Gideon Peer/ujkelet.live
Az embert néha elfogja a mesélhetnék, mondanám, ha nem tudnám, hogy kultúrember így beszél. Nyilvános helyen mesélni saját életünkről különben sem illendő, már Petőfi is leírta: ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed… Szóval nem illik, és jobb körökben nem is ajánlatos saját történetünkkel, örömünkkel előhozakodni, fájdalmunkkal szenvelegni. De az ember egyre öregszik, mesélőssé válik, meg az is eszébe jut, ha ő nem, nem lesz már senki, aki elmondja…
Különben is, amiről beszélek, nem csak magánügy, van benne egy kisadag cionizmus, migráns történet, meg ez, meg az, mindenből egy kevés – oldozom fel magam.
Nevekről szeretnék írni, tulajdonképpen a sajátomról, bevezetőnek.
Précz Gézaként születtem, és íme, a komputer hibajavítója máris jelzi, hogy ilyen név nincs is, hibásan írtam le. Amit viszont a túlokos masina sem tud, hogy igenis van ilyen név, ritka, mint a fehér holló, de van. Engem így hívtak, amikor születtem, ezen a néven láttam meg a napvilágot. Egymásközt szólva választhattam volna jobb dátumot is, előrelátó zsidó gyerek, ha egy csepp esze van, nem születik 1943. december 15-én, és ha már igen, nem Debrecenben.
De a neveknél tartunk. A nevem nem zsidó név, miatta lehettem volna akár ősmagyar is, ámbár feltűnően sok mássalhangzó torlódik össze a rövid családnévben. Viszont cz-re végződik, ez jobb körökben jót jelent. Kutyabőrre predesztinál.
Apám, Imre is ezen a néven született, ő is Debrecenben, az ő apja, az én nagyapám, Précz Benő Erdélyben, pontosabban Tasnádon jött a világra, a tizenkilencedik század legvégén. A gyökerek Lengyelországig nyúlnak, a családi mendemonda szerint, a sok mássalhangzó talán igazolja ezt a feltevést.
Szóval Précz Gézaként cseperedtem fel, első cikkeimet ezen a néven írtam a Naplóba, később fővárosi újságokba. Ember tervez, isten végez, szokták mondani, úgy alakult, hogy eredeti nevem valakinek nem tetszett. Ez akkor történt, amikor megnősültem, feleségem a világ minden kincséért nem akart Préczné lenni. Nem egészen értettem, a füleim nem érzékelték, mi a probléma ezzel, anyámnak addig semmi baja nem volt vele.
De a családi béke szent, engedtem, bár szerettem ezt a rövid, titokzatos nevet, amit többször is meg kellett ismételnem, amíg bemutatkozáskor megértették.
Volt nekem egy nagybátyám, Précz Jenő, apám legidősebb testvére, aki munkaszolgálatban pusztult el. A háború előtt verseket írt álnéven az újságban, Perényiként. Nosza, legyek Perényi, határoztunk, szép is, magyaros is, újságírós is, ráadásul van családi gyökere.
Éppen csak kezdtem megszokni az új nevemet, a névváltoztatási okiraton még jóformán meg sem száradt a tinta, amikor úgy határoztunk, hogy országot és világot váltunk. Magunk mögött hagyjuk Magyarországot, amely annyi bűnt követett el ellenünk, és kivándorlunk Izraelbe, a zsidók országába. Ott fogjuk felnevelni gyerekeinket. Az ilyesmit persze könnyebb leírni, mint kivitelezni a hetvenes években, de az elhatározás és az akarat, no meg a szerencse átsegített bennünket az akadályokon, és az El Al gépével Bécsből Tel Avivba érkeztünk.
A rokonok vártak. Puszi-puszi, ölelkezés, aztán hamar sor került a nevemre, nevünkre. Perényi néven nem lehet karriert csinálni Izraelben, maximum a fogorvos számára, mert fogak ezrei törnek ki-és össze, ha valaki a Szent Földön nevemen próbál majd szólítani. Mit lehet tenni – kérdeztük – miután meggyőződtünk rokonaink igazáról.
Zichron Yakovban ültük körbe az asztalt, néztük a tengert és narancslevet szopogattunk, közben próbáltuk megoldani a problémát. Illetve mi semmivel sem próbálkoztunk, csak a füleinket hegyeztük. A bennszülöttek, illetve a jóval előttünk érkezők vitték a prímet. A döntés az ő kezükben volt.
Précz, Perényi, Précz, Perényi, ízlelgették a rokonok a névturmixot. Kis idő után megszületett a döntés: Peer. Ha Peer, hát legyen Peer, adtuk be a derekunkat. Jól hangzott. Volt benne ebből is, abból is, meg lehetett vele barátkozni.
Persze, ha tudtam volna a jelentését, kikértem volna magamnak a gyanúsítgatást. Soha életemben nem gondoltam magamról, hogy előkelő, luxus, exkluzív vagyok, pedig a nevem után azzá lettem. Az már szinte mellékes, hogy Gézából Gideont, Ágiból Avivát faragott a családi tanács, és még nem is esteledett.
Annyi hasznom volt az új nevemből, hogy a hadseregben a sok új bevándorló Zsugásvili és egyéb kimondhatatlan névűek helyett az őrmesterem szívesebben szólított engem, ha valamilyen különleges harci feladatra kerestek alkalmas katonát, gondolok itt a krumplipucolásra és a kondérok elmosására.
De ezt is túléltem.
Aztán a húgom, később szüleink is kivándoroltak. Mivel vártam őket? Egy új névvel. Ők is Peerek lettek a Précz helyett. Néha belegondolok: nem sok gyerek adott nevet a szüleinek…
Aztán jöttek a lányok, mármint a lányaim, rövid idő alatt három Peerrel bővült az állomány. Nőttek, mint a laboda, azon vettük észre magunkat, hogy a legnagyobb lányunk férjhez ment egy Peretz nevű úriemberhez. Mi ebben a különös? Nem az, hogy férjhez ment, hiszen helyre kis menyecske volt, hanem az új neve, aminek az eredete Marokkóból származik. Héber betűkkel leírva: Précz. Szóval a lányom marokkói férje oldalán visszatért a magyar tűzhelyhez. Az esküvőt Afula és környéke főrabbija vezette le, nagyon meghatóan. Érdekes módon őt is Peretznek hívták, pedig ashkenázi eredetéhez nem fért kétség. Az már csak hab a tortán, hogy Gidónában telepedtek el, ami a Gideon szóból származik.
A másik két lányom is férjhez ment, de élve állampolgári jogukkal, megtartották szüleik családnevét, a Peert is. A Peretz családból származó fiúunokám az egyetlen, aki – egy kis jóindulattal – tovább viheti eredet családnevünket. Sajnálom? Végül is…
Milyen különös a nevek különbözősége és egymásra találása .
Milyen különös a nevek különbözősége és egymásra találása .