Mi nem szeretnék lenni

0
Fotó: weheartit.com/courtesy

Gideon Peer/ujkelet.live

A felnőttek, hacsak egy módjuk van rá, megkérdezik a kezük ügyébe eső gyereket, hogy mi szeretne lenni, ha felnő?

Én sem vagyok beoltva ez ellen, legutóbb gyanútlan unokámra szabadultam rá, és kérdeztem meg, mi lesz belőle, ha nagy lesz.

Dicséretére legyen mondva, hallgatott, mint a kuka, szerintem fogalma sem volt arról, hogy ő még mindig növés alatt áll, arról meg végképp nem, hogy majd mit fog csinálni. Igazából azt sem tudta, hogy a következő pillanatban mit, ha rá lenne bízva, biztos semmit. De még mielőtt a kedves mamája kitépné minden egyes szál hajamat, elmondom, rendkívül okos gyerek, és bármi mellett is dönt/döntünk, biztos, hogy sikeres felnőtt válik belőle.

Annak idején tőlem is sokan kérdezték, mi akarok lenni. Ha jól belegondolok, mind a mai napig kérdezgethetnének, még nem sikerült rájönnöm a megfelelő válaszra. Ezen nincs mit csodálkozni, vannak későn érő gyerekek is.   

Viszont még senki sem volt kíváncsi, hogy mi nem akarok lenni. Pedig, ha megkérdeznék, mondanám a választ. Nemrég tudatosodott bennem, a Facebook segítségével, ott láttam egy rövidfilmet, az alapján kristályosodott ki bennem, hogy én repülőhal nem szeretnék lenni.

Pedig sokan gondolják, hogy a repülőhalnak kifejezetten jó dolga van, hiszen nem olyan, mindennapi halról van szó, amelyből milliárdnyi van a tengerben, hanem amely úgy úszik, mint egy hal, viszont repülni is tud, amely tulajdonsággal rajta kívül egyetlen hal sem rendelkezik, a tudomány mai állása szerint legalábbis.

Páratlan a maga nemében, gondolom, ezt nem kell bővebben magyarázni. Az ember első látásra nem gondolná, hogy ez olyan hal, amely olykor repül is.

Mikor?

Nem jószántából. Nem csak azért, hogy a többiek előtt fitogtassa tudását.

Mint tudjuk, a tengerben vannak halak, vannak nagyobb halak, és kifejezetten nagy halak, amelyek megeszik a kisebb halakat. Ilyen ragadozó a cápa, amely falkában támad, úgy veti magát a kisebb halak után. Jaj annak, aki akkor, szerencsétlenségére, éppen a közelben tartózkodik. A cápák üldözőbe veszik, hatalmas farkcsapásokkal növelik amúgy is kozmikus sebességüket, és szó nélkül elnyelik áldozatukat.

Kivéve a repülőhalakat. Mert ők, ha már nem bírják fokozni a sebességüket, és már-már a cápák utolérik őket, egy váratlan fordulattal kiemelkednek a vízből és repülve folytatják útjukat. A cápa meg csak forgatja dülledt szemeit, bármilyen nagy és félelmetes is, repülni még ő sem tud.

Gondolhatnánk, a legjobb repülőhalnak lenni, kirepülnek szorongatott helyzetükbők, és fentről tojnak a hoppon maradt cápákra.   

Csakhogy az élet nem ilyen egyszerű. Amikor a repülőhal éppen kifújná magát, és elégedetten dörzsölgetné uszályait, az égen megjelennek a direkt az erre a célra kiképzett madarak. Szárnyaikat összezárva, bukórepülésben csapnak le a vitorlázó repülőhalakra, és hatalmas csőrükkel menthetetlenül elkapják azokat.

Amikor felszállnak velük a mérhetetlen magasságba, a repülőhalnak még arra is rá kell jönnie, hogy tudása, amelyre addig annyira büszke volt, és ami kiemelte őt az egyszerű, mezei halak sorából, egy fityiszt sem ér ahhoz képest, amit éppen most mutat be neki a madár, amelynek csőréből utoljára néz le a tengerre, amely viszonylagos biztonságot nyújtott neki.

Eszébe villan, talán azért kapta repülő-képességét, mert valaki a madarakról kívánt gondoskodni.    

Hozzászólás