Magyar Gólem 2. rész

0
Kafka múzeum, rajzok

Weiner Sennyey Tibor

Első rész

A per

 

„Valaki megvádolhatta…”
Franz Kafka

7.

Aztán a filmen megjelent a felirat: „RENDELET A ZSIDÓK ELLEN! A számos súlyos, zsidók elleni vádakat többé már nem lehet elhanyagolni. Keresztre feszítették a mi Urunkat, megvetik szent keresztény ünnepeinket, veszélyeztetik életünk és vagyonunk biztonságát, fekete mágiát gyakorolnak. Mától kezdve az újhold kezdete előtt minden zsidót evakuálni kell városnegyedükbe, ismertebb nevén a gettóba.” – ekkor kis lámpással a kezében belépett egy árny a moziba, és egyenesen Balassa Ármin felé tartott. Ott megállt. Megfogta a vállát. Ármin meglepetten felnézett.
– Balassa Ármin?
– Igen.
– Kérem, jöjjön velem, uram.
– Mi történt?
– Gyilkosság, uram. Gyilkosság. Várják a Britannia Szállóban.

8.

A Britannia szálló patinás épületéhez a lehető leggyorsabban hajtattak, miután Fényes Gyula közölte velük, hogy Ármin fia telefonált az imént a hírrel, Balassa József. Ahogy megérkeztek, a bejáratnál előbb át kellett verekedniük magukat a sűrű tömegen. József már várta őket, s ő segített nekik bejutni. Ahogy a hallon keresztülmentek, Ármin észrevette, hogy legidősebb fia remeg, szolidan megérintette karját és úgy kérdezte:
– Mi történt, Józsi?
– Ne haragudjon, apám, még mindig remegek. – aztán bejutottak a gesztenyebarna bútorokkal telerakott és historikus falfestményekkel díszített kávéházba. A terem közepén, mintegy ravatalon. feküdt fehér és átvérzett lepedővel letakarva egy test. Lipót megrettent, és zsebkendőt tett a keze elé. A test körül két csendőr, egy nyomozó és egy civil állt. A nyomozó barátságosan és együttérzően szorította meg Balassa Ármin kezét, de aztán rögtön távolságtartóbbra váltott:
– Én hívattam ide a fiával, Balassa úr. Befejeztük a tanúk kihallgatását.
– Tanúk? – kérdezte Ármin.
– Igen, a fia, és ez az úr itt… – a remegő, szemüveges civil előlépett, és kezét nyújtotta Ármin felé.
– Majoros Dezső, szolgálatára. – Ármin csodálkozva megrázta a felé nyújtott kezet, majd a nyomozóra nézett kérdőn.
– Befejeztük továbbá az áldozat vizsgálatát is.
– Áldozat?
– Müller István, mérnök. – és a nyomozó nagyon lassan leemelte a véres lepedőt a holttestről. A fej teljesen szét volt roncsolva, egyetlen szeme maradt csupán épen.
– Úristen, ki tette ezt? – borzongott meg Ármin. Lipót összerándult a szoba sarkában, majd a nyomozó így szólt:
– Szeretnénk, ha azt, ami maradt az áldozatból, segítene eljuttatni a hozzátartozókhoz, Szegedre. Ez a két csendőr segíteni fog. Maga mint ügyész tanúskodhat majd a tárgyaláson. – azzal becsukta a noteszét és elindult kifelé a teremből.
– Ennyi? – kérdezte megdöbbenve Ármin.
– Hogy érti, hogy ennyi? – fordult vissza a nyomozó, majd közelebb lépett Balassához, annyira, hogy az szinte magán érezte a leheletét – Örüljön, ember, hogy ennyivel megúszták. A fia él. A másik is. Tudja, hol vagyunk? A Britanniában. A maguk zsidói nem épelméjűek, hogy ide jöttek kártyázni. Ez az övék. Menjenek Szegedre, amilyen gyorsan csak tudnak. – majd a nyomozó ismét megfordult, de mielőtt elmehetett volna, Balassa szinte suttogva még megkérdezte:
– És a gyilkos? – a nyomozó lehajtotta fejét, úgy válaszolt:
– Ismeretlen. – majd nagy lépésekkel elment és magára hagyta őket. Balassa Ármin Lipóthoz lépett, csendesen súgta neki, hogy azonnal telefonáljon Müller édesanyjának és a rabbinak. Utána fiára és Majoros Dezsőre nézett, azok teljesen összetörve, rettenetes állapotban voltak. Megkérte őket, hogy várják meg a hallban.

9.

Ezután a két csendőrt utasította, hogy szedjék le a lepedőt a halottról, s ekkor maga is megvizsgálta mindazt, ami Müller Istvánból, az egykori szegedi mérnökből megmaradt. A feje egy nagy, szabálytalan, véres gombóc volt csupán, amiből csak az egyik szem tűnt ki kissé. A másik szeme helyén, ökölnyi daganat közepén, csak egy fehér csík keskenyedett. Láthatóan nem kiszúrták, hanem kiverték az egyik szemét. Ahogy a többi sérülést vizsgálta, meg kellett állapítania, hogy nem kasztrálták az áldozatot, hanem valószínűleg szöges drótkorbáccsal verték le a heréit. Az egész teste – az egész – csupa gennyes fekete seb volt, amelyről nem lehetett eldönteni, hogy égetésnyomok lehetnek, vagy pedig a szöges drótkorbács volt rozsdás, amivel végig verték. Az áldozat kezeit és lábait megvizsgálva arra jutott, hogy nem biztos, hogy tüzes vassal, lehet, hogy egyszerűen csak bicskával, de az egészen biztos, hogy valamilyen éles tárggyal a húsról felfeszítették az összes körmét. Az összeset. Egyenként. Mind a két kézen és mind a két lábán. Lassan visszahelyezte a lepedőt a halottra, majd végignézett a két csendőrön, s mielőtt megszólalt volna, mielőtt bármit mondott volna, nagyot nyelt, aztán bólintott, és elcsukló hangon így szólt:
– Elvihetik. – ezután kiment a hallba, majd odahívatta a pincért és rendelt egy dupla konyakot. A hallba már bejutottak az újságírók, s a Britannia Szálló lakói is kíváncsian gyülekeztek. Miközben itta a konyakot, nagyon lassan végigmért mindenkit. Először nyolc-tíz embert választott ki szemmel a tömegből, aztán már csak négyet, két katonatisztet és két újságírót. Miután megitta a konyakot, már mellette volt fia, József, és Majoros Dezső, aztán Lipót is visszatért, és azt mondta:
– Várnak minket Szegeden.

Balassa Ármin kihúzta magát, előrelépett és hangosan, határozottan a következőket mondta:
– Müller István mérnököt különös kegyetlenséggel meggyilkolták. – közben folyamatosan a két újságírót és a két katonatisztet figyelte felváltva. – Az áldozatot szülővárosába szállíttatjuk. Kérjük, hagyják el a hallt, hogy a csendőrök teljesíthessék feladatukat. – szinte mindenki kiment, egyedül a két katonatiszt és a két újságíró maradt a teremben. Balassa Ármin még néhány pillanatig farkasszemet nézett az egyik katonatiszttel, majd az megfordult és társát átkarolva elindult kifelé.
– Tudod kik ezek? – kérdezte Lipótot.
– Prónay az egyik. Prónay Pál. – a két újságíró még ezután sem ment el, hanem rárontottak Balassa Árminra, s faggatni kezdték. Ármin nagyon szigorúan és határozottan elzavarta őket. Végül miután meggyőződött a halottaskocsi indulásáról is, ők is kocsiba szálltak, és nekivágtak az útnak Szegedre.

A hátsó ülésen kezdte el faggatni Majorost és a Fiát. Majoros láthatólag sokkot kapott, és eleinte képtelen volt értelmesen bármit is mondani. Ármin határozottan fiára nézett, aki lassan, csak nagyon lassan tudta elkezdeni.
– Fiam…
– Müllerrel jöttünk fel Pestre, kártyáztunk a vonaton, s Müller folyamatosan nyerésben volt. Szegény. Nagyon elbízta magát, hogy akkor most nyerő passzban van, és meghívott minket revansra a Britannia szállóba. – József Majorosra nézett, és már majdnem elkezdett remegni megint, amikor Ármin nagyon nagy nyugalommal a kezére tette a kezét, és úgy mondta:
– Folytasd.
– Mikor fölkeltünk és a ruhatárban a kabátunkat felvettük, odalépett hozzánk egy tiszt, s nagyon udvariasan és csendesen megkért, hogy kövessük. Automobilba szálltunk, ami roppant sebesen rohant velünk a kelenföldi kaszárnyáig. Amikor beérkeztünk, fölkeltették doktor Kiss hadnagyot…
– …főhadnagyot! – szólt közbe reszketve Majoros.
– A Prónay-különítmény ügyészét. – tette hozzá szomorúan József.
– Hát a Prónaynak külön ügyésze is van? – kérdezte Lipót, miközben Ármin megdöbbenve figyelt.
– Doktor Kiss leült egy asztalhoz, minket felállítottak egymás mellé… és akkor az egyik tiszt Müllerhez lépett. Óriási tenyerébe vette Müller kis fejét. Olyan volt, mintha egy tojást vett volna a tenyerébe. A bal tenyerébe. A jobbal aztán, egész erejével elölről, fölülről egyenesen belecsapott Müller arcába.
– S közben azt kiabálta… – szólalt meg Majoros – …hogy „Kinek mondtad te, hogy csirkefogó, te zsidó?”
– Aztán minket, kettőnket egy cellába löktek. Müllert csak később. Talán három napig voltunk bezárva. Müller ott halt meg a karjainkban. Nem tudtunk neki segíteni. – Balassa József ekkor elsírta magát.
– Álljunk meg. – mondta Ármin. Egy csárdánál parkoltak le. Majoros határozottan rosszul volt, félrevonult a mezőre hányni. Lipót és József Ármint figyelték, ahogy halkan cigarettára gyújtott. Balassa Ármin nagy ritkán sodort magának egy cigarettát, vagy néha elszívott egy vékony szivarkát, de azért határozottan állította, hogy nem dohányzik.
– Aztán? – kérdezte fiát.
– Végül megint egy másik automobilba raktak minket és kilöktek a Britannia előtt mindhármunkat, ahonnan azonnal telefonáltam előbb haza, majd megtudtam, hogy Pesten vagy, s akkor már ott volt a nyomozó, s mondta, hogy hívjalak.
– Értem. – szólt Ármin és csöndesen nézte az országutat. Ekkor érte be őket egy másik autó, benne a két újságíró, akiket a Britannia Szálló halljában elkergetett. Az autó szélsebesen hajtott el a csárda mellett. Árminban újra felerősödött a rossz előérzet.
– Szedjétek össze Majorost. – mondta.
– Elég rosszul van.
– Nem számít. Indulnunk kell. Most azonnal. – Majoros csak nagyon lassan tért vissza a mezőről, Lipót és József támogatásával, miközben Ármin egyre feszültebb lett. Gyorsan betuszkolta a fiatalokat a kocsiba, és határozottan rászólt Lipótra, hogy hajtson, amilyen gyorsan csak tud.
– Mi történt, Ármin bácsi?
– Rossz előérzetem van. – és résnyire kihajtotta az ablakot, hogy a hűvös, friss tavaszi levegő teljesen betöltse a kocsit.

10.

Amikor megérkeztek Löw rabbi házához Szegedre, a másik autó a két újságíróval éppen elindult a ház elől. Ármin kiugrott a kocsiból és megpróbált utánuk futni, de rég volt már húsz éves. Nekidőlt a ház falának, a szívét markolta, közben Lipót már csöngetett is a rabbihoz. József átkarolta apját, az legyintett, s lassan visszasétáltak a bejárathoz. Ott Löw felesége tessékelte be őket. A rabbi régi barátnak kijáró szeretettel fogadta Balassa Ármint:
– Ármin, öreg barátom, örülök, hogy épségben látlak titeket.
– Ó rabbi, sajnálom, hogy nem érhettem hamarabb haza hozzád. – mondta őszinte bánattal hangjában Ármin.
– Semmi gond. Minket is nagyon megrázott szegény Müller halála. Nem ő volt az első, de remélem, hogy ő volt az utolsó. – mondta Löw rabbi, miközben az ablakhoz lépett, és kibámult a virágzó fákra.
– Rabbi, a két zsurnaliszta…
– Igen, két hollandus újságíró volt itt, közvetlenül a holttest megérkezte után jöttek, s bevallom, igen felzaklatott állapotban találtak.
– Nem lett volna szabad fogadnia őket. Mit mondott nekik, rabbi?
– Nem sok mindent. Pár perc volt csupán. Szegény Müllerről beszéltem, hogy kiváló, tehetséges, derék fiatalember volt, hogy teljesen ártatlanul ölték meg. Elmondtam, hogy miután megkaptuk a hírt, hazaszállíttattuk. Itt Szegeden kivettük a hullát a koporsóból. Jól megvizsgáltam, és hivatalosan konstatáltam azt, hogy számtalan szúrási seb van a testén, hogy a lába le volt égetve és a szeme ki volt verve. Ezt mind elmondtam az újságíróknak.
– Én is megvizsgáltam még Pesten… a helyzet rosszabb, rabbi, mint gondolná. Ez a két fiatalember, idősebbik fiam és Majoros Dezső tanúk, jelen voltak az áldozat elrablásánál, sőt, őket is elrabolták és megfenyegették. Nem kétlem, hogy tudatos volt a célszemélyek kiválasztása.
– Hogy érted ezt, Ármin bácsi? – kérdezte Lipót.
– Nem Müller és nem a fiam volt az, akiket ezek el akartak kapni, rabbi.
– Hanem mi. – a rabbi az ablakra tette a kezét.
– A két újságíró…
– … gondolja, hogy az ő embereik? Hiszen külföldiek. – mondta a rabbi némi reménnyel a szemében.
– Nem tudhatjuk. Most már csak abban reménykedek, hogy ha el is késtem, de legalább tévedek, s rossz előérzetem elmúlik. Mindenesetre lapomban, a Szeged és Vidékében részletesen beszámolok az ügyről és a Bécsi Naplót is értesítem.
– Jól van, Ármin. Jól van. Örülök, hogy a fiad épségben hazatért. – és a rabbi odalépett Józsefhez és Majoroshoz. – Örülünk, hogy legalább titeket megkíméltek. – Aztán elbúcsúztak a rabbitól, és elindultak haza.

11.

Még aznap este csörgött a telefon a Szeged és Vidéke szerkesztőségében, ahol Ármin egyedül ült és dohányzott. Sokáig hagyta, hogy csörögjön, végül úgy döntött, hogy felveszi.
– Balassa? – szólt egy suttogó hang.
– Igen. Kivel beszélek?
– Jól van a fiad?
– Kivel beszélek?
– Tudod, lehetett volna Müller helyében a fiad is. Hány fiad is van? Három? József, István és Jenő. Igaz?
– Nem tudom, kivel beszélek, és milyen alapon mer megfenyegetni engem!
– Nem fenyegetünk, mi nem fenyegetünk, Balassa Ármin. Vagy hívjalak inkább Weisz Áronnak?
– Kivel beszélek? – kérdezte dühösen ismét Ármin, de csak a búgó hang válaszolt.

12.

Másnap korán reggel Ármin felkereste a rabbit a lakásán, mert nagyon régen nem érezte magát ennyire rosszul.
– Rabbi… – megszorította régi barátja kezét.
– Ármin, nagyon megviselt, látom, ez az egész ügy.
– Rabbi… nem írhatom meg a Szeged és Vidékében, a saját lapomban a Müller-ügyet. Nagyon röstellem. – és Balassa Ármin elsírta magát.

13.

– Mindegy, Ármin, most már úgyis mindegy. – Hogy érted, rabbi?
Löw az asztalon heverő újságra mutatott. A lap, a Nemzeti Újság aznapi, (vagyis) 1920. április 23-i száma volt.
– Ülj le, hozatok egy szíverősítőt neked, drága barátom. – mondta Löw. Ármin leült és úgy kezdte olvasni a vezércikk címét:
– „A magyar-gyalázó szegedi főrabbi. Hogyan informálja dr. Löw Immánuel a külföldet? Egy hollandi újságíró benyomásai az Alföldön.” – Ármin teljesen megdöbbenve ült az újság fölött, borzongva olvasta végig, ahogy Löw rabbi nyilatkozik Müller holtestének állapotáról, majd ahhoz a mondathoz ért, hogy „Ennél is jobban meglepett bennünket a legmagyarabb város főrabbijának hazaárulása.” – ekkor ért vissza Löw, és a kezébe adta az italt. Ármin lehajtotta.

– Olvassa végig. Hangosan. – és a rabbi csöndesen leült. Ármin tovább folytatta: – „A magyar szent korona, a katolicizmus, a magyar nemzet egysége, a hercegprímás, Apponyi Albert, Károly király, mind- mind nagy hazugság szerinte. Meg vagyok róla győződve, hogy a világ bármely országának egy nemzetisége sem nyilatkozott volna ilyen alávaló módon arról az országról, annak szentségéről, amelyben él, mint a szegedi főrabbi.” – Ármin letette a lapot, de a rabbi rászólt, hogy folytassa. – „Szóba került az új Magyarország, és a rabbi valóságos kéjjel mesélte, hogy ennek az országnak nincsen létjogosultsága. Magyar nemzet nem létezik, a magyar faj is kiveszett már, ami még megmaradt belőle, az keveréke azoknak a németeknek, akiket a tatárjárás után Magyarországra telepítettek.” – Rabbi, ilyet maga sosem mondana!
– Ahogy nem is mondtam, Ármin. Ahogy nem is mondtam. Folytasd, kérlek.
– „Arra a megjegyzésünkre, hogy Magyarország természetes földrajzi egység, felkacagott, és azt mondotta: »Kérem, uraim, ez nagy hazugság, ilyen nem létezik. Csak szónokolnak; ha négyfelé osztjuk az országot és az egyik részt a cseheknek, a másikat a románoknak, a harmadikat a szerbeknek és a negyediket az osztrákoknak adják, akkor megszűnt a földrajzi egység. Ezek mind csak frázisok.«” – De hát rabbi, ilyet sohasem mondana!
– Te tudod. A hitközség tudja. De ők?
– Rabbi, száz beszédet tartott a magyarságról.
– Látod, hogy ezeknek nem számít.
– Rabbi, az apja a szabadságharcban tábori főrabbi volt, és küzdött ezért az országért!
– Nem számít! Folytasd, kérlek. – Ármin nagyon nehezen vette rá magát, hogy tovább olvassa, de a rabbi rászólt: – Hangosan!
– „De – vetettem közbe – gróf Apponyi Párisban Magyarország vízrendszerére mutatott rá. A rabbi nem engedett tovább beszélni, és közbevágott: »Ez is hazugság. Apponyi csak beszélni tud. Mit tett ez az ember életében! Soha semmit. Nagyon szép volt, hogy ahelyett, hogy a Nemzeti Kaszinóban kártyázik, Párisba ment és három nyelven zsonglőrködött a nagyhatalmak előtt. De amit mondott, az mind hazugság. Apponyi? Beszéltek az urak vele? Ő nem más, mint a nemzet baritonja.«”
– Rabbi, maga ilyet sosem mondana.
– Folytasd Ármin.
– Folytatom, de nem szívesen. „Nincs magyar nemzet. Nincsen létjogosultsága. Legjobban bizonyítja ezt, hogy Erdélyben, ahol székelyek vannak, nem ezek magyarosították a románokat, hanem a románok románosították a székelyeket. A székelyek ma mind románok. Ezt az országot a dzsentrik züllesztették le s tették tönkre.” Ezt nem bírom, rabbi. Ez nem cikk.
– Valóban, ez nem cikk. Ez feljelentés. Folytasd!
– Nem akarom olvasni ezt a szemetet.
– Folytasd!
– „»Kétféle magyar van: az egyik buta és becsületes, a másik eszes, de becstelen.«

Ezt a nyilatkozatot a szegedi főpolgármesterrel kapcsolatban mondta a főrabbi. Fel akartuk keresni a polgármestert, mire kijelentette: Mit akarnak az urak a szegény buta embertől?” – Ármin megdöbbenve nézett a rabbira. Löw csukva tartotta a szemét, úgy mondta:
– Öt percet voltak itt. Öt percet, Ármin. Mennyi mindent mondtam állítólag öt perc alatt, s mennyi eszem volt, hogy így tönkretettem magam egyből. Folytasd, kérlek.
– „Hasonló hangon beszélt Horthy kormányzóról, akit szerinte Magyarországon mindenki hadügyi népbiztos néven ismer. Elmondott egy epizódot Horthy szegedi látogatásáról, aki a Széchenyi-téren ünnepi mise alkalmával ahelyett, hogy letérdelt volna, kardbojtjával játszott, és nyilvánosan sértette meg a katolikus vallást.” – Ezt nem hiszem el! – állt fel Ármin, kezében a lappal.
– Ők sem. – mosolygott Löw – De nem is ez a lényeg. Olvasd csak el a végét is. Ármin remegő hangon olvasta tovább:
– „Képtelenség volna elsorolni mindazokat a nyilvánvaló rágalmakat, amelyeket dr. Löw Magyarország ellen felhozott. Mint külföldi, valósággal szédültem mindezek hallatára, és támolyogva hagytam el a rabbi szegedi lakását, aki abban a reményben búcsúzott el, hogy ennek az országnak úgyis vége van, ezt úgy is fel fogják oszlatni.”

Ármin még hosszú másodpercekig bámulta a lapot, összefolytak szeme előtt a betűk, és remegett attól, hogy a nyilvánvaló igazságtalanság ellen semmit sem tehet.
– Az, hogy kik ölték meg Müllert, semmit sem számít már. Igazad volt, Ármin, Müller holttestén keresztül jutottak el hozzánk. Imádkoznunk kell érte és az elmúlt időszak többi ártatlan áldozatáért. – Balassa letette az újságot és kezébe fogta a poharat, felhajtotta az italt, majd az ablakhoz lépett.
– Megtalálom a gyilkosokat.
– És mit teszel velük? Mit teszel velük, Ármin?
– Amit ők Müllerrel.
– Ármin! Nem volt elég bajunk eddig? Elvesztettük a háborút! Itt voltak ezek a vörösök, aztán meg a fehérek! Mindeközben egy szörnyű béke születik! Mit akarsz? Még több terrort? Egyszer véget kell érjen mindez.
– Kétségbe vagyok esve, rabbi!
– Ugyan már! Nem ez a helyes út, barátom. Nem ez a helyes. Az erőszak erőszakot szül. A bosszú bosszút. A gyűlölet még több gyűlöletet. Őket most a hatalom támogatja. Nincs törvény, amely előtt felelniük kéne tettükért. Nincs törvény, amely elítélné őket itt a földön.
– Majd lesz. Lesz olyan kor Magyarországon, amikor a gyilkosokat elítélik! Addig is nekünk kell valamit tenni. Mihamarabb.
– Imádkoznunk kell. Imádkoznunk, barátom.
– Pesten felsőbb körökben is vannak kapcsolataim, talán ők.
– Sem erőszak, sem kapcsolatok. Csak az ima. – hajtotta le fejét Löw.
– Most azonnal indulok Pestre. Még nem késő! – jelentette ki Ármin, mintha nem is hallotta volna meg a rabbi szavait.

14.

Amikor Ármin belépett a Parlament épületébe, még javában zajlott a nemzetgyűlés. Úgy döntött, hogy az egyik erkélyen megvárja, amíg az ülés a végéhez ér, s amikor elhúzta a nehéz brokát függönyt, már hallotta Bozsik Pál hangját, Gyöngyös képviselőjét, amint így szól: „Hogy a zsidóság jelenlegi vezetői milyen érzelmekkel viseltetnek a magyarság iránt, arra kommentár nélkül jónak látom itt előadni, mit mondott Löw Immánuel, Szeged főrabbija Magyarországról és a magyarokról egy hollandi hírlapíró előtt. A Nemzeti Újságból olvasom föl ezt a jellegzetes nyilatkozatot.” – Ármin megremegett, s ahogy erősen megkapaszkodott az erkély karfájában, arra gondolt, hogy elkésett, ismét és végérvényesen elkésett. Botrány támadt közben, és bekiabálások hallatszódtak: „Még nincs letartóztatva?” – „Fel kell akasztani!”. Ugron Gábor javaslatára a nemzetgyűlés indítványkönyvébe bejegyezték, hogy „a Nemzeti Újság 1920 árpilis 23-i számában dr. Löw Immánuel szegedi főrabbinak egy állítólagos nyilatkozata jelent meg, melyet ő hollandi újságíróknak mondott volna. Mivel a főrabbi kijelentései a legsúlyosabban sértik az érzelmeket, amelyek magyar ember előtt szentek, és mivel ha e kijelentések valóban megtörténtek volna, a legsúlyosabb hazaárulással állanánk szemben, indítványozom, hogy a nemzetgyűlés utasítsa az igazságügy minisztert, hogy a kérdés felderítése iránt a szükséges lépéseket a legsürgősebben tegye meg, és a nyilatkozat megtörténte esetén gondoskodjék a legsúlyosabb törvényes megtorlásról.”

A bejegyzést tapsvihar fogadta, Ármin egyre jobban szédült, szíve hevesen vert, le kellett ülnie. Az erkély sarkánál talált egy széket. Arra ült, hátradőlt és mély lélegzetet vett, amikor a miniszterelnök Simonyi-Semadam Sándor szólalt fel: „Az itt hallott adatok oly megdöbbentőek, ez a nyilatkozat olyan halmaza a gonoszságoknak és a hitványságoknak, hogy a kormány egy pillanatig sem hallgathat. Kijelentem, hogy táviratilag intézkedem, a legsürgősebben meg fogom tenni a lépéseket a tényállás kiderítésére, mihelyt hivatalosan beigazolást nyer a nyilatkozat. Az egész kormány becsületével felelek érte, hogy a legszigorúbban fog az eljárás folyamatba tétetni.” – Ármin nagyon jól tudta, hogy itt a vége. Ennyi. Felesleges volt feljönnie Budapestre. Mit remélt? Felsőbb körök? Befolyásos barátok? Ekkor Haller István közoktatásügyi miniszter emelkedett szóra: „A képviselőházban már több beszédben alludáltak arra, hogy azok a hírek, melyek külföldön Magyarország renoméját a legnagyobb mértékben rontják, és amelyek nagyon megnehezítik a békedelegáció eredményes munkáját, innen Magyarországról származnak. Ez is volt a közérzés már hónapok óta. Bizonyítani azonban e feltételek helyességét nagyon nehéz. De ilyen megnyilatkozások, aminőket ez a hollandi újságíró kapott, csakugyan megerősítik azt a közérzést, hogy a nemzet megrágalmazását nemcsak az elmenekült kommunisták folytatják szívós kitartással, hanem itthon is vannak cinkosaik.” – Ármin felállt és elindult kifelé, fejében hosszan visszhangzottak a következő mondatok: „Kétségtelennek tartom, hogy a zsidóság maga is elítéli az effajta információkat. Éppen a zsidóság feladata kirostálni a maga köréből azokat, akik minduntalan újabb hasábokat dobnak arra a tűzre, amelynek lángja azután itt-ott ártatlanokat is meg szokott pörkölni.” – Feje zsongott, tenyere izzadt, ahogy kilépett a tárgyalóterem erkélyéről a folyosóra, ahol a Britannia Szállóban látott két tiszt állt vele szemben. Egyikük Prónay volt.

– Kémkedünk? Kémkedünk? – kérdezte az, amelyiket nem tudott névről beazonosítani. Ármin összerezzent egy pillanatra, aztán kihúzta magát. Tudta, kikkel áll szemben. Egy pillanat alatt összeszedte magát, majd határozott lépésekkel átvágott kettejük között, és elindult kifelé. – Te! – szólt utána az ismeretlen tiszt, de Prónay leintette:
– Engedd szegényt. Engedd csak. – és összenevettek.

15.

Még aznap visszatért Szegedre Balassa Ármin. Alig lépett be otthonába, máris kereste Lipót.
– Ármin bácsi! A papát letartóztatták! – Ármin leült az íróasztala mögé és nem szólt semmit, úgy érezte, elfogytak a szavai. – Éppen a ház mögötti kertben volt, mikor Bottka Sándor, a főkapitány megjelent. Valamit tennünk kell!
– Hová vitték?
– Az ügyészségre, Harsányihoz. – Ármin bólintott, majd újra érezte azt a kegyetlen rossz érzést, csak már a szíve is feszített hozzá.
– Induljunk.

Amikor megérkeztek Harsányi Elemérhez, az közölte velük, hogy „Löw Immánuelt az 1919. évi 4039. számú miniszterelnöki rendelet 4. paragrafusa alapján, vagyis a Tanácsköztársaság érdekében elkövetett bűncselekmény” címén tartóztatták le. Arra kérdésükre, hogy hol van most a rabbi, Harsányi tömören csak annyit válaszolt:
– A főrabbit az ügyészség legfelső emeletén, a bádogtető alatt lévő vizsgálati fogdába zárták. – Balassa látogatási kérelmét elutasították. Amikor Harsányival kifelé mentek az irodából, Ármin még visszafordult és megkérdezte:
– Elemér, mondd csak, a Müller-üggyel mi lesz?
– Nem aktuális.

16.

Mindez pénteki napon történt. Az esti istentisztelet után, a zsinagóga előtt Beidl Samu, Lipót és Ármin azon vitatkoztak, hogy mihamarabb védőt kell találni a rabbinak, de a védő személyét illetően nagyon megoszlottak a vélemények. Bár Lipóték Wégman Ferencre – az ügyvédi kamara akkori elnökére – gondoltak, de igen hamar kiderült, hogy Wégmant csak az érdekli, mennyit kaphat, így Ármin javaslatát megfogadva Baracs Marcellt, a legendás védőügyvédet, Löw Immánuel unokaöccsét választották. Baracs nem mellesleg a Lipótvárosi Kaszinó elnöke, a Pesti Ügyvédi Kamara elnökhelyettese volt, ráadásul sikerrel védte a proletárdiktatúra idején a fellázadt ludovikás hallgatókat.

Ahogy erről beszélgettek, egy Xinom úriember lépett oda hozzájuk, és bemutatkozott Balassának és Baracsnak. Krausz Simon bankár volt, a Löw család régi barátja, aki – ismerve a helyzet súlyosságát – felajánlotta, hogy fedezi a perköltséget. Ármin hazáig kísérte a Löw család tagjait, és némán fogadta el Lipót invitálását a házba. Löw felesége teát töltött nekik, mindketten sokáig szótlanul ültek és kortyoltak, végül Lipót törte meg a csendet:
– És mi lett a film vége?
– Ne haragudj, Lipót, milyen film vége?
– Hát a Gólemé. – Ármin előtt néhány pillanat alatt lepörögtek az elmúlt napok eseményei, felállt, így éppen kilátott az utcára, majd halkan válaszolt.
– Nem tudhatom. – ekkor mintha mennydörgés hasított volna végig a Löw házon, szinte egyszerre törtek be az ablakok. Kövek csattantak, egy hatalmas durranás, és szilánkos törések sora. Lipót összerezzent, lentről női sikítás hallatszott. Ármin mereven állt, kezében a teáscsésze mozdulatlan maradt. A törött ablakon keresztül nézett farkasszemet legfiatalabb fiával. Fia ott volt a felbujtott suhancok között, akik bezúzták Löw rabbi házának ablakát. Nem felsőbb parancsra, nem pénzért, hanem dühből és haragból. Miközben ott állt térdig a szilánkokban Ármin, azon gondolkozott, hogy mikor és hol távolodhatott el ennyire legkisebb Xiától, hogy miképpen épülhetett közéjük ez a világnyi fal. Látta fia arcát, ahogy kétségbeesetten felismeri apját, aztán, ahogy a többi suhanccal elszalad. Ármin mozdulatlan maradt.

17.

A hétvége pokoli lassúsággal telt el. Különösen meleg tavaszi napok voltak ezek, és Ármin egyszerűen képtelen volt nem gondolni arra, hogy a rabbi a bádogtető alatt van. Feleségével nem beszélt arról, hogy hol látta legkisebb fiukat, s minden idejét a szerkesztőségben töltötte. Egyre tehetetlenebbnek és feleslegesebbnek érezte magát, és amire eddig sohasem gondolt: öregnek.

Hétfőn végre megérkezett Szegedre Baracs, Löw Loránt ügyvéddel, majd az ügyész jelenlétében találkozhattak a rabbival, aki mosolyogva megszorította Ármin kezét:
– Úgy látszik, ez hiányzott a biográXiámból. – Ármin az elmúlt napok gondjaitól egy pillanatra felsóhajtott, aztán a főügyész kezdte el kérdezgetni a rabbit, aki természetesen tagadta a neki tulajdonított valótlan kijelentéseket. Mire Harsányi így válaszolt:
– Ugyan, hogy mondhatja ezt, amikor két tanú is állítja az ellenkezőjét! – Igen, két tanú, de zsurnaliszták. – felelte Löw. Ekkor Harsányi két őrt hátrahagyva kiment az irodából, Löw odafordult Balassa és Baracs felé, s halkan ezt mondta: – Tudják, kedves barátaim, talán tudják a béketárgyalásokról, Apponyi jelentéseiből biztosan, hogy sokkal nagyobb területeket kaphattunk volna, ha a közelmúlt fehérterrorjának vérengzései, zsidóüldözései nem történnek meg. Most bizonyítaniuk kellett, hogy a külföldiek által védett zsidóság valójában gonosz és a nemzet ellensége. Miután a pesti főrabbi, Kohn Sámuel meghalt, íme, rajtam kell bemutatni a magyar zsidóság gonoszságát, s most itt vagyok.

Ekkor visszaért a terembe Harsányival Zombory János vizsgálóbíró, aki egyébként egy régi szegedi családból származott, majd megkérte a rabbit és az ügyvédeket, hogy kövessék. A kis, izzadós bírót a fogda alatti emeleten lévő szobájába kísérték, ahol Zombory leültette őket, majd dadogósan, még jobban izzadva, megszólalt:
– Bocsánatot kérek, főtisztelendő uram, hogy idefárasztottam, de az ügyésztől azt az utasítást kaptam, hogy kérdezném már meg Öntől, hogy az ország mely részét mely antanthatalomnak mennyiért adta el? – majd nagyot nyelt a vizsgálóbíró.
– Van jobb dolga az antantnak, mint vidéki rabbinustól földet vásárolni. – felelte Löw. Ármin az elmúlt nyomasztó napok után ekkor nevetett fel először.

18.

A Löw elleni vádirat néhány nap alatt elkészült, s a két újságíró, akiknek közben nevük is kiderült – George Nyples és Alexander Hollósy, az Allgemeen Handelsblat és Maasbode munkatársai –, a vádat megerősítették.

Balassa mindent feljegyzett, minden nevet és minden szót. Kis fekete füzete egyre gyorsabban telt az ügy részleteivel. Kihallgattak többeket, például báró Szterényit is, akit mint parlamenti képviselőt keresett meg a két újságíró. Szterényi báró elmondta, hogy szerinte ezek provokátorok, s ő egyszerűen elzavarta őket. Aztán Kosztolányi Dezsőt is beidézték, aki szerint a Nemzeti Újságban a cikket „kiszínezték a főrabbi rovására”.
Végül felállt Harsányi és ezt mondta:
– A bíróság meghallgatta a tanúkat és a szegedi ügyészség vádat emelt Löw Immánuel ellen felségsértés bűntette, nyomtatvány útján elkövetett osztály, nemzetiség és hitfelekezet elleni gyűlöletre izgatás bűntette, és Magyarország kormányzója ellen elkövetett sértés miatt.

19.

Balassa Ármin, miután lerakta az aktákat a Széchenyi tér 13. sz. alatti ügyvédi irodájában, mely a Barcsay gyógyszertár mellett lévő Grün-féle ház első emeletén volt, végső elhatározásra jutott, hogy az egész ügyet, Müllerestől, megérzéseivel együtt megírja és kiadja, lesz, ami lesz. Úgy érezte, hogy soha ennyire nyomasztó történettel nem találta eddig szembe magát, pedig nem egy krimibe illő ügyet oldott már meg. Úgy érezte, hogy valami sokkal mélyebbről és sokkal megrázóbbról van itt szó. Gyilkosok és ártatlanok, hamis vádak és igaz védelem valójában semmit sem számítanak. Úgy érezte, hogy valami eltörik benne, s ennek a törésnek a hangja, ez a reccsenés betölt mindent.

Fiaira gondolt. Mind a háromra, s próbálta őket megérteni. Aztán a háborúra, ami éppen csak elmúlt. Elmúlt? Valóban elmúlt? Véget ér-e valaha is a háború? Mi történik ezzel a néppel? Valóban csak egy háborút vesztettünk el, vagy önmagunkat is? Vissza lehet-e nyerni valaha is bármily csekély részét annak a nemességnek és szépségnek, amely a magyarságban benne lakozik? Vagy mindig is ezek az erők voltak nagyobbak? Mi történik velünk?

Fekete noteszét újra előkotorta, és néhány tétova sort rótt le: „Ma itt áll előttünk a hamvadó Világ-máglya üszkösödő romjai közt a Világ-rejtély megoldatlanul, a dualisztikus és monisztikus világ- szemlélet viaskodó misztikumával, a francia forradalom méhéből kinőtt individualista társadalom vérző teteme a történelmi materializmus ős-állati erejétől eltiportan…” – és ekkor megcsörrent az ügyvédi irodában a telefon.
– Igen, Balassa Ármin vagyok.
– Balassa úr, a szerkesztőségből hívom… – és Ármin újságíró kollégájának kétségbeesett hangjából előre megsejtette, mi történt.

20.

A szétvert nyomdagépek és feldúlt íróasztalok között sétálva tudta, hogy nem lesz ereje még egyszer, annyi megtorpanás és annyi újjászületés után ismét felépíteni a Szeged és Vidékét. Egy nagy álmának, az újságnak romjai között sétált, és a legkülönösebb az volt, hogy az elmúlt napok feszültsége után valami különös bánatot és nyugalmat érzett. Tudta, hogy már nem az a tét, hogy bíróság elé tudja-e állítani a bűnösöket. Tudta, hogy már nem is arról van szó, hogy mindezt pontosan, akárha riportot írna, megírja. Tudta, hogy azt a törést, azt a zsigerekig ható reccsenést kell neki megragadnia, amely ezután mindent befolyásolhat, amely bizalmatlanná és rettegővé teszi az embereket. A szerkesztőséget úgy, ahogy volt, romos és feldúlt állapotában bezáratta, lapját aznap megszüntette, és lassan hazasétált. Mikor hazaért, arra gondolt, hogy mennyit teszünk az életben hazánkért, aztán meg milyen keveset vagyunk otthon. Megcsókolta a feleségét, aki mondott neki valamit, de szinte semmit sem hallott meg belőle. Bezárkózott.

Az asztalra tette fekete noteszét és revolverét. Előbb megtöltötte a pisztolyt, aztán valami angyal leheletétől vezérelve még egyszer, utoljára kinyitotta a noteszét. Írni kezdett. Írni, ami életének talán legfontosabb szegmense volt. Figyelte, ahogy a fekete tinta szinte önmagától válik mondatokká: „Nem lehetsz hűtlen a korhoz, csak azért, mert történetének intézői sokszor tévedtek, talán sokat mulasztottak és talán nagyokat bűnöztek is. A korszak, amelyhez gyermekkorom, ifjúságom, férfikorom emlékei, viharos nekilendülései, szemlélődő megállapodásai fűznek, annyi harmatos örömet és üdvösséges bánatot takar, hogy a küszöbön innen csak a múlt kárhoztatása nélkül szabad az új világ felé tekintenem. És kétségek között vergődve lépem át a küszöböt és hajlok meg előttetek, a viruló ifjúság és a tetterő képviselői előtt, akikre a világtörténelemmel együtt haladó hazai történelmünk soha nem képzelt terheket rakott. Kétségek között azért, mert az új világ eszembe juttatja azt a nagy, szenzációs mozi-drámát, amelynek hőse nem anyától született, hanem sárból és szavakból készült gólem volt. FérXikorát elérve meghasonlott önmagával, mert rettenetes fizikai ereje nem találta meg a szívét, és a szeretet nélküli valóságában az egész világot le akarta rombolni. A világ erősebb volt, és őt maga alá temetve összezúzta. Ilyen sárból és szavakból készített gólemnek látszik az új világ. Szívtelen, érzéstelen, amelynek ereje máris félelmetes, de mintha maga is rettegne erejétől, és keresné a szívét, hogy szeretni tudjon.”

Balassa Ármin itt megállt egy pillanatra, és letette a tollat a revolver mellé. Aztán valami különös megfontolásból elkezdett visszafelé lapozni saját jegyzetei között fekete noteszéban, s így mintha az időben is visszafelé haladt volna. Az átélt események keveredtek, újságcikkekkel, saját jegyzetei nevekkel és bejegyzésekkel. Végül elért a legutolsó, imént írott bejegyzéséhez, és hangosan felolvasta magának: „Nem lehetsz hűtlen a korhoz, csak azért, mert történetének intézői sokszor tévedtek, talán sokat mulasztottak és talán nagyokat bűnöztek is…” – ekkor bekopogott felesége. Ármin kinyitotta az ajtót, az asszony meglátta a férfi asztalán a fekete noteszt és a revolvert egymás mellett, köztük a tollal.
– Ármin… – borult nyakába sírva – Árminom… a rabbit hazaengedték.

21.

Löw Immanuelt végül tizenhárom hónap házi őrizet után, jelentős nemzetközi nyomásra, kormányzói kegyelemmel felmentették. Ez idő alatt hozták meg az első magyarországi zsidótörvényt, amely szabályozta a felsőoktatási intézményekben tanuló zsidó származású diákok arányát. Tizenhárom hónap után a szegedi zsinagógába Löw saját kérésére Balassa Árminnal vonult be az ünneplő szegedi zsidóság körében.
– Akkor most vége, rabbi? – kérdezte halkan Balassa Ármin.
– Attól tartok, hogy csak most kezdődik. – szorította meg barátja kezét a rabbi, majd fellépett az emelvényre. A szegedi új zsinagóga teli volt hívőkkel, a rabbi felemelte kezét, megvárta a csöndet. Árminra nézett és elmosolyodott, majd elkezdte beszédét: „Tizenhárom hosszú hónap kelletlen pihenésének szomorú szakában, bús elnémulásban, fojtó hallgatásban idevágyott lelkem. Szomorú esztendő volt, amelyből a tavasz kiesett, amelyből kiesett a tavaszi hajnal varázsa, ébresztő madárdala, tavaszi estének lassú, méla alkonyodása, amikor a diófák megújuló lombja felett lomha szárnnyal suhan el a bagoly és suhogva csapong a denevérek raja. Tőletek elrekesztve is éreztem a ragaszkodó szeretet melegét, és mély megindulással adok hálát minden könnyért, amely érettem hullott, minden imádságért, amely érettem fogantatott, minden böjtért, amely érettem sanyargatott, minden gondért, amely érettem álmatlankodott.
És íme, most újból látlak benneteket, visszatértem – s ha merő aggastyánul is, de itt állok boldogan, hálát adni Istennek, hirdetni újból igéjét.
És íme, újból itt állok, ahova szívem vágyott és ajkam szól a próféta igéjével: ne ujjongj, meghurcoló, ellenem, ha elbuktatni akartál is, fölkeltem, ha sötétségben ültem is, Isten az én világosságom. Őt dicsérem a zsoltár végszavával: Istenem, Uram! Boldog, akinek Tebenned vagyon bizodalma, boldog, akiben az edzett idegzet tűzpróbáján gúzsba köti a kételyt a Beléd vetett bizodalom. Boldog, aki Benned bízik, mikor a zárka ajtaján csappan a csapózár, csikorog a tolóretesz, nyikorogva fordul a porkoláb kulcsa – aki akkor is, ott is a megadás hitével szól: világító napom és védő pajzsom az Úr! Ámen.”

Weiner Sennyey Tibor: Magyar Gólem
A szerző az elbeszélés megírásakor Visegrádi Ösztöndíjban részesült.

© Weiner Sennyey Tibor, 2013-2018.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..