a kollegáim megértéssel fogadtak, tudták, szegény vagyok, egy fillérem sincs, tisztelték szorgalmamat.

Fogadalmam szerint – bármennyire is fájt megválni a szakiktól – fél év után otthagytam a gyárat, betársultam egy felvidéki származású, magyar ajkú férfi üzletébe. Ő már 1945 óta Svédországban élt.

Közben figyelemmel kísértem a sporteseményeket is. 1957-ben a magyar labdarugóválogatott Stockholmban szerepelt. Akkoriban nagyon kevés magyar járhatott külföldre, a labdarugókkal kivételeztek. Mindenki ajnározta őket, a magyar vámosok is. A külföldön járt sportolók dugáruit nem vették észre, behunyták a szemüket.

Velük, a focistákkal sefteltünk. Megérkezésük után leadták a rendelést. Akkoriban az órák, nylonharisnyák és a különböző ruhaszövetek voltak divatban, azokat vitték haza, azzal csencseltek. De nemcsak a focistákra vetettük ki a hálónkat. 1958 elején Norvégiában, Osloban volt a jéghoki világbajnokság. Odautaztunk.

Oroszok, csehek és lengyelek is szerepeltek a világ legjobbjai között. Nagyon jó barátságba kerültünk a csapatokkal, különösen az oroszokkal, a játékosokkal és a vezetőikkel is. Levettük a vállukról a terhet: nem kellett keresgélniük, utánajárniuk. Házhoz szállítottuk az árut. Hihetetlen mennyiségű órát adtunk el, társamnak vissza kellett mennie Stockholmba, feltölteni a készletet, hogy minden igényt ki tudjunk elégíteni.

A sportolókat egy, akkor felhőkarcolónak nevezett, 13 emeletes hotelben szállásolták el. Mi is ott laktunk, együtt a játékosokkal, akik hozzánk hasonló fiatalemberek voltak. Szerettek bennünket, barátságokat kötöttünk. Egy alkalommal, amikor beléptem a lengyelek szobájába láttam, egyik válogatottjuk saját kimenőnadrágját varrja, talán leszakadt róla a gomb. Még a menőket sem vetette fel a pénz, minden garasra oda kellett figyelniük.

Az orosz fiúk különösen megkedveltek, se szeri, se száma nem volt a meghívásoknak. Moszkvába invitáltak, látogassam meg őket. A döntőre a csapattal együtt utaztam, az orosz buszon. Mellettük ültem életem első jéghoki mérkőzésén is. Nagy volt az öröm, ők nyerték a világbajnokságot. A magam részéről duplán örültem a sikernek: a győzelemért kapott prémiumból további órarendelések hullottak az ölünkbe. Életem üzleti sikerei közül talán az oslói volt a legnagyobb. Ráadásul egy olyan sportág nemzetközi mérkőzéseit is láthattam, amelyről addig csak hallottam.

1957 közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Dzsindzsi nem hagyhatja el Magyarországot, a kapukat bezárták, pozitív változásokra nem lehetett számítani. Fontolgattam a hazatérést, latolgattam, mert bármennyire is egyenesbe fordult az életem, Dzsindzsi nélkül nem tudtam azt elképzelni. Elterveztem, összespórolok 10 ezer koronát, ami otthon 200 ezer forintnak felelt meg. Óriási összeg, barátnőm fizetését akkor emelték fel 1050 forintra, úgy gondoltam, lesz miből új életet kezdenünk.

Azért, hogy a megálmodott tízezer korona összejöjjön, mindenre kész voltam. Szóba került, hogy északra költözöm, bányába megyek, ott még a svéd viszonyok között is nagyon sok pénzt lehetett keresni. Sajnos, vagy szerencsére ez nem jött össze.

Viszont beindult a focibírói bizniszem. Egyre több mérkőzésre hívtak meg, másféléves svédországi tartózkodásom alatt összesen 234 mérkőzést vezettem – füzetem tanúsága szerint. Abba írtam, hol lépek fel és mennyit keresek. Viszonylag jól megfizettek. NB I-es meccsekről még korai lett volna álmodoznom, de a másodosztályú csapatok heti 4-5 alkalommal is az én bíráskodásom alatt játszottak.

Közelgett az 1958-as futballvilágbajnokság. Mint bírót, meghívtak az edzőtáborba, de becsületesen bevallottam, hogy a bajnokság után visszatérek Magyarországra.

Szinte hetente küldtem 20 kilós csomagokat Dzsindzsinek, többek közt használt ruhákat, amiket otthon újként lehetett értékesíteni. Az akkori levelekből kiderül, mit tartalmaztak ezek a csomagok. Többek közt golyóstollak, öngyújtók, nylonharisnyák, sálak és esőkabátok voltak bennük. Ma úgy tűnhet, nem voltam normális, de 60 évvel ezelőtt Magyarországon ezek a holmik kelendők voltak, komoly értéket képviseltek, jó pénzért el lehetett adni azokat. Szerelmemnek, akinek csekély fizetéséből kellett ellátnia cukorbeteg nagyanyját – aki naponta kapott inzulint, amelyet kifőzhető injekcióstűvel kellett beadni, miközben éheztek – nagyon jól jött a segítség. Magda nagynénémet is ebből támogatta, aki Auschwitzból jött haza, beteg volt ő is, és semmiféle segélyben nem részesült.

1957 közepén a hazatérésen töprengtem, latolgattam, fontolgattam. Tudtam, börtönnel büntetik a disszidenseket, legalábbis Stockholmban így beszélték. Nekem még reményem sem lehetett a továbbtanulásra, már Izraelben való hazatérésem után sem néztek rám jó szemmel, ehhez járult újabb bűnöm, a disszidálás. Nem kecsegtetett fényes jövő. Mégis, hajlandó voltam minden kockázatot vállalni, hogy végre együtt élhessek szerelmemmel.

Egyre inkább éreztem, nem bírom tovább, lassan már másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy együtt kell vele lennem, Dzsindzsivel kell leélnem az életemet.

Stockholmban volt egy barátnőm. Dzsindzsi tudott róla. Amikor a lánynak megemlítettem, hogy haza akarok menni, kisebbfajta idegösszeroppanást kapott, egy hétig ápolták a kórházban. Mikor végre hazamentem, elmeséltem Dzsindzsinek a történteket. Azt ajánlotta, váltsak néhány svéd nyelven írt levelet a barátnőmmel, mondjak el neki mindent. Ha belegondolok, hogy hazatérésem után öt nappal összeházasodtunk, nem hiszem, hogy sok nő lett volna képes erre.

Nagyon sokat vívódtam, míg végre elhatároztam, hogy hazamegyek. A végső lökést az adta, hogy Dzsindzsi beteg nagymamája, aki akkoriban már alig látott, valahogyan hozzáért a gázcsaphoz, és kinyitotta azt. Gázmérgezésben halt meg.

Amint a Hiób-hír elért hozzám, bementem Stockholmban a magyar követségre. Arra kértem a konzult, hogy a legrövidebb időn belül adja meg a hazatérő vízumot. Elmeséltem, hogy a budapesti gettóban lévő házat, ahol akkor Dzsindzsiék laktak, a háborúban bombatalálat érte. A nagymamája ölében ült, édesanyja Dzsindzsi kishúgával a pince másik sarkában húzódott meg. A bomba megölte az édesanyát, és az ölében ülő kislányt. Dzsindzsi és nagymamája kisebb sérüléseket szenvedtek. Dzsindzsi akkor hétéves volt, húga öt és fél.

A tragédia életre szóló kihatással volt Dzsindzsire, megviselte az idegeit, és úgy gondolom – mondtam a konzulnak –, az újabb tragédia után nem hagyhatom őt egyedül. Minden napot, amelyet hazaérkezésemig egyedül kell lennie, veszélyesnek tartok.

A malmok lassan őröltek – nekem legalábbis úgy tűnt –, kérelmem beadása után néhány héttel indulhattam csak haza. Fél Európát bejártam, megpróbáltam a látottakat az emlékezetembe vésni, tudtam, hogy Magyarországról többet nem tehetem ki a lábam. Ez – 1958-at írtunk – reális megállapítás volt. Annak örülhettem, hogy hazatértem után nem csuktak le, de a jövőmet illetően sok illúzióm nem lehetett.

Még mielőtt elindultam volna, lehetőség nyílt arra, hogy Svédországban benyújtsam – mint holokauszt túlélő – kárpótlási igényemet, miután a németek meggyilkolták a szüleimet, bátyámat és szinte minden rokonomat. A kérelmet ügyvéden keresztül kellett beadni. Elindult a procedúra, de elutazásom miatt nem várhattam meg a döntést. Nem sokkal hazatértem után svéd barátom megírta, hogy megkereste az ügyvéd és közölte, 52 ezer svéd korona kártérítést ítélt meg számomra a német állam. Akkori értéke szerint egymillió forintot, amit – a fennálló rendelkezések értelmében – szocialista országokban élők nem kaphattak meg.

Csak érdekességként említem, akkor az átlagfizetés Magyarországon – emlékezetem szerint – kb. 800 forint volt, Svédországban pedig 7-800 svéd korona. Terveim tehát nem valósultak meg, anyagi jólétről nem is álmodozhattam.

Viszont egy álmom valóra vált, az mindent felülírt, mindenért kárpótolt. Újra találkozhattam életem szerelmével. Villámgyorsan összekeltünk. A 60-ik házassági évfordulónkat nemrég családi körben ünnepeltük: fiaink, mennyeink és unokáink velünk együtt örültek a nagy napnak.

***

Az eddigi hat fejezet első 27 évemről szólt, amelyben úgy hánykolódtam ide oda, mint vitorláitól megfosztott hajó a háborgó tengeren. A következő rész életem további hatvan évét öleli fel, amelyet – mind a mai napig – Magyarországon éltem és élem. Amikor 1958-ben visszatértem, nem jutottam révbe. Ellenkezőleg, újabb kihívások vártak rám. Még azt is megkockáztatnám, hogy az igazi kalandok csak aztán következtek.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..