Front mögött

1

Gideon Peer/ujkelet.live

Sok mindenben különbözik az izraeli a más nemzetiségbélitől, nem is kezdek a felsorolásába, mivel – feltételezhetően – soha nem érnék a végére.

Két, teljesen hétköznapi példát azért – mutatóban – megemlítenék.

Ha egy izraelitől megkérded, hol született, a válasz: Izraelben. Nem Haifán, Tel Avivban, vagy Tiberiáson, még csak nem is Eilaton, hanem Izraelben. És ha kötöd az ebet a karóhoz, kiderül, hogy a delikvensnek a legtöbb esetben halvány dunsztja sincs arról, hogy tulajdonképpen melyik városban is látta meg a napvilágot.

Izraelben – ez nálunk bőven elég.

A másik példa: ha arról érdeklődsz, részt vett-e a háborúban, visszakérdez: melyikben?

Én is visszakérdeznék, melyikben, ugyanis két háborúban is sikerült ott lennem. Mindazonáltal nem hiszen, hogy akármelyikben is marcona kinézetű szerénységem futamította volna meg az ellent.

A második a libanoni volt. Abból viszont az első. Az előző háborúból némi tapasztalattal már rendelkeztem, de öreg rókának, harcedzettnek nem számíthattam magamat, inkább olyannak, akik voltak még. Az is egy rang, ahhoz is ott kellett lenni.

Szidónig jutottam, bár portyáztam erre-arra, megfürödtem a Litáni folyóban, sőt, még Bejrút puskaporos levegőjébe is beleszippantottam. A járművünket Zeldának hívták, többen osztozkodtunk rajta, idővel még meg is lehetett szokni, megbízható, kiszámítható nőszemély lehetett, akiről elnevezték.

Szidón. Amikor Zeldán ülve bevonultunk a városba, a keresztény arabok felszabaditóként ünnepelte bennünket. A házak ablakaiból cukorkát dobáltak, később ehhez a szép, nemzeti szokásukhoz már nem ragaszkodtak annyira.

Szidónban először egy szaúd-arábiai elhagyott villájába szállásoltak el bennünket, de a nagy pucc dacára, ágy híján, a földön, hálózsákba csomagolva aludtunk, igaz, eredeti olasz márványpadlón. Viszont, amikor kiléptünk a kapun, járda nem volt, még a ház előtt sem. Nekem annyira nem hiányzott, csak megjegyzem, a várostervezők szűrjék le belőle a szükséges tanulságot. Nem nagyon jártunk ki-be, ha mentünk valahova, Zeldára ülve tettük.

Hova mentünk? Például járőrözni a város mellett felállított menekülttáborba, ahol palesztinok laktak, embertelen körülmények között.

A tábor neve Ain al-Hilva. Sokra nem emlékszem belőle, eltelt 36 év. Sár, bűz, szakad ruhák, alamizsnáért felénk nyújtott gyermekkezek. A szemekben gyűlölet keveredett a kíváncsisággal. A lánctalpas csapatszállítón ültünk, felfegyverkezve. Csak egy 5-6 éves forma kislány – kissé hátrább állt – maradt meg tudatomban. Szőke, hosszú hajával és világoskék szemével kitűnt a környezetéből. Szomorú volt.

A következő lakhelyünk egy valamikori iskola, üres, modern épület. Elhagyottan állt, csak az igazgatói szoba mellett találtunk egy helyiséget, ahol nagymennyiségű szeszes ital volt felhalmozva, a jobb fajtából…

Egyszer-egyszer lementünk Szidónba is, ott sem volt járda, növényzetről nem is beszélve. Valamit biztosítottunk, a helybeliek, különös tekintettel a fiatal hölgyekre, odajöttek hozzánk. Nagyon csodálkoznak – mondták – mert eddig úgy tudták, az izraelieknek szarvuk van.

Bár háborúban voltam, nem éreztem, hogy veszély fenyeget. Fő tevékenységünk abból állt, hogy a Fatah embereit, a terroristákat kellett megtalálni és összeszedni. Nem lelkesítő feladat, különösen, amikor szűk sikátorokban, egymásra épült, sokkijáratos viskókban, gyerekek és asszonyok között kutattunk utánuk. Nem tudom, dicsőség-e, vagy szégyen, mindenesetre most jót tesz a lelkiismeretemnek, hogy egyik háborúban sem kellett használni a fegyveremet. Csak reggel lőttem a géppisztolyommal, az aznapi fegyvervizsgálaton.

Egyik reggel arra ébredtünk, hogy az izraeli ágyuk – a fejünk fölött – lőtték Bejrutot. Nem tudom, milyen érzés, ha ágyúval lőnek az emberre, nekem egy életre elég volt a szörnyű zajból, amit az ütegek és a suhanó lövedékek csaptak.

Azért kerültem életveszélyes helyzetben is. Igaz, magamnak köszönhettem … volna, ha nem vagyok olyan bamba, amilyen, illetve, ha egy kéz valahonnan ki nem nyúl felém.

Az iskolából, támaszhelyünkről társaim elindultak szokásos őrjáratukra, én, valamilyen oknál fogva egyedül maradtam a táborban. Unatkoztam.

Az a kolosszális ötletem támadt, hogy leugrom Szidónba. Minek, miért, ma már fogalmam sincs, gondolom, akkor is hiába kerestem volna a logikus választ. Csak.

Az iskola valahol fent, egy dombon állt. Alatta, néhány kilométerre Szidón. Nem gyalog gondoltam megtenni az utat, hanem a készültség számára otthagyott katonai jeepen. Ültem már rajta, de addig még sosem vezettem. Magamhoz vettem géppisztolyomat, a kulccsal nem kellett törődnem, a kocsiban volt. Bár óvatos duhaj vagyok általában, most eszembe sem jutott, milyen következményei lehetnek az én privát kiruccanásomnak. Ma már, és nem sokkal az eset után is tisztában voltam vele, hogy a hadsereg nem nézte volna jó szemmel magánkezdeményezésemet, méltó büntetéssel honorálta volna azt, nem is beszélve arról, hogy egy egyedül utazó izraeli katona látványa – akármennyire is lenyűgöző – nemcsak a helyi széplányok érdeklődését keltette volna fel. Már csak hab a tortán, hogy egy ismeretlen kocsi vezetése is rejtegethet veszélyeket.

Felültem a járműre, begyújtottam, majd lenyomtam a gázpedált. Járt a motor, szép hangot adott ki, benzin is volt benne, mégsem indult el. Mi lehet a baj – kérdeztem magamtól, aztán újraindítottam. Minden ugyanúgy történt, mint előbb. Gyújtás, berregés, de mint egy csökönyös szamár, a jeep egy lépést sem tette előre. Még kétszer-háromszor próbálkoztam, aztán – főleg magam előtt – szégyenkezve otthagytam a járművet.

Akkor már több, mint tíz éve vezettem, mégis időbe tellett rájönnöm: nagy izgalmamban, esetleges becsvágyamban elfelejtettem a kuplungot használni. Hál’ Istennek, mert semmiképen sem jöttem volna ki nyertesen az akcióból.

A tanúlság, legalábbis számomra, hogy háborúban különösen jó, ha az ember mögött (fölött) van valaki…

1 komment

Hozzászólás