Kende László élete 2. rész

4

Peer Gideon/ujkelet.live

Második rész (Budapest)

1941-ben végre felköltözhettem Budapestre, a szüleimhez. A hetedik kerületben, a Bethlen Gábor utca 5.-ben béreltek egy udvari szobát. Talán mondanom sem kell, az ottani körülmények sokkal rosszabbak voltak, mint nagyapámnál. Mégis, nekem, a tízéves gyereknek végtelen boldogságot jelentett, hogy végre ismét a szüleimmel élhettem együtt. Rendszeresen felkerestem az ott lakó két nagybácsimat is, Sándort és Imrét, akik kenyérsütéshez használatos anyagokat árultak. Nem csak a rokoni szeretet vitt hozzájuk: náluk mindig jókat lehetett enni, ellentétben szüleimmel, akiknek a pénzük csak a fizetés utáni napokig volt elég, úgy, ahogy.

Hogyan teltek a napjaim? Leginkább a kapualjban fociztunk az ottlakó gyerekekkel. Azt hiszem, ez volt akkoriban az egyetlen szórakozásunk. Egyszer a labda kigurult az utcára, utána eredtem. Nagy csattanás, fékezés, egy taxi elütött, a kerekei alá kerültem. Nagyobb baj nem történt, mindössze a lábam tört el. Az igazi fájdalmat az jelentette, hogy láttam édesanyám arcát, aki az ijedségtől elájult. Nem magam, hanem kizárólag miatta aggódtam, amikor kihúztak a kerekek alól, amelyek átmentek a lábamon.

Azt mondják, ebcsont beforr. Lehet benne valami: egy héttel később, begipszelt lábbal már újra fociztam. Igaz, nem előre tolt csatárként, hanem kapusként próbáltam elállni a labda útját, megjegyzem, több kevesebb sikerrel, a lényeg, hogy ismét fociztam. A kapualj után végre egy komolyabb helyen, a Teleki téren folytattam, ott játszottam. Együtt harcoltam a labdáért egy másik gyerekkel, a későbbi labdarugó zsenivel, a kockafejű Kocsis Sanyival, aki felnőttként a világ egyik legjobb játékosa lett, az Aranycsapat tagja. Főleg mezítláb kergettük a labdát, tisztában voltunk vele, az egypár cipőnél nem telik többre szüleinknek, arra vigyáznunk kellett, mint a szemünk fényére.

Focista karrierem megtorpant, vagy el sem kezdődött. Szomorú események következtek.

Szüleimmel új albérletbe költöztünk, a nyolcadik kerületben lévő Kun utca 2. számú házba, a Teleki tér sarkára. Egyetlen szobában laktunk a szüleimmel és a testvéremmel. Nem panaszkodtunk. Befért két sezlon, még egy szekrény is, táncolni nem lehetett, de szűkösen elfértünk. A főbérlőnk rendes ember volt, néha megengedte, hogy a nappali szobában is tartózkodhassunk.

Szüleim olyan szakmát űztek, amely mára már kihalófélben van. Cipőfelsőrész készítésből tengették életüket. Sok megrendelés nem volt, de mindig akadt valami. Apám aktív szakszervezeti vezetőféle lehetett, legalábbis ezt mesélte, amikor egy tüntetésről véresre verve tért haza.

Nem volt biztonságos az élet akkoriban. Nagy volt a szegénység, nagyon sok bűnöző ólálkodott az utcákon. Egyik alkalommal apám egy alsónadrágban jött haza. A Tisza Kálmán téren ment keresztül, néhány strici körbevette és levetkőztette. Elvették a ruháját, aztán elzavarták. Nem ő volt az egyetlen, sok hasonló esetről hallottunk.

Ahogy múlt az idő, nemcsak a megélhetés okozott gondot. Felerősödött a háborús hangulat és azzal együtt megkezdődött a zsidók kirekesztése. A zsidótörvények, napiparancsok, az üldöztetések egyre elviselhetetlenebbé tették életünket. Gyerek voltam, de megértettem, ahhoz, hogy élve maradjak, küzdenem kell.

Elérkezett életem legszomorúbb időszaka. Tizenhárom éves voltam, amikor a németek megszállták Magyarországot. Március 19-én még az addiginál is sötétebb korszak köszöntött a magyarországi zsidóságra.

Szinte naponta lett egyre rosszabb a sorsunk. Egyik pillanatról a másikra megszűntem gyereknek lenni. Apámat elvitték munkaszolgálatra, később 16 éves bátyámat is.

Édesanyámmal maradtunk. A ház, ahol laktunk, csillagos ház lett. Az ilyen épületekbe költöztették a zsidókat. A város felfordult, mindenki hurcolkodott. Nem csak a zsidók, hanem a keresztények is. Ha történetesen olyan házban laktak, amelyre kitették a hatágúcsillag jelzést, el kellett menniük egy olyan lakásba, amelyben előtte zsidó család élt.

Egyik őszi napon lövöldözésre, csatazajra ébredtünk. Megjelentek házunkban a nyilasok. Golyók sivítottak körülöttünk, anyámmal a konyhakőre fekve összebújtunk. Mindenkit letereltek az utcára. Édesapám éppen hazaszökött a munkaszolgálatból, a szekrényben lapult meg. Anyámmal lementünk az utcára. A ház apraja-nagyja várta, mi következik. Édesanyámnál volt 200 pengő, százat odaadott nekem. Csak egy papucs volt a lábamon, nem engedtek felöltözni, nem volt rá idő. Könyörögtem az egyik fiatal nyilasnak, engedjen vissza, hogy felvehessem a cipőmet. Hagyta. Így tudtam elbúcsúzni apámtól, akit soha többé nem láttam. Mire visszaértem, már elhajtották a házban élőket, engem egy másik csoporthoz tereltek.

A Népszínház utcába mentünk. Egy óvatlan pillanatban a kabátomról letéptem a sárgacsillagot, és felugrottam egy arra haladó villamosra. Sikerült megszöknöm. Többé nem viseltem a megkülönböztető jelzést.

Rózsi nagynéném a Teleki tér 3. szám alatt lakott férjével és két gyermekével.  Férje keresztény ember volt, Rózsi néni is már nagyon régen áttért a keresztény vallásra. Férje nagyon magas állást töltött be a vasútnál, így nagynéném nem került csillagos házba. Hozzájuk mentem.

Meséltem a családomról. Megkínált ebéddel és marasztalt, hogy maradjak náluk. Éppen csak leültünk az asztalhoz, amikor megszólalt a sziréna. Akkoriban már gyakran volt légiriadó, nemigen csodálkoztunk. Rózsi néni hívott, menjek velük a légópincébe. Nem akartam bajt hozni rájuk. A házban már ismertek, máskor is jártam ott, tudták, hogy zsidó vagyok. Nem mentem. Miközben zúgtak a gépek és hallottam a becsapódásokat, elindultam, hogy megkeressem édesanyámat. Egész nap bolyongtam, de nem jártam sikerrel. Az éjszakát egy villamoson töltöttem. Másnap, miközben a várost jártam, ráakadtam egy zsidó árvaházra.

A Róna utcában, a 14. kerületben volt. Oda mentem. Befogadtak.

Az első emeleten, egy zsúfolt szobában kaptam helyet. Egyik éjszaka arra lettem figyelmes, hogy addig ismeretlen fiatal férfiak jönnek fel az emeletre és bezárkóznak a fürdőszobába. Szerettem volna tudni, mit csinálnak. A kulcslyukon át leskelődtem. Több éjszakán át is figyeltem őket. Rájöttem, hogy zsidók számára igazolványokat hamisítanak. A munkájukhoz különféle vegyszereket használtak. Azt is megfigyeltem, hova dugják a hamis igazolványokat és a vegyszereket. Még mielőtt kivilágosodott volna, a csoport tagjai eltűntek, mintha sosem jártak volna ott.

Miután hajnalban elmentek, belopództam a fürdőszobába és elcsentem egy Gibraltár Tibor névre kiállított hamisított igazolványt, meg egy személyit. Akkor egy „gaj” igazolvány aranyat ért, életet mentett. A születési dátum nem egyezett, az irat „tulajdonosa” nálam sokkal idősebb volt. Ki kellett javítanom. Leskelődéseim során láttam, hogy kétféle vegyszert használnak a megfelelő tinta kikeverésére. Nem sikerült a pontos arányt eltalálnom, az igazolvány azon a helyen kicsit megsárgult. Ezen úgy segítettem, hogy a szóban forgó részt az aznap kapott kenyérről nyert kis zsírral vékonyan lekentem. Nem volt tökéletes a hamisítás, de a célnak megfelelt. Az elkövetkezendő sűrű igazoltatások során egyetlen nyilasnak sem tűnt fel, hogy többszörösen hamis igazolványt tart a kezében.

Egyik reggel óriási zajra ébredtünk. Nyilasok jöttek értünk, hogy a gyerekeket a gettóba vigyék. Villámgyorsan magamra kaptam a ruháimat, az erkélyről leugrottam, és a hátsó kapun át meglógtam. Menekülés közben a Thököly utcában találkoztam nyilasokkal, de nem igazoltattak.

Visszatértem a nyolcadik kerületbe. Megpróbáltam lakást és munkát találni. Mindkettő kellett, hogy életben maradjak. Kitaláltam egy mesét, amelyet a későbbiek során többször is elmondtam. Hihetőnek bizonyult, az emberek nem gyanakodtak, elhitték, amit mondtam. Tudtam, hogy az oroszok már több külső negyedet is elfoglaltak, erre alapoztam történetemet. Azt hazudtam, hogy az oroszok elől menekülve édesanyámmal külön teherautóra kerültem, és most őt próbálom felkutatni.

Estére járt az idő. Betértem egy lakatos műhelybe, amely a pincében volt. Előadtam történetemet és munkát, valamint szállást kerestem. A főnök nagyon rendes volt, mondta, munkát nem tud adni, de talán a segédjénél megszállhatok, és másnap kereshetek magamnak elfoglaltságot. Megköszöntem a segítségét és a segéddel elindultunk a lakóhelyére.

Szinte hihetetlen, de a segéd éppen abban a házban lakott, ahol én is laktam előtte. Csillagos ház volt, ahova betettek egy zsidó családtól elfoglalt szobába. A házmester és a kutyája is jól ismertek, hirtelen óriási veszély leselkedett rám.

Szerencsére, este, amikor betértünk a házba, nem találkoztam velük. Hajnalban lestem, mikor nyitja ki a házmester a kaput. Amint meghallottam a zár nyikorgását, vártam egy kicsit, aztán kilopództam a lakásból, és gyorsan kisiettem az utcára. Tovább mentem és folytattam a lakáskeresést.

Egy idős asszonyra találtam, aki két szobát adott ki. Az egyikben három úgynevezett rosszlány lakott, a másikban két fiatalember. A stricijük. Még volt egy kiadó ágy. Meg is állapodtunk. Az ágyon nem volt se párna, se takaró, mindössze egy üres matrac. Megkérdeztem a főbérlőmet, honnan szerezhetnék ágyneműt. Úgy tudta, a Dob utcában van egy hatalmas nyilas raktár, oda küldött. Ott minden van – mondta.

Elmentem az adott címre, a kapuban álló nyilas őrnek előadtam a mesémet és elmondtam, hogy ágyneműre lenne szükségem. Bevezetett a raktárfőnökhöz, aki ki is utalta számomra a szükséges holmikat.

Talán hihetetlennek tűnik egy 13 éves gyerek részéről ekkora merészség. De akkoriban nem volt Pesten fűtés, ráadásul 44-ben különösen kemény tél volt. Csak a meleg ágynemű menthetett meg a fagyhaláltól.

Szobatársaimnak rengeteget köszönhettem, nagy részük volt abban, hogy túléltem a háborút. A Vay Ádám utca 8.-ban laktam, a negyedik emeleten. Ez a kis utca köti össze a Népszínház utcát a Tisza Kálmán térrel. Ott, ahol édesapámat a ruháiért levetkőztették. Nekem semmi más vagyonom nem volt, csak a rajtam lévő ruha. Amennyire visszaemlékszem, ez nem változott egészen a felszabadulásig. Egyetlen öltözék, éjjel-nappal.

Képtelen vagyok nem megemlíteni egy mai történetet. Tizenegyéves Bálint unokám, 72 évvel a fenti történet után egyik este azért nem volt hajlandó nálunk, a nagyszüleinél aludni, mert anyukája elfelejtett másnapra tiszta zoknit és alsónadrágot bekészíteni a hátizsákjába…

Ismét munka után néztem. Egy könyvesboltban találtam állást, a Teréz körúton, nem messze a Népszínház utcától. Ott állt egy büfé, amit a környék lakói sörszanatóriumnak neveztek. Minden délben ott ebédeltem. Az állandó menüm egy tányér fehérbableves volt, amelyért 60 fillért kellett fizetnem. A vacsorám sem volt változatosabb. Minden este azt a kenyérhéjat ettem, amit a fogatlan főbérlőm nekem félretett. Viszont arra, hogy ebben az időszakban akár egyetlenegyszer is reggeliztem volna, képtelen vagyok visszaemlékezni. Feltételezem, hogy ez az aktus kimaradt akkori életemből.

A boltban én voltam a kifutófiú, manapság már nem nagyon ismert foglalatosság. A megrendelt könyveket szállítottam a megadott címre. Ezen túl munkaköri kötelességemhez tarozott, hogy reggel, mielőtt beérkeztek az alkalmazottak, befűtsek. Csodálatos helyem volt, a kemény hideg és a nagy hófúvások dacára, nem kellett fagyoskodnom.

Volt egy másodállásom is, amivel pluszpénzhez tudtam jutni. Az volt a feladatom, hogy előmelegítsem hajnalban lakótársnőim számára az ágyat, mielőtt a lányok hazatértek éjszakai munkájukból. Mindig kaptam egy kis aprópénzt, néha élelmet is. Feltételezem, másfajta juttatásban is részesülhettem volna, de miután megvoltam malenolva, nem mertem igénybe venni, féltem, lelepleződöm. A lányok persze nem tudták, miért vagyok olyan, amilyen. Magukban elkönyvelhették, hogy nálam nagyobb mamlaszt nem hordott hátán a föld. Megfogadtam, ha megérem a háború végét, és adódik még hasonló alkalom az életemben, igyekszem majd bepótolni, amit elmulasztottam.

Egyik alkalommal a Dob utcai gettó mellett vezetett el az utam, könyvet vittem valakinek. Szomorúan néztem a gettó fakerítését, úgy gondoltam, édesanyám mögötte van. A felszabadulás után egy ismerősömtől tudtam meg, abban a csoportban volt, amelyik utolsónak hagyta el az országot. Auschwitzba vitték. Ott összetalálkozott 16 éves bátyámmal, akit már előbb odahurcoltak. Sikerült Ottót becsempésznie magához a női táborba. Az egyik SS őr észrevette őket és bátyámat helyben, anyám szeme láttára agyonlőtte. Édesanyám nem sokkal később belehalt bánatában.

Közeledett a front, a bombázások is egyre sűrűbbek lettek. A háború velejárója volt, hogy az üzletek bezártak, nem lehetett élelemhez jutni. Az éhhalál szélén jártunk. Víz sem volt, a pincében csordogált néha a csap. Sokat segített rajtam lakótársaim szeretete. Nagy konyhakésekkel jártuk a város utcáit, ahol döglött lovat, vagy bármilyen más élelmiszert találtunk, megszereztük magunknak. Szerencsére rábukkantunk egy borospincére, betörtük az ajtaját, majd onnan vödörszámra vittük el a bort, amit később az óvóhelyen élelmiszerre cseréltünk. Akkor már szinte senki sem merészkedett az utcára, szabad volt a pálya.

Bolyongásunk közben találtunk egy lovat, amelyet a bejárati lépcsőn át az udvarra vonszoltuk. Ott agyonverték szegényt, a ház lakói a mosókonyhában lévő üstben megfőzték. Napokig ettük az így készült pörköltet. Szegény párának még egy kiscsikó is volt a hasában…

Borért próbáltunk élelemhez jutni. Legtöbbször sikerrel. Egyszer lisztet kaptunk. Megkértük a főbérlőnénit, jöjjön fel a pincéből és süssön nekünk pogácsát. Ráállt. Akkor jött fel először. Gyorsan elkészült. A pogácsa illata körbejárt a konyhában. Amikor bele akartam harapni, az első falatnál óriási robbanás rázta meg a házat. A légnyomástól az ajtó kivágódott, hatalmas porfelhő támadt, minden elsötétült körülöttünk. A bomba a ház másik sarkába csapott be, az épületből leborotvált két-két és fél emeletet. Előkaptam a zsebkendőmet, bemártottam a konyhában álló lavórba, amelyben víz helyett bor volt. Vizünk ugyanis nem volt, csak borunk, abban mosakodtunk. A boros zsebkendőt szorítottam az orrom elé. Szerencsére egyikőnk sem sérült meg és sikerült a melléklépcsőn visszajutni a pincébe.

A házban egymást érték a nyilas razziák. Zsidókat és katonaszökevényeket kerestek. A Gibraltár Tibor nevére kiállított hamis igazolvány továbbra is bevált, sokszor mentette meg az életemet. Ott sem volt ez másképp.

A házban volt egy vasutas házaspár, akiknek nem volt gyerekük. Nagyon megkedveltek, olyannyira, hogy felajánlották, ha a háború után nem találom meg édesanyámat, szívesen örökbe fogadnak és gondoskodnak rólam. Az igazság az, hogy a pincében inkább én gondoskodtam róluk, mert igyekeztem nekik is juttatni a megszerzett élelemből, a szeretetük sokat jelentett számomra.

Az egyik igazoltatás során a nyilasok mindenkit kirángattak a pincéből, és az udvaron kellett felsorakoznunk. Lakott a házban egy gazdag ügyvéd, nagy üvöltések közepette valamilyen mondvacsinált ürüggyel kirámolták a lakását. Lehoztak az udvarra egy faládába csomagolt 10 kilós kemény gyümölcslekvárt, amit Hitler-szalonnának is hívtak. Nagyon megkívántam, nem is emlékeztem, mikor ettem utoljára lekvárt. Odamentem az egyik nyilas suhanchoz, és kértem, adjon egy kicsit, mert meghalok az éhségtől. Levágott egy nagy darabot. Ez volt a második alkalom, hogy kértem valamit a nyilasoktól.

Ebben az időben már rühes és tetves is voltam, úgy hiszem, a többiek is. Semmi tisztálkodási lehetőségünk nem volt a boron kívül. Közben dúlt a háború, megállás nélkül dörögtek az ágyuk, kattogtak a géppuskák. Lakótársaimmal a kapu alatt várakoztunk, hogy alábbhagyjon a csatazaj, és elindulhassunk élelembeszerző utunkra.

Nyílt a kapu és egy ruszki katona dugta be rajta a fejét. Aztán jöttek a többiek is. Felnyújtottam a kezem és hangosan jelentettem: németzki nyet. Lekísértem őket a pincébe, szerencsére se nyilast, se németet nem találtak. A kapualjban elkezdtek falatozni. Majd kiesett a szemem, úgy bámultam őket. Az egyiknek megesett rajtam a szíve, kaptam egy doboz kenyeret és lekvárt is.

Órák után érdeklődtek. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy nem messze, a Népszínház utcában van egy órásüzlet. Két orosz katona intett, hogy menjek velük. Ahogy átrohantunk a másik oldalba, németek tüzeltek ránk. A körúton a hátunk mögött csapódtak a lövedékek a hóbuckákba. Szerencsésen elértünk az üzlethez. Szétlőtték a zárat, egy halom vekkerórát találtunk. Volt egy széf is, azzal nem boldogultak. Felpakolták a vekkereket, nekem is jutott néhány. Arra gondoltam, élelemre cserélem őket. Ez volt az első találkozásom és egyben kalandom is a felszabadító hadsereggel.

Néhány nappal később elcsendesedtek a harcok. Felszabadultunk.

A vasutas házaspár meghívott, menjek el velük az asszony szüleihez, akik Tahitótfaluban laktak. Gyalog indultunk a 18 kilométeres útra. Nagy szeretettel fogadtak, szalonna, kolbász, tojás került az asztalra, és minden más jó falat is, amilyeneket hónapok óta nem is láttunk. Minden étkezés előtt el kellett mondani a miatyánkot, vetettem a keresztet is, nem jelentett különösebb problémát. A nagy jólétnek az 1945-ös árvíz vetett véget.

Visszaindultam Budapestre, tömött hátiszákkal a vállamon. Valahogy eljutottam a Síp utcai hitközségbe. Látták, milyen sovány, tetves és rühes vagyok. Befektettek valamilyen ideiglenes kórházba. A szüleimről semmit sem sikerült megtudnom, megígérték, tartják velem a kapcsolatot és amint életjelt kapnak, értesíteni fognak. A vasutas házaspárral szinte minden kapcsolatom megszakadt. A hitközség, illetve a cionisták gondoskodtak rólam.

Balatonboglárra kerültem egy táborba, amelyet cionisták irányítottak. Megismerkedtem egy magamkorabeli fiúval, Cimónak hívták, ő lett a legjobb barátom, egészen 2013-ban bekövetkezett haláláig. Bogláron a legnagyobb élményem is hozzá fűződik. Meghívott egy parasztházba reggelizni, ahol kolbászos tojásrántottát kaptunk. Az apja túlélte a háborút, tőle kapott némi zsebpénzt. Később Debrecenbe utaztunk. Egy villába vittek bennünket, a Darabos utca 12. számú házba. Sok zsidó árvagyerek gyűlt ott össze, vagy olyanok, akik nem tudták, szüleik túlélték-e a háborút. Néhány társammal ott kötöttem életre szóló barátságot.

Debreceni elfoglaltságunk abból állt, hogy délelőtt tanultunk, délután fociztunk, és a városban csavarogtunk. Egyikőnknek sem volt pénze, egy kis apróra úgy tettünk szert, hogy filléres ponyvaregényeket árultunk az Arany Bika szálló előtti járdán. Debreceni legnagyobb élményem is ennivalóval kapcsolatos. A Nagytemplom melletti cukrászdában tejszínhabos kakaót ittam. Azóta 73 év telt el, de mind a mai napig nem tudom elfelejteni az ízét.

Öltözékem egy klottgatyából és egy antantszíjból állt. A lábamon egy cipőfelsőrész volt, talp nélkül. Ha beleléptem valamibe, felhúztam a felsőrészt, és kiszedtem a talpamból a tüskét. Az antantszíjról azt hazudtam, hogy a bátyámtól kaptam, aki partizán volt. Ennek a mesének köszönhetően beengedtek a moziba, sőt egyszer még a Csokonai színházba is. Igaz, a kakasüllőn kaptam helyet, de színházban voltam.

Szeretteim közül csak Magda néném tért haza Auschwitzból. Olyan szegény volt, mint a templom egere, mégis, egyszer egy nagy tál palacsintával állított be hozzánk a Darabos utcába. Végre én is meg tudtam vendégelni barátaimat.

1945 decemberében az egész csoportot vonatra ültették és Debrecenből Bécsbe vittek bennünket. Magunk mögött hagytuk Magyarországot.

4 Kommentek

  1. Édesanyám, nővére és nagymamám egy Róna utcai árvaházban éltek 1942-1944 között, ahol a nagymama volt a szakács. Keresem az említett Róna utcai árvaházat, de nem találom. Egykor a mai Uzsoki utcai kórház is zsidó árvaház volt. Kérem jelezze, aki ismeri az árvaház címét a Róna utcában. Köszönöm.

  2. Tisztelt Goldberger Tamás úr! Valószínüleg a Róna utca 12 vagy a 14 számú házról van szó. Az épület legalább egy-, vagy több emeletes volt. Ennyit sikerült megtudnom.
    Üdvözlettel: P. G.

    • Hálásan köszönöm válaszát, még ma megnézem a javasolt címeket. Több éve kutatom a jelenleg Budapest XVI.kerülete (1950-ig Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld és Cinkota) zsidóságának elfeledett történetét, mivel ezzel eddig senki nem foglalkozott.Rákosszentmihályon és Cinkotan még létezik 1-1 elhagyatott temető is, miközben a Sashalmi és a régi cinkotai temetőben már nem találtam egyetlen sírkövet sem. Félő, hogy a közeli jövőben utóbbi kettőt beépíthetik. Nos: ezzel kapcsolatban érdeklődnék innen elszármazottakról, de nem tudom, hogyan találhatnék velük kapcsolatot. Üdvözli: Goldberger Tamás

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..