Szénapadlás

0
Mire jó a szénapadlás? Fotó: Politzer Tamás

Politzer Tamás/ujkelet.live

Csókolom, szerbusztok! Iilyen köszöntéssel lépett be esténként hat óra körül Bercike a konyhába. Mindenki számított a jövetelére, mégis összerezzent a harsány üdvözlésre. Bercike a konyha asztalra tette a két literes tejes kannát, hiába hallotta már százszor, hogy ne oda tegye, jó helye van a langyos oldalú kannának a konyha kövén is. Nem, Bercike így szokta meg. Jól van anyuka is, én is, így válaszolt minden nap a hogyléte felől érdeklődőnek, majd a konyha asztal alól kézbe vette az üres tejes kannát, amely a következő napi tej elhozatalhoz kellett, nevetgélve toporgott még egy kicsit, mondott egy-két különös mondatot, például legutóbb azt kérdezte: anyukám kérdezteti, van-e a boltban nekem való zokni, aztán választ nem várva elköszönt.

Nem gyerek volt az említett Bercike. A hatvanas éveiben járt. Özvegy anyjára és Bercike kilátástalan jövőjére tekintettel anno felvették a gyárba segédmunkásnak, így ledolgozta a szükséges éveket és így nyugdíj járt neki. Senki nem tudta, senki nem kérdezte, miért és mióta gyermeteg észjárású Bercike. Ártalmatlan, kedves öreg gyerek volt. Előre köszönt mindenkinek, kisiskolásnak, felnőttnek, öregnek, ismerősnek, ismeretlennek egyaránt. Járt ugyan vagy három évet iskolába, írni, olvasni alig-alig tudott. Számolni is úgy-ahogy, például rigorózusan megszámolta a visszajáró aprópénzt, ha tíz forintossal fizetett a három forint hatvan filléres kilós kenyérért. Jó lesz ez, mondta a boltosnak a számolás után. Hogy aztán tényleg számolt-e, az örök rejtély maradt, senki nem firtatta, a boltosnak meg eszébe sem jutott, hogy éppen Bercikének rosszul adjon vissza.

Éva néni kiszaladt a konyhából Bercike után, aki már a kapualjban volt, a hatalmas öntöttvas kapukilinccsel birkózott. Bercike, add vissza a tejes kannát, holnap a gyerekek mennek tejért tejes Mariskához. Tényleg, kérdezte Bercike és mosolyogva nyújtotta az üres, zománcozott tejes edényt.

A két gyerek már délután négykor készülődött Mariskáékhoz, nehogy lekéssék a hat óra körüli fejést. Fél hatkor kopogtattak Mariska ajtaján, aki éppen gőzölgő meleg vizet zúdított egy vödörbe: ezzel mossuk majd a tehén tőgyét, tudjátok? A sparhert melletti hokedlin fekete ruhás, fekete kendős öreg néni gubbasztott. Neki is köszöntek, de nem lehetett tudni, hallja-e az üdvözlést. A konyhának egyszerű, praktikus bútorzata volt. A néhány házzal odébb működő, a gyári munka mellett asztalos mesterséget űző Gergely bácsi által „gyártott” konyha kredenc uralta az egyik fő falat: felső polca üveges volt. A polc két sarka félkörben ívelt formájú, ehhez pár centis darabokra vágott üveg dukált, hogy az üvegezés kövesse a félkörívet. A középső rész közepe nyitott, benne a konyhai mérleg, egy tálca három pohárral, vizes kancsóval, a kancsó tetején úgynevezett toledó mintás kis terítő. A középső traktus két sarkán egy-egy félkör íves ajtó, az egyik mögött a házi kenyér, a másikban az aktuális sütemény. A fiókok fűzöld színű, az alsó rész két ajtaja és az oldalfal tojáshéj színű volt. A zöld fiókos asztalon bádog borító, amire étkezéskor viaszos vászon terítő került. Négy hokedli, mindegyik zöld színre pingált fiókkal. Az ajtó mellett a konyha bútor színeivel passzoló, széles padhoz hasonló alkalmatosság. Ide kerül majd a tejjel teli, rocskának nevezett edény, ebből szűri, önti majd tejes Mariska a kuncsaftok edényébe a frissen fejt, még langymeleg tejet.

Szénapadlás. Fotó: Politzer Tamás

Pista bácsi mossa a tehenek tőgyét a tehén hátsó lába melletti, három lábú kis széken ülve. Nem engedi át a műveletet, mert szerinte rúgna a tehén az ismeretlen kéz miatt. Vászon törölközővel törli szárazra a „tejcsapokat”, ahogy a két pesti gyerek nevezte a tehén tőgyét. Az istállóban trágya szag, tehén szag, és a két ló kipárolgásának szaga terjengett, aztán, ahogy Pista elkezdte a fejés műveletét, a langyos, a rocskában habzó friss tej illata. Az edénybe spriccelő, csurgó tej hangja mellett hang csak a két izmos, jól táplált ló felől jött: néha dobogtak, folyamatos hersegő hang kíséretében rágták a szénát, hosszú farkuk ostorként suhogott, ahogy a legyeket hajtották magukról, néha böfögés hangjához hasonló zajjal nagyokat szellentettek.

Tejes Mariska lelkesen magyarázta a gyerekeknek, mikor és hogyan kell fejni a tehenet, mennyi tejet adnak reggel és este. Mit szeretnek enni, legelni. Hogy miért is kell nekik, hármójuknak két tehén, két ló, hat malac, húsz tyúk, két kakas, tíz kacsa, nagy kert, krumpli és kukorica föld, meredek hegyoldalon kaszáló? Hogy győzik a sok munkát, hisz Pista három műszakba járó gyári munkás is? Valamit csinálni kell, míg elmegy egy nap, kedves, nem ülhetünk a lócán naphosszat. A pénzért? Ugyan má’! Mi kell már nekünk? Alig valami. Gyerek nincs. Most villanyfűtésre gyűjtünk. Ja, és szivattyút akarunk a kerekes kútba, mert a vizes vödör cipelése egyre nehezebb. Kicsit lassan gyűlnek a forintok, mert elment egy csomó pénz, a plebános úrral Rómában voltam. Bizony. Tíz asszony állt össze, hogy lássuk már a Vatikánt az életben. Gyönyörű három nap volt. Nem, a szent atyát nem láttuk.

Vigyázzatok, gyerekek, vadócok azok a kismacskák. Csalafinta két állat, már érzik a tejecske illatát. Ott születtek fenn, a szénapadláson. Az egyik olyan, mint az anyjuk, a másik meg biztos az apjára hasonlít. Összesen heten voltak, csak Pista el…, szóval nem hagyta, hogy annyian rágják az anya macskát. A szénapadlás azért van, hogy a kaszálóról, lucernásból haza szekerezett száraz füvet, szénát Pista bátyátok a kinti, tetőablak nyílásán berakja, a padláson vellával szétteregesse. Néha forgatni kell vellával, hogy ne fülledjen be. Etetéskor ezen a létrán felmegy, a feljáró nyílásán levillázza a szénát, én meg a jászolba rakom. Minden nap, persze.

Aztán tudjátok-e mire jó még a szénapadlás. Fotó: Politzer Tamás

Aztán tudjátok-e, hogy másra is jó az ilyen szénapadlás? Anyuka, nagymama nem mesélte még? A két unokatestvérére gondolok, Artúrra meg a Gézára. Hogyne ismertem volna őket! Ahogy én tudom, az úgy volt, hogy megszöktek ők valahogy a munkaszolgálatos brigádból, amikor Ukrajna felől jöttek erre. Én nem tudom hogyan keveredtek haza, a faluba. Bolyki néni azt mesélte, éjjel koccanást hallott az ablakból. Az Artúr meg a Géza dideregtek a gangon, kérdezték, elalhatnának-e egyszer az istállóban. Bolykiné felengedte őket a széna padlásra, pokrócot adott nekik, mondta, hogy csak maradjanak, de le ne jöjjenek, csendben legyenek, ki ne mozduljanak. Így lett, maradt a két Weinberger a széna padláson. Tél volt, sok széna volt ott, de lovuk akkor már nem volt, elvitte azokat akkor a katonaság. Amint az ura este elaludt, Bolykiné ételt vitt a fiúknak meg friss vizet. Az öreg Bolyki gyakran morgott: eltűnt egy vödör, a stelázsiról két tányérral kevesebbet látni, meg nagyon fogy a krumpli, pedig még messze van az új,és mér’ kell a kenyeret dugdosni és szeletenként az asztalra tenni… Karácsonkor meg csudálkozott, hogy milyen gyorsan elfogyott a kalács…

Nagyot nézett aztán Bolyki, amikor januárban, amikor a szovjetek átvonultak a falunkon, az asszonya közölte, hogy vendégek vannak… Előbb megrökönyödött a két gebe-sovány, toprongyos, szakállas ember láttán, aztán sóhajtva kezet fogott velük, bevitte a kamrából a mosóteknőt, vizet melegített, kölcsön adta a beretváját… Hogyne ismerte volna őket!

Nem tudom én. Lehet, tudta más is, hogy ott rejtőznek, de szerencséjükre nem akadt gazember, aki szólt volna a csendőröknek, a nyilasoknak. Én így hallottam a történetet Bolykiék szénapadlásáról. Azt tudom, hogy Géza Miskolcra nősült, Artúr meg kiment Palesztinába. Pár éve hallottam Bolyki nénitől, hogy szokott tőlük levelet, képeslapot kapni.

Nézzétek csak, Pista bácsi befejezte a fejést. Ha szépen megéritek, kivezeti az egyik lovat az udvarra és lovagolhattok, jó?

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..