Széderi előzetes

0

Gideon Peer/ujkelet.live

A Széder-estével nem az a baj, hogy van, hanem hogy egy évben csak egyszer kerül rá a sor. Tudom, a dolog magyarázatra szorul, és íme, nem futamodok meg, próbálom igazamat tényekkel is alátámasztani.

Most egy kis családi kitárulkozás következik, némi bepillantás a família szövevényes útvesztőibe.

Persze, nem olyan komplikált az egész, első nekiveselkedésre is nyomon követhető, csak figyelni kell. Tehát van három felnőtt lányom férjekkel és gyerekekkel. Rendes ivadékok, ha kopogtat az ajtón a Széder-est, mint most is, mindhárman – mert kitűnő nevelésben részesültek – meghívják szülő apjukat, hogy náluk ünnepeljek.

Igen ám, de három helyre nem tudok elmenni, kettőn is képtelen vagyok egyszerre megjelenni, tehát választanom kell. Kihez menjek, kit tiszteljek meg jelenlétemmel?

A legnagyobbnál nagy a család, alkalmasint 40-50 ember veszi körül az asztalt. A középsőnél jóval kisebb a résztvevők száma, ott viszont a családfő foglalkozására nézve séf, ami – egymást közt szólva – nem megvetendő körülmény. A harmadiknál a meghívásra érdemesek száma alatta van az elsőnek, és felette a másodiknak. Ott az a szokás, hogy mindenki hoz magával valamit, a végén megtelik az asztal minden földi jóval, természetesen figyelembe véve a kósersági előírásokat. Persze, a sokféle lábosban van ilyen, meg olyan színvonalú finomság (nem vagyunk egyformák), nagy szerencse és előrelátás kell az ülőhely helyes megválasztásához.

Ésszerű döntésnek látszana, ha sorba mennék, mint a falusi bíróság: először a nagylányom, aztán az utána jövő, végül a legkisebbnél kötnék ki, majd kezdeném az egészet elölről.

Igen ám, de az élet korán sem ilyen egyszerű, hol ez utazik el, hol az, barátokhoz, miegyebekhez, vagy éppen külföldre. Olyan is volt, hogy sehova sem mentek, és senkit sem fogadtak, mert akkor éppen teli volt a hócipőjük. Még akkor is, ha hónak mifelénk se híre sem hamva.

Tehát a sorba menés nem jön szóba, mindig az alkalom adja az alkalmat.

A végleges döntés meghozatalánál sok mindenre kell figyelemmel lennem. Például fontos kritérium a megközelíthetőség. Az ünnep eljövetelekor az utak dugig telnek, se jobbra, se balra, pártállástól függetlenül. Nem véletlenül jegyezte meg magyarul nem legjobban beszélő ismerősöm, hogy ilyenkor – Pészach ünnepén – az izraeli országutakon óriási dugások vannak.

Kitaláltam, hogy korábban indulok el, de ez sem vált be, mert bárhova is érkeztem előbb az illendőnél, mindenhol készülődtek, főztek, terítettek, mindig mindenkinek a lába alatt voltam. Nem leltem abszolút jó megoldást, feladtam a küzdelmet. Eldöntöttem, autómmal beállok a sorba, belevegyülök népem sokszínű forgatagába, ami arról nevezetes, hogy meg sem mozdul, egyetlen tapodtat sem, aztán mégis, valahogy előbbre araszol.

Miután már évtizedek óta játszom a fenti társasjátékot, nagyjából tudom, mire számíthatok, hol milyen ételminőség kerül az asztalra. Ilyen szempontból a középső lányomék a nyerők – csak a többiek el ne olvassák! – hiszen a séf vőmmel senki sem vetélkedhet: amit ő egyszer elkészít, az el van készítve.

Viszont nem mehetek mindig hozzájuk, a többiek megsértődnének, ők pedig joggal megunhatnák gyakori kitüntető jelenlétemet.

A legjobb megoldás ötlete villámként érkezett. Nem részlehajló, senki egy rossz szóval nem illetheti. Okos, bölcs, büszke vagyok, hogy az én agyamból pattant ki.

Közöltem a lányaimmal, ezután ahhoz megyek, aki először hív. Elismerték, hogy abszolút igazságos megoldást sikerült találnom. Szent a béke.

Most ülök a telefon mellett, várom, ki csap le rám.

A telefon néma. És ha nem hívnak?

Berregés!

Téves.

Elfelejtették volna a versenyfeltételeket?

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.