Nagy Andor: aki nem él itt Izraelben el sem tudja képzelni, nemhogy megérteni mindezeket az eseményeket

0
Munkaközben. Nagy Andor, nagykövet. Fotó: Gideon Peer

Ziva/ujkeletlive

Nagy Andor nagykövet öt évre szóló mandátuma idén nyáron jár le. Izraelben és diplomataként élni, első hallásra álommunkának tűnhet, valójában mégsem a legkönnyebb megbízatások közé tartozik. Szövevényes bel- és külkonfliktusok nyomán, egy öt éves terminus alatt egyszer legalább megtapasztalható a háború közeli érzés. A gyorsan pergő eseményeket követni is alig lehet nemhogy kiigazodni és emellett számolni kell azzal is, hogy az izraeliek és persze az izraeli magyarok kedvébe járni éppenséggel nem könnyű feladat.

Ami rég volt elmúlt, de a mindenki kedvencének elmondható nagykövetet már most sokan visszasírják, pedig a váltás még meg sem érkezett. Bárki is lesz az utódja, egyet lehet tudni – a léc elég magasra lesz állítva. Ugyanis Nagy Andor nevéhez olyan népszerű kezdeményezések fűződnek, mint a Magyar Napok valamint a magyar óvoda és iskola, amelynek a rezidencia adott otthont, de diplomáciai vonalon is jelentős szerepet vállalt a tavaly évi Netanjahu – Orbán találkozó tető alá hozásában. Emellett volt ideje mindenki számára egy kávéra, szereti a jó könyveket, a finom ételeket, remek borokat és azt is rebesgetik, hogy a cfáti múzeum új helyre költöztetésében is jelentős erőfeszítéseket tett.

N.A. Amikor Izraelbe érkeztem, el kellett döntenem, hogy milyen irányban és mit szeretnék itt megvalósítani, vagyis hogy miként végezzem a munkámat. A cfáti múzeum számomra ebben a döntésben olyan volt, mint egy világítótorony. Megértettem egy nagyon fontos dolgot, amit Magyarországon azelőtt sosem, mégpedig azt, hogy a magyar zsidóságnak a Holokausztot megelőzően milyen jelentős szerepe volt a magyar kultúrában, az irodalomban, a történelem alakulásában. A Vészkorszak fájdalmán nem lehet túllépni és ezért nagyon nehéz ezzel kapcsolatban bármiről is pozitívan beszélni. A cfáti múzeumban mindez egyértelművé vált számomra és amit ott láttam, tapasztaltam, sokat segített abban, hogy megpróbáljam megtalálni a Soá által okozott tragédia ellenére azokat a pozitívumokat, amelyek valaha a magyarokat és a magyar zsidókat összekötötte. Akár generációs alapon is kijelenthetem, olyan emberként, aki a Holokauszt után született, és akinek nem volt a családjában érintett semmilyen módon, hogy igenis vannak olyan pozitív kötelékek – csak meg kell őket találni, amelyek össze tudnak kötni bennünket. Nagy híve vagyok a kezdetektől ennek a különlegesen egyedi múzeumnak, amely valójában azért került annak idején éppen Cfátra, mivel az alapító Lusztig család is ott élt. Aki járt már ott tudja, hogy micsoda értéket képvisel a múzeum, de azt is megtapasztalhatta, hogy bizony messze van, és kiesik az ország könnyen megközelíthető forgalmas helyeitől. Többen panaszkodnak, hogy különösképpen a Herzl Napokra gondot okoz az eljutás.

A múzeum vezetését Roni Lusztig vette át a szüleitől, aki egyébként Haifán él és régóta gondolkozik azon, hogy miként lehetne olyan megoldást találni, ami mindenki számára jó. Lehetséges új helyszínként felmerült korábban Haifa is, majd legutóbb a herzliyai polgármesternél jártunk, akinek jeleztem, hogy a magyar kormánynak is szándékában áll segíteni abban, hogy ez az értékes magyar emlékeket őrző múzeum hosszútávra megfelelő elhelyezést kapjon, ugyanis a cfáti múzeum helyileg is kinőtte magát. Nagyon örülnénk, ha a Herzl Tivadarról elnevezett város befogadná a múzeumot, jobb helyet ennél el sem lehetne képzelni. Ráadásul Tel-Aviv tőszomszédságában van, helyileg is könnyen megközelíthető. Roni Lusztig egy olyan magyar közösségi központot szeretne kialakítani, amelyben a múzeum mellett rendezvényeket is tartanának, még az sem kizárt, hogy a pénteki magyar óvoda és iskola is odaköltözne. Tervei szerint nem csak egy múzeum, egy archívum, hanem egy oktatási központ lehetne, amely kutató ösztöndíjasokat is tud fogadni. Egy olyan hely, ahol az izraeli magyarok találkozni tudnak egymással.

Az biztos, hogy a cfáti múzeum mára fogalommá nőtte ki magát és a szakmai adottságok mellett sokat nyom a latban a környezeti háttér. A kis város önmagában is egyedi vallási, kulturális és művészeti különlegesség, könnyen le tudja venni az embert a lábáról. 

N. A. Bizony, aki egyszer járt itt nem fogja elfelejteni. És hogy mennyire kicsi a világ. Ronitól hallottam, hogy Cfáton a 16. században már éltek Budáról elszármazott zsidók és a napokban olvastam arról, hogy Budapesten a Várban a feltárások során találtak egy 13. században épült mikvét. A  török birodalom idején a budai zsidóság egyébként gyakorlatilag több kiváltságot is élvezett. Elköltözhettek a török birodalom más részére lakni, és nagy valószínűséggel így kerülhettek Cfátra, amely akkoriban része volt a török birodalomnak.

Izraelben gyorsabban telik az idő, mint bárhol máshol. A ritka alkalmaktól eltekinve, alig adódott lehetőség beszélni személyes élményekről, családról és úgy egyáltalán az életről. Azt azért lehet tudni, hogy a nagykövet mindig vevő egy jó könyvre, nagyon szeret olvasni.

N.A. A gyerekeim az amerikai iskolába járnak. A négy éves Blanka itt született Izraelben, Anna már hét éves. Az iskola állandóan viszi őket a “libraribe”. A library, a könyvtárba járás része az oktatásnak és annyira jó látni, hogy mindkét gyerekem hozza haza a könyveket a könyvtárból. A kisebbik még nem ismeri a betűket, neki fel kell olvasni, de a nagyobbik már olyan könyveket hoz, amelyek már nagy betűkkel vannak írva és el tudja olvasni. Angol könyvekről beszélek, de szinte minden nyelven lehet valami olvasnivalót találni. Mi is vittünk be magyar könyveket, mert ha a gyerekek bevisznek könyvet, akkor kapnak egy bónuszt és azért választhatnak öt könyvet. Annyira jól ki van találva, hogy ilyen fiatalon beleplántálják a gyerekekbe az olvasás fontosságát, ráadásul még úgynevezett “library lunchok”-at is rendeznek. A gyerekek ott fogyasztják el az ebédet és közben hallgatják a felolvasást, így válik az olvasás a hétköznapi élet részévé. Azért is mondom ezt, mert te is gyűjtöd a könyveket a Drory könyvtárban és én bízom benne, hogy sokáig így lesz ez, mert bármennyire is klassz a digitalizáció, számomra csak a nyomtatott könyv az igazi. Én nem tudok úgynevezett ebookot olvasni, az nem ugyanaz az érzés és az újságot is lapozni szeretem. Tudom, hogy a világ ebbe az irányba megy, de szerintem van és mindig is lesz helye a nyomtatott könyveknek.

De térjünk vissza a kultúrára. Nagykövetként nagyon sok eseményen jártam, a Soával kapcsolatos rendezvényekre rendszeresen megyek. A múltkoriban a Massuah Intézetben a Cfáti Múzeummal tartott közös rendezvényünkön egy Izraelben élő magyar előadó a következőket mondta. Nem biztos, hogy szó szerint tudom idézni, de az volt a lényeg, hogy ő sosem tudja megbocsátani, amit vele a magyarok tettek, hisz Aushwitzba deportálták. Szerencsére megmenekült, de ugyanakkor azt mondta a mai napig magyarul olvas, magyarul álmodik, és magyar verseket szaval. A magyar kultúra, az anyanyelv annyira mélyen beleivódott, hogy fölülír minden tragédiát. Én akkor értettem meg igazán, hogy mekkora jelentősége van a kultúrának, amikor van egy nemzeti fájdalom még azt is képes valamilyen formában felülírni. Az az erő, ami bennünk szunnyad és a kultúra által így fel tud törni a felszínre, számomra egy nagyon nagy tanulság volt, amit magammal tudok vinni haza. Mindaddig, amíg az ember nem szembesül mindezzel, nem tudja értékelni mindazt, ami megadatott. Sokszor el kell menni, hogy kívülről lásd magadat és az országodat is, meg azokat az értékeidet, amelyek egyébként megvannak, de hajlandó vagy lebecsülni, mert magától értetődőnek véled, és mindennap látod őket.

Blanka itt született, Anna is két évesen került ki Izraelbe. Ilyen gyerekkorban érzékelhető, hogy ez a közel-kelet és az ott pedig Magyarország vagy Európa?

N.A. Ezekről nem beszélünk velük, de a lányom legjobb barátnője egy zsidó kislány, akinek héber az anyanyelve. Tud más nyelvet is, az apukája izraeli, anyukája francia, de Amerikában éltek. A két gyerek úgy csüng egymáson, hogy azt jó látni és azon gondolkozunk már most, hogy lehet ezt megőrizni. Szeretnénk minden évben lehetőleg visszajönni nyaralni, hogy ők is találkozzanak és mi is tudjunk találkozni a barátokkal, akiket itt megszerettünk, megkedveltünk. Blanka nagyon érdekesen viszonyul, mert ő a nyelveket, mint a magyar, angol vagy héber nem az elnevezésük alapján különbözteti meg, hanem azt mondja, hogy a magyar, ahogy mi beszélünk, a héber, ahogy itt Izraelben beszélnek és az angol, ahogy az iskolában beszélnek. Úgy nőtt fel, hogy velünk magyarul beszélt. Az indiai segítővel, aki nálunk is lakik csak angolul tud beszélni, az oviban angolul beszélnek, de a játszótéren csak héberül. Azt hallom nála sokszor, hogy héberül beszél magában, ő ezt nem tudja valószínűleg, de mondja a szavakat. Anna sok izraeli dalt tud, de nekik az iskolában természetesen van “izraeli kultúra” óra beiktatva a tanrendbe és tanulnak is héberül. Ő már megért sok mindent, a Wingatbe jár tornászni, ahol szintén héberül beszélnek. Mindkét gyereknél a nyelv meg fog maradni, mindkét gyerek tudja mit jelent az, hogy zsidó és mi az, hogy keresztény. Mi ünnepeljük a karácsonyt, de tudják mi az, hogy Hanuka, olyankor hozzák haza a hanukiát a gyertyákkal, és Anna készített már kerámia hamszát is. Mindennapi életünk része a többfajta világkép, az hogy többféle nép, nyelv és kultúra bennük van és fog is maradni, amelynek lehet, hogy 7 és 4 évesen nem láthatóak még az előnyei, de amikor majd később gimnáziumba és egyetemre kerülnek emiatt sokkal nyitottabbak és befogadóbbak lesznek.

Kicsit most térjünk vissza a kezdetekre. Öt éve érkeztél Tel Avivba, mint nagykövet, de nem ez volt az első utad Izraelbe, vagy csak én gondolom így?

N.A. Sokat voltam már előtte is, ez az igazság. Az első utam 2001-ben nagyon emlékezetes volt, ugyanis én adhattam át Pubinak, a Gigi kozmetikai birodalom alapítójának, Eliezer Landaunak az állami kitüntetést. Az akkori nagykövet, Dr. Hóvári János hívott meg erre az alkalomra. Aki Pubit ismerte tudja, hogy nem volt nehéz vele jóban lenni, nagyon kedveltem őt, olyan volt, mint egy barát és mint egy nagypapa is egy kicsit. Nagyon sajnálom, hogy nem volt már életben, amikor diplomataként visszakerültem. Aztán, a 2003-ban született lányomnak zsidó keresztapát választottam Haifáról, Simon Rótot. És persze, hogy gyakran jártunk látogatni Simont, majdnem minden évben eljöttünk nyaralni. Nem tudom fejből megmondani, de legalább hatszor-hétszer voltam itt és ráadásul ‘98-2002 között hivatalosan is. Ehhez az időszakhoz köthető a Buzsi Herzoggal való megismerkedésem is, aki akkoriban Barak kabinetfőnöke volt, akárcsak én hasonló megbízatással Magyarországon. Akárhányszor jöttem mindig fogadott, bármilyen pozícióban volt. Visszagondolva, sokszor jártam itt, de azt az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer nagykövetként térek vissza. Mondanom sem kell, hogy egy percig sem gondolkoztam azon, hogy elvállaljam vagy sem a felkérést, hiszen tudtam, hogy Izrael nagyon jó, nagyon érdekes hely. Nem láttam bele úgy, ahogyan most látom és értem a dolgokat, mert egészen más turistának lenni, mint amikor itt élsz.

A hangsúlyból érezni, hogy itt most egy pont következik. A történet azonban ezzel nem ért véget, a következő megálló Ausztria. Bécsbe nagykövetnek menni, olyan, mint hazamenni…

N.A. Igaz, számomra két dolog miatt is. Ahol én születtem, az a hely Bécstől negyven percre van és mi Győr-Sopron megyében, a Rába-közben osztrák tévét néztünk annak idején. Az volt a csúcs. Voltak rokonaink is Burgenlandban, ugyanis a határ kettévágta a családot – a dédszüleimről beszélek, arról a generációról. Mondhatni majdnem visszamegyek oda ahol születtem. A másik fontos tényező, hogy Németországban éltem öt évet, vagyis visszatérek egy olyan nyelvterületre, amelyet jobban beszélek, mint az angolt. Ezért is érdekes lesz, meg a történelem és a monarchia miatt is ugyanis mondanom sem kell, a magyar-osztrák viszony nagyon speciális.

Most, hogy szóbakerült Bécs, hirtelen beugrott, hogy minden vendégemet itt Izraelben elviszem az osztrák-magyar vendégházba, igaz a magyar már lekopott róla, mert manapság “Austrian Hospice”-nak hívják. A teraszról a kilátás Jeruzsálemre és az, hogy ilyen környezetben sacher tortát meg apfelstrudelt lehet enni ez mind olyan csodálatos érzés. A hely valaha 1867 és 1918 között magyar osztrák vendégházként működött, amikor felmegyünk a lépcsőn van egy Mária szobor és alján ott vannak a monarchia címerei, ott látjuk a magyar címert is. A kápolna fele osztrák, a fele magyar vonatkozású és ott van Szent István király is. Mindezt azért említem, mert ez egy olyan emlék, ami eszembe juttatja, hogy a történelmi azonosság, a múlt – a labanc kuruc ellentét, mindig megvolt és kicsit a mai napig még most is él bennünk. A Tenkes kapitányát Zenthe Ferenccel, aki látta tudja miről beszélek, nem véletlenül hívjuk az osztrákokat sógoroknak, mert ez egy ilyen viszony. A kapcsolat persze ott sem felhőtlen, hetvenezer magyar dolgozik Ausztriában, akik ott is élnek. Komoly szám, London után itt van a legtöbb magyar vendégmunkás, főleg a határ mentén nem lehet úgy beülni egy étterembe vagy tankolni, hogy az ember ne halljon magyar szót.

Ha Bécsről van szó, én nem tudok szabadulni a Kiegyezés, a Monarchia, meglehet mára már romantikussá vált hangulatától. Létezik ez még egyáltalán vagy csak én képzelem?

N.A. Tényleg nem létezik, valahogy elfelejtődött, de a tudat alatt biztos ott van. Mondok egy példát. A magyar nagykövetség épülete egy olyan palota, amely a monarchia idején épült, már akkor magyar tulajdonban volt és szerencse, hogy nem adtuk el. Csodálatos épület, eredeti freskókkal, bútorokkal. Olyan széken ülsz, mint a köztársasági elnök, mert a kilencszázas évek elején, amikor épült úgy rendezték be, mint a többi bécsi palotát. Anno ez a magyar kancellária épülete volt, tehát a kérdésedre, igen a válaszom. Körülöttünk van a monarchia, de a mindennapokban azok a szereplők már nem élnek. Az osztrák arisztokrácia visszavonult, a magyar arisztokrácia pedig emigrált. 

Az előbb említésre került Jeruzsálem, mint a monarchia egy régmúlt emléke. A jelenkor magyar keresztényei szempontjából is fontos kérdés lehet Jeruzsálem jövője, nemcsak a múltja. Vagy ez tabu téma?

N.A. Nem, dehogyis. Részt vettem a Benjamin Netanjahu és felesége által adott fogadáson, amelyet a következő napon Jeruzsálemben megnyíló amerikai nagykövetség alkalmából adtak. Rajtam kívül, az osztrák, a cseh és a román nagykövet volt ott az uniós misszióvezetők közül.

A magyar kormány úgy gondolja, hogy nem feladata az Európai Uniónak és nekünk sem, hogy bíráljuk az amerikai döntést. Ez az esemény az izraeli emberek számára egy nagyon fontos ünnepnap volt. Úgy érezték, nagydolog, hogy a Trump kormányzat annyi év után úgy döntött, hogy megteszi azt, ami egyébként már eleve eldöntött tény volt. Hiszen Amerikában törvénybe van foglalva régóta, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa, a követségük székhelye Jeruzsálem, csakhogy mindegyik elnök aláírt egy halasztó hatályú rendeletet félévente biztonsági okokra hivatkozva. Trump elnök viszont nem akarta ezt a gyakorlatot tovább folytatni. Én azt láttam a meghívott nyolcszáz vendégen, hogy nagyon fontos ez az esemény az izraelieknek, függetlenül attól, hogy jobb vagy baloldaliak.

Rivlin elnökkel pedig a napokban volt egy találkozója az EU-s nagyköveteknek a King David Hotelben. Az elnök nagyon szerethető ember és nagyon szívélyesen fogadott bennünket. Sok témát érintettünk, a gázai történéseket is. Egyébként, aki nem él itt Izraelben el sem tudja képzelni, nemhogy megérteni mindezeket az eseményeket. Nagykövetként, öt év után elmondhatom, hogy azok, akik csak íróasztal mögül látják ezt a világot sokszor nem is tudják, hogy miről is beszélnek pontosan.

Egyébként a diplomaták kíváncsiak voltak a török-izraeli viszony alakulására is, amelyre konkrétan a német nagykövet kérdezett rá. Rivlin először is elmondta, hogy közel egy millió izraeli turista nyaral Törökországban és ez a szám pontosan ugyanannyi, amennyi orosz jár évente. Vagyis egy kis nyolc milliós ország annyi turistát küldött, mint egy százhúsz milliós. A számok önmagukért beszélnek. A két ország közötti üzleti kapcsolatok mostanában jók voltak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy évekig fagyos volt a viszony a Mavi Marmara incidens miatt. Jelenleg ott tartunk, hogy a törökök hazaküldték az izraeli nagykövetet és az isztambuli főkonzult valamint Izraelből visszahívták a nagykövetet konzultációra, Izrael pedig hazaküldte a jeruzsálemi főkonzult. Vagyis a két ország között ismét megfagyott a levegő…

Izrael és Magyarország között viszont a legjobb, ami nyilvánvalóan a nagykövetnek is köszönhető.

N.A. Van, de nem ez a meghatározó. Az elején úgy éreztem, hogy igazságtalan, ahogy itt Izraelben megítélik Magyarországot, és az is igazságtalan, ahogy Magyarországon megítélik Izraelt. Próbáltam változtatni ezen, azt szerettem volna, hogy a nagykövetség nyitott legyen élén egy befogadó és elérhető nagykövettel. A végén úgy alakult a helyzet, hogy Netanjahu miniszterelnök tavaly nyáron ellátogatott Budapestre úgy, hogy előtte egyetlen hivatalban lévő miniszterelnök sem járt ott. Ennél többet egy nagykövet nem kívánhat magának. Viszonzásul Orbán Viktor miniszterelnök is el fog látogatni hivatalos úton Izraelbe, a tervek szerint még idén, a V4 miniszterelnökökkel együtt.

Benjamin Netanjahu miniszterelnök a V4-ek találkozóján Budapesten fotó: Izraeli Külügyminisztérium

Úgy gondolom a Netanjahu látogatás áttörést hozott a kétoldalú kapcsolatokban, ami lehet, hogy lassan szivárog le, de a politikai kapcsolat a két ország között nagyon rendben van és diplomáciai szinten is, valamint a gazdasági együttműködés is nagyon jó. Lehetne jobb is persze, sok izraeli turista jön Budapestre, mert szeretik, mert jó hely és egyre több magyar is jön Izraelbe. Messze nem annyi, mint kellene, de ez mindig is probléma volt, hogy a mérleg két nyelve nincs kiegyenlítve. Van mit javítani. Összegezve az elmúlt öt évet, most a kapcsolataink sokkal jobbak, és nagyon örülök és büszke is vagyok, hogy ehhez valamit én is hozzá tudtam tenni.

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.