Bat-Séba engesztelése. I. könyv – Vitál

0

© Giszkalay János/1934, Lugoj

folytatásos regény I. fejezet

A világháború után, a nagy összeomlás és gyalázatos békekötések ideje volt ez, a habzsoló, aljas konjunktúrák és a lelkek elvadultságának évei, – az a kor, amely csak úgy ontotta magából a nemes és nemtelen kalandorok tömkelegét. Vitál a nemes kalandorok típusa volt. Fiatal jogász volt akkor, amikor a világháború kitört. Hamarosan sora került, hogy őt is a vágóhídra vigyék és egy csúnya téli embermészárlás napján az egész ezredével orosz fogságba esett. Milyen hányattatásokon és félelmeken ment keresztül három évi fogságának ideje alatt, azt senki meg nem tudta. De amikor a krosznojeszelói fogolytáborból halálos veszedelmek között megszökött és éppen az összeomlás idejére hazavergődött, testén-lelkén rajtaviselte ennek a három évnek keserves nyomait. Sűrű, kemény haja hófehérre őszült és a szája körül valami kegyetlen vonás ült, ami még erősebbé tette arcának bulldogszerűségét. Fehér haja és kemény szája megkapó ellentétben állt egészen fiatal arcával és alakjának izmos erőteljességével. Mert Vitál akkor még csak huszonnyolc éves volt.

De a világháború ezer szennye és nyomorúsága nem csak a külsején hagyott nyomot. Vitál, mint elszánt cionista érkezett haza az orosz fogságból. Hiszen igaz: már azelőtt is cionista és éppen ez a közös érzés sodorta egy táborba, jóbarátságba Abu Azrával. De mi volt az a háború előtti cionizmus, ehhez az hidegen izzó, szívós akarathoz mérten, amely most irányította minden lépését és kizárólagosságával pattanásig megtöltötte agyának minden sejtjét! Diákos fellobbanások, ifjú jókedvek, felelősség nélkül világba harsogott szavak, amiket hitek és álmok lankadásának idején olyan könnyen bele lehet felejteni akármelyik kis grizett szerelmes csókjába. Havonként, hetenként egybegyülni, előadásokat tartani és hallgatni, ezer és egy változatban ugyanazokat az érveket felsorakoztatni a “gerinctelen asszimiláció” ellen, ugyanazokkal a kifakadásokkal illetni a “magukat letagadók gyávaságát és lelki hazugságát” és a gyűlések végén egy krajcárt, két krajcárt összeadni a “Nemzeti Alap-ra, amelynek célja és feladata az, hogy Palesztina földjét elidegeníthetetlen tulajdonul megvásárolja a zsidó nép számára”. Ezt a formulát mindegyikük könyv nélkül tudta, hozzátartozott a cionizmus ábécéjéhez.

Vitál jól emlékezett ezekre az időkre és arra is, hogy Abu Azra milyen hűségesen ott volt minden gyűlésükön. Ez a zárkózott, különös ember többnyire néma szemlélődéssel hallgatta végig vitatkozásaikat, szónoki nekilendüléseiket és ebben a szótalanságban volt valami jóindulatú, szeretettel teli lenézés.

– Milyen boldogok , – gondolta magában sokszor Abu Azra, – és milyen fiatalok. Ezek meg se tudják érezni, hogy milyen keservesen alázó, szégyenteljes dolog mindez. Egy krajcárral, két krajcárral országot vásárolni “elidegeníthetetlen tulajdonul a zsidó nép számára”.

Nem azért, mintha ő maga lehetetlennek tartotta volna ezt. Nem, – Abu Azra bűnösen keleti, fatalista lelkének még csak fantáziára se volt szüksége, hogy hinni tudjon a végső teljesülésben. De az, hogy egy egész népnek egyetlen reális reménysége azok az egy krajcárok legyenek, amiket gyerekemberek, fiatal diákok  játékos szívvel adogatnak vagy kéregetnek össze, ezt olyan megsemmisítően megalázónak látta, hogy sokszor szinte a maga egy torkában érezte fellüktetni tizennégymilió ember kollektív szégyenét. És Abu Azra ilyenkor váratlanul fölállott és néha be sem várta, hogy az egyik vagy másik “felszólaló” pontot tegyen a mondanivalója végére, ő maga kezdett beszélni és a szájáról föltartóztathatatlan áradással ömlött a szó és búgó orgonahangja megtöltötte a termet és a szíveket és beszélt, beszélt olyan mindenről megfeledkező igyekezettel, mint aki minden áron el akarja terelni a hallgatóinak figyelmét valamiről, mint aki az ő lelkét fojtogatta. Máskor meg, jobb hangulatok idején, egyetlen kérő szóra írással teli papírlapokat vett elő a zsebéből és szép, csengő muzsikájú verseket olvasott fel, rímekbe csókolt szerelmes szónoklatokat, – mert Abu Azra abban az időben a versekhez is nagyon értett.

Nem csoda, ha úgy néztek rá, – különösen azok, akik fiatalabbak voltak nála, – mint valami különös orákulumra, akinek furcsaságait is szeretni kell mindazokért a meglátásokért, amelyeket néha-megszólalásaiban és sűrű hallgatásaiban egyaránt, inkább csak sejtettek, mint tudtak. És sokszor, késő hajnali órákon, gyűlések végét el sem tudták képzelni másnak, mint Abu Azra az élükre álljon és hosszú sorban vezesse végig őket a városon, utcákon keresztbe, konflis kocsisok bosszantására és a pályaudvarról sietve hazaigyekvő spiszbürgerek élénk felháborodására, akik mind kénytelenek voltak megállni és egy helyen vesztegelni mindaddig, amíg a bolondok karneválja végtelen libasorban végig defilírozott előttük. És még örülhettek, ha csak egy ilyen díszdefilírozást kellett kivárniuk. Mert megesett az is, hogy Abu Azra tágas össze-vissza vonagló kígyóvonalban járatta körül hajnali hadseregével a türelmetlen várakozókat, ötször hatszor is megkerülte őket és mindezt olyan néma és vészes komolysággal, hogy szinte csengett belőle a diákos jókedv és nem lehetett haragudni rájuk. Aztán, amikor már jóllaktak az utcai spektákulummal, megkezdődött a hajnali “inspiciálás”. A széles körutakon minden kávéházba bementek, komoly grandezzával járták körül az összes asztalt, a pincérek tehetetlen megrökönyödéssel, a vendégek mosolygó kiváncsisággal nézték egyre hullámzó sorukat mindaddig, amíg Abu Azra néma méltósággal ki nem fordult a kávéház másik ajtaján és a hosszú libasor szótlan engedelmességgel követte. Néha megesett, hogy a sornak vége még mindig ott keringett, kóválygott az első kávéház asztalai körül, amikor a sor eleje már a másik lokál pincéreit és vendégeit botránkoztatta. És ha Abu Azrának éppen olyan kedve támadt, megállította az útjukba vetődő éjféli virágárusnőket, elszedte tőlük kosaraikat és szálanként osztotta szét a virágot az emberei között. Nyugodtan engedte jajveszékelni, rendőrért rikácsolni a virágárus vénasszonyokat, akik nyomoruságos keresüket látták veszni a hajnali rablótámadásban, és amikor már az utolsó szál virágot is széjjelosztotta, csak akkor adta vissza az üres kosarat – kétszer annyi pénz kiséretében, mint amennyiért alku nélkül is megvásárolhatta volna az utolsó fonnyadt leveléig. De mindannyian úgy érezték, hogy a tréfa megérte ezt a a kis ráfizetést és nagyokat nevettek a vénasszony utólagos hálálkodásain. Akkor aztán újult kedvvel neki az utolsó útnak. Be a legnagyobb, legfényesebb kávéházba. Abu Azra egyetlen intésére a pincérek úgy széjjelrebbentek, mint szöcskehad, ha az ember lába toppan közéjük és sürögve, zörögve tologatták össze a hosszú asztalt a hajnali vendégek számára. De Abu Azra már rájuk se hederített. Jámbor mozdulattal mellére kulcsolt két kezében ott virított egy rózsaszál és a többiek is mellükre kulcsolták a kezüket, szivükre szorították a virágot, mert törvény volt az, hogy a vezér minden mozdulatát híven követni kell. És Abu Azra újra vészes komolyságot parancsolt az arcára, minden asztalt körüljáratott a seregével, de pillantása mostmár vizslatva röpködött a kávéházi vendégek között arcról arcra és ha valamelyik asztalnál végre kikutatta a legszebb asszonyt, vagy az anyja mellett unottan képes folyóiratokat lapozgató fiatal lányt, körülményes kanyargásokkal odairányította a kígyózó, hosszú libasort, sötét, meleg szeme beleakaszkodott a piruló szép lány szemébe és egy rövid pillanatra megállt az asztala előtt:

– A kék hajnalok királykisasszonyának,- mondta Abu Azra imát vezénylő komolysággal.

Hangja végig búgott a zsongó kávéházon, áldozatot bemutató napkeleti pogány pap hódolatos mozdulatával tette egy szál virágját a leány elé és már tovább is lépett. A többiek, meg szorosan a nyomában, némán, de ugyanolyan méltóságteljes fejhajtással rakták egy szál virágjukat a kávéházi asztalból varázsolt oltárra és öt percen belül, illatot árasztó halomban hevert, sokszor kétszáznál is több rózsa és szekfű a kiválasztott istennő körül. Közben a pincérek megterítették a hosszú asztalt és Abu Azra serege most már megoldott nyelvvel, zsibongva, kacagva telepedett köréje utolsó feketére vagy pohár sörre és mindegyiknek arcán ott ragyogott a megelégedés, hogy jól végezték az estét.

De Abu Azra ajakán már bágyadt mosolygás ült. Nehéz pillája ráereszkedett nagy, sötét szemére és azontúl egyetlen szó se hagyta el a száját. Befele látó szeme újra maga elé vetítette azt a mozdulatot, amellyel a virágot az oltárra tette, komoly papos mozdulat, karok lendülése és gerinc hódolása…

és a mozdulatlan, buta istennő körül kicsiny meztelen lánykák táncolnak fajtalan mozdulatokkal…

és ő újra felemeli a két karját , – de most már nem áldozatos hódolatra, hanem úgy, mint amikor izmos kovácslegény két marokra fogja a hatalmas pörölyt és nagyszerű, íves nekilendüléssel csap bele a keményen visszacsengő üllőre, hogy megreszketnek bele a műhely falai..

és az is szép, amikor lábbal nyomja a fújtatot, hogy a gerince belégörbed és a mester kalapácsa alatt tüzes sziporkák lövelnek széjjel a veresen izzó vasról…

aztán ketten látnak neki és pörölnek, feleselnek a kalapácsok, csodálatos ritmusokat, csendülő, kacagó melódiákat vernek ki az üllőn és ő, apró falusi gyerek, órák hosszan ott fekszik hason a műhely agyag pádimentumán, felkönyökölve, fejét a két tenyerébe támasztva és a szeme nem tud megtelni az izmos lendülésekkel, és a füle nem tud jóllakni a kalapácsok ritmusával…Igen, a kovácsműhely ott volt éppen az ő házukkal szemben és ha ebédre, vacsorára erőszakkal nem vitték haza, ő naphosszat ott hasalt, étlen-szomjan és szótlanul.

– Gyere, mondta néki Hupka, a tízesztendős parasztkölyök és sietve ráncigálta fel a földről.

A falu néptelen volt, aratás ideje lehetett, ember és asszony a földeken a dolgozott, az istállók üresek, csak apró parasztgyerekek játszottak pipisként a poros utca közepén. Hupka kézen fogta Abu Azrát és a kertek alá került vele, aztán egy létrán óvatosan fölmásztak a szénapdlásra. A padlásról nagy, négyszögletes nyílás tátongott az alatta levő istállóra és a két gyerek hasoncsúszva közeledett a nyíláshoz mindaddig, amíg leláthattak. Az istálló üres volt, de az egyik sarkában frissen fölteregetett szénaágy terült el. Az istálló egészséges, párás szaga felcsapott hozzájuk a padlásra és ők bódultan néztek alá. Lent, a szénaágy körül apró parasztlánykák, nyolc évesek, tíz évesek, furcsa esküvőjátékot játszottak, – talán ha egy-kettő volt közöttük valamennyire idősebb. A pap misézett, egyedem-begyedem, hókusz-pókusz, aztán a két legnagyobb, körülményes ceremóniasággal vetkőztette meztelenre a lánykákat, kezük íves mozdulatot írt a fejük körül, mint amikor nyoszolyóasszony az esküvői pártát emeli  le a menyasszony fejéről, a szénaágyra vezették őket és avatott útmutatások mellett, a szerelem misztériumát játszották. Egymásután feküdtek le, párosával a szénaágyra, kicsiny meztelen testük egymásba fonódott és ártatlan, ügyefogyott fajtalansággal mímelték a szeretkezés ritmikus mozdulatait.

Hupka, a tízéves parasztkölyök, összekuporodva és vihogva leskelődött alá, de Abu Azra, hastaterülve némán figyelte a játékot és tetszettek neki a meztelen lánykák és a különös egybekapaszkodások.

Abu Azra idegenül nézett széjjel és a pillantása kiváncsian röpködött körbe. Milyen furcsa, hogy ebben a nagy, fényes istállóban márványasztalok állnak sorban és az emberek nem is tudják, hogy valaki nézi őket a szénapadlás nyílásából és mosolyog a játékaikon.

 

 

Hozzászólás