Bat-Séba engesztelése. I. könyv – Vitál

0

© Giszkalay János/1934, Lugoj

folytatásos regény II. fejezet

Igen ezek voltak a Makkabbea szombat esti híres genzemarsjai és annyi gondtalanság, jókedv, ötlet és ifjú rajongás sugárzott ki belőlük, hogy néhanapján, komoly, meglett polgáremberek is szívesen csatlakoztak és állottak be a diákok libasorába.

Most, hogy hosszú idő multán újra szemtő-szembe álltak, Vitál agyán szinte pillanat allatt végigvillant az elmúlt diákévek minden vidám és komoly emléke. Igen, ezek voltak a Makkabbea híres genzenmarsjai – és ez volt még alig néhány év előtt az egész cionizmus. Gondtalan gyerekemberek mókásan komolykodó libasora, amelyhez jobb elfoglaltság híján, olykor egy-egy tréfátértő, meglett polgárember is csatlakozott. Milyen megrendítő változáson mentek keresztül azóta idők és lelkek, – pedig csak néhány év repült el a fejük felett. Hol van ma már az a polgári rend, amelyet jól esett megfricskázni éjféli karavallumokban, hová lettek a szónoki lendületek, nagy nekirugaszkodások, hősi gesztusok kicsiny diákegyesületek népmentő előadásaiban és a kávéházi asztalok körül? Még emléknek is olyan távolian idegen volt már mindez, mint amikor nyári napon, nagy messzeségből csillámlik a havasok orma.

Hajának feketeségét és gondtalan hitét otthagyta valahol a lengyel mocsarak között és az orosz fogolytáborban. Ő ott volt Ravaruszkánál, a Kárpátok szakadékai között és végigírtózott az ágyutűzzel elpusztított nyomorúságos galíciai zsidó falvakon. Még csak tiszti látcsőre sem volt szüksége, szabadszemmel látta, hogyan kergetik az oroszok egy “kombinált roham” alkalmával a zsidók százait a németek gépfegyvertüzébe, – nem fegyveres zsidókat: aggokat, gyermekeket, asszonyokat, mint a vágótulkokat, csordában, százával, ötszázával. Mögöttük az oroszok ágyúi okádták a robbanó vasat, előttük a németek géppuskái köpködték, szórták a halálmagot A nyavalyások sikoltozva, hörögve tördelték a kezüket, anyák magasra emelték csecsemőiket: emberek, emberek ne lőjetek, szegény, lihegő, szaladó zsidók vagyunk, halálba hajszolt vének és asszonyok és gyermekek, – de a srapnellek csak üvöltöttek, de a gépfegyverek, azok csak kattogtak őrült, kerepelő, szakadatlan kattogással és az utolsó csecsemőig lekaszálták a nyomorultakat, mert tömegeik mögött ott sejtették az orosz rajvonalat. Nem látták, nem is volt nagyon valószínű, de háborúban jó dolog volt óvatosnak lenni és kapóra jött beléjük puskázni: nem lőttek vissza.

Maga Vitál itt ott állt gépfegyver osztagával egy cserjés domboldal fedezékében és altisztje az első puskadörrenésre eszeveszetten nekieresztette a maga gépfegyverét. Nagyszerű “kilövésük” volt és azok a zsidók alig három-négyszáz lépésnyiről rohantak feléjük, mégcsak hasra sem vágódtak az ostobák, még csak rajvonalba se széledtek, úgy bukdácsoltak egy tömegben, mint a barmok, belé a gépfegyverek tüzébe, hogy élvezet volt huszával, százával “leszedni” őket. Vitál jól látta, hogy mi történik a szeme előtt, látta a feléje futók lobogó ősz szakállait, látta a haláliszonyban sikoltásra torzuló asszonyszájakat és ott az egyik vén zsidó két száraz karját emeli magasba: emberek, emberek, ne lőjetek, szegény nyomorult zsidók vagyunk, halálba kergetett asszonyok és vének. Vitál megfeledkezett minden katonai óvatosságról és egész testével magasba nyújtózva, dermedt előrehajlással meredt belé a szörnyű színjátékba. Vitál nem érzett semmit, se jót, se rosszat, se részvétet, se iszonyt, se fájdalmat, se közönyt, – de a homlokán íjesztően dagadtak az erek és a hátát kiverte a hideg verejték. Egy pillanatig, két pillanatig tartott ez az agyat sorvasztóan hosszú idő: Vitál sohasem tudta megmondani. Ő csak azt tudta, hogy amikor meglátta azt az öreg zsidót, amint az I-n felé rázza kiaszott két vén karját, és amikor látta, hogy asszonyok, gyerekek is, mind, hogyan követik ezt a mozdulatot, hogyan emelik az ég felé karjaikat, akkor úgy érezte, hogy valami lidérces parancs nehezkedik az agyára, hogy neki is ki kell lökni az ég felé két öklös kezét és torkából fulladtan szakadt a vezényszó:

– Tüzet szüntess!

De a gépfegyverek pokoli koncertjében az altiszt nem hallotta, vagy talán nem akarta hallani a parancsot. Kábult mindenről megfeledkezéssel irányította a csövet lassú mozgásában jobbra, balra és az arcára rákövesedett az ősállat ösztönös, gyáva vérszomjúsága. Ami ezután következett, az olyan tisztán, világosan élt Vitál emlékezetében, mint amikor villám lobbanásában egy pillanatra kísérteties határozottsággal merednek fel a dolgok körvonalai. Vitál nem érzett sem jót, sem rosszat, sem részvétet, se iszonyt, inkább csak valami halálos nyugodtságot, – belenyúlt a revolvertáskájába és egyetlen lövéssel leterítette altisztjét.

A többi már csak homályosan élt az emlékezetében. Az emberei úgy látszik észre sem vették, hogy mi történt, talán idejük sem volt észrevenni, mert a következő pillanatban már ott meredeztek a hátuk mögött az orosz szuronyok. Be voltak kerítve, az egész ezred. És mint valamit kísértetjárás, – Vitál szeme előtt újra megjelentek az égnek emelt kezek, – de most már nem roskadozó öreg zsidók és halálfélelemben vijjogó vénasszonyok kiszáradt kezei: egyenruhás karok lendültek magasba, fegyveres katonák, tisztek és törzstisztek kezei, az arcuk halálosan sápadt volt, a szájukon rajta ült a félelem, de azért nyugodtan mozdulatlanul álltak, mint akik tudják, hogy nekik már nem eshet bántódásuk, mert hiszen ők fölemelték kezüket, ők már nem katonák, megadták magukat.

Az egész ezred. Az oroszok jó fogást csináltak. A “kombinált” körülkerítés nagyszerűen sikerült és az egész kombináció csak náhány száz zsidó életébe került. A következő percekben már vitték is őket hátra, az orosz hadállások mögé, – de Vitál mindenre csak homályosan emlékezett. A feje zúgott és ólmos fásultság nehézkedett a két lábszárába. Másnap, amikor minden cél és gondolat nélkül előszedte zsebtükrét és belenézett, néhány pillanatig csodálkozva meredt maga elé. Aztán újra belenézett és lehajtotta fejét, hogy jobban láthassa magát a türkör lapjában.

– Hát ez mi? – morogta Vitál értelmetlenül. Tegnap még sötét haja sűrű-hófehéren sápadozott rá a tükörből.

Gyalogszerrel és lassú tehervonatokon szállították őket mind beljebb orosz területekre. Egy hét múlva már az ágyuk távoli hangját sem hallották és mindegyiküknek arcán, törzstisztek hazug komorságán és közlegények őszinte vigyorgásában ott ült a titkos és nyílt megelégedés, – hála I-k, mi már fogságban vagyunk. Hála I-k. Vitál látta, de nem törrődött vele. Nem vett részt a tisztek haditanácsaiban, bárgyú taktikai vitáikban és megállapításaikban, hogy ki és hol követte el a hibát, amelynek következtében az oroszok hátba kerülhették őket.

– Ha az a zsidó csürhe nincs előttünk …- káromkodott egy őrnagy, aki elsőnek adott parancsot a tüzelésre, – de aztán magába nyelte a szót és kényemetlenül nézett körül. Tudta, hogy a tisztek között zsidók is vannak és senkit sem akart érzékenységében bántani,

– Igen, azok a szerencsétlen zsidók, – helyeselt, de már enyhébb hangon egy másik tiszt. Minden figyelmünket magukra fordították, pedig egyelten géppuska is elég lett volna nekik.

– Ugye! – mondta Vitál, aki most elsőízben szólt bele a társalgásba és nem lehetett tudni, hogy ebben a hidegen fukarul magából kilökött rövid helyeslésben milyen gondolatok tombolnak.

Mert Vitál lelkére úgy ráfeküdt annak a harctéri jelenetnek az emléke, mint valami fojtogató lidércnyomás. Úton és a fogolytáborban minden gondolatát megülte, minden szemlélődésnél ez irányította. Pedig szemlélődésre volt bőven ideje és alkalma. Három esztendő hosszú idő, ha az embernek semmi tennivalója nincsen, ellenséges környezetben és közömbös, idegen emberekkel vaó sorsközösségben. És a kettő közül a másodikat még elviselhetetlenebbnek érezte, mint az elsőt. A fogolytábort, a tiszttársait, asszonyszemtől elszokott durvaságaikat, nyáladzó nemi kielégületlenségüket, ingerlékenységüket és komoly heveskedéseiket, amelyek állandó lovagias ügyekben csapódtak ki. A tiszteknek megengedték, hogy napközben elhagyhassák a fogolytábort. A többiek nem igen vették igénybe ezt a szabadségot, mit is kerestek volna ők, otthon kiskirályok és cifra urak, itt kopott, szakadozott egyenruhájukban, olyan emberek között, kiknek egyetlen szavát sem értik és akikről katonai becsületük azt diktálta, hogy ellenséget lássanak bennük. De Vitál, hacsak tehette, már kora reggel megszökött és estig vissza sem tért a táborba. Neki könnyebb volt , ő nem volt egészen idegen ebben az idegen országban. Amikor elsőízben engedték meg neki, hogy a városba menjen, olyan nyílegyenesen irányította lépteit a gettóba, mint aki hosszú távollét után hazamegy.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..