Bat-Séba engesztelése. I. könyv – Vitál

© Giszkalay János/1934, Lugoj

folytatásos regény I. fejezet

Abu Azra a bölcs, abban az időben még egyáltalán nem volt bölcs, sőt, egészen fiatal volt, alig harminckilenc éves és féktelenül tudott szeretni. Gyűlölni is tudott erősen és fellobbanóan és ilyenkor sötét kék szeme szikrázó tűzben égett, de úgy, hogy szinte perzselte azt, akire a pillantása véletlenül esett. Búgó orgonahangja olyan élessé vált, mint a kürtök harsogása, sűrű fekete szemöldöke vadul összerándult, hogy az orra fölött szinte reccsent a két kemény merőleges barázda és mondják, hogy ilyenkor megejtően csúnya tudott lenni. Az asszonyok ilyenkor szerették a legjobban, a szemük rászívta magát Abu Azra égbeszaladó homlokára, kicsattanó keleti szájára és zsibbadó gerincükön végig csiklandolt az a lenyűgöző erő, amely benne parancsolt ennek az ős-sémita embernek hódító gyűlöleteiben. Pedig Abu Azra soha embert gyűlölni nem tudott, de gondolatokat annál kegyetlenebb erővel és volt ebben valami különös, szokatlan és bölcsesség nélkül való.

Egyébként ez is csak ritkán esett meg vele, mert megszokta a magányos életet, nem igen kereste az emberek társaságát, sem a mások gondolataival való találkozást és még a magáét is szerette elkerülni. Legjobban azt szerette, ha ott heverhetett elnyúltan, hanyatfekve és mozdulatlanul, széles kerevetén és táguló szemmel meredhetett belé a határtalan semmibe. Ilyenkor aztán lágy vonalak sűrű sokasága rajzolódott Abu Azra szeme elé és hajladozó sokaságukból, egymásba gomolygó, ölelkező végtelen láncba olvadó embertestek vonaglottak életre, feszülő izmok és mosolygó szájak és hívogató örök nyugvástalanságukkal szédületbe fárasztottak szemet és lelket. Abu Azra sokszor bosszús kelletlenséggel rántotta fel magát heverő helyéről és olyan hirtelen erővel rázkódott meg, mint aki föléje tornyosuló tömegekkel bírkózik és erejének indulatos megfeszítésével rázza le magáról a ránehezedő testek sokaságát. Aztán, mint aki üldözők elől menekül, hármassával szedte maga alatt a lépcsőket, úgy száguldott le három emelet magasságából és ha véletlenül késő este volt már, meg-meg állt az utcák kereszteződésénél és szótlanul, hosszan nézte az alvó Kärntnerstrasse villanyfényáradatában sétáló, fel-fel kacagó, drága, szemérmetlen bécsi utcai nőket. A festett szájak és hívogató szemek kutató kiváncsisággal tapadtak Abu Azra idegenszerű alakjára, mert ha százszor látták is már maguk között, százegyedikszer is úgy érezték, hogy valami messziről jött, idegen forróság árad belőle feléjük. És talán egy pillanatra bosszantotta is feslett hiúságukat, hogy ez a különös idegen ember olyan érzéketlen némasággal tudja nézni őket, – olykor hirtelen megáll egyikük előtt, mint akinek száján ott ül már az eltörpülni készülő szó, – de hiába minden biztató mosolygás, csak egy pillanatig tartott az egész és Abu Azra szótlanul megy tovább.

Érezték, hogy ez az ember csak nézi, de nem látja őket. Ők nem tudták, hogy Abu Azra ilyenkor kísérteteivel viaskodik, – menekült, de megszökni előlük nem tudott. Azok a furcsa, gomolygó álomtestek hosszú uszályban húzódtak, nyomultak, röpültek a nyomában, karjukat nyújtogatták felé, belekapaszkodtak és, amelyik a legközelebb érhette az rátapadt, éhes szájával rászívta magát a mellére éppen ott a szíve táján és a halántékára, ott, ahol lüktetnek az erek és Abu Azra érezte, hogyan nyeli a vérét, hogyan eszi magát mind beljebb a húsába. És Abu Azra lelke ilyenkor, úgy hánykolódott, mint egy fiatal csikó, akinek szipoly támadt a szügyére és hiába minden ágaskodása, lihegő vágtatása: nem tudja lerázni magáról. Azok a ködből való árnyékalakok rácsókolták magukat az agyára, beleették magukat az ereibe, a csontjaiba, ott szívták, marták, tépték a velőjét – és hacsak nem akart belepusztulni, akkor ki kellett magából vetnie őket, úgy ahogyan a szülő nő öle löki magából ki az élő magzatot.

És ennek csak egy módja volt. Amikor Abu Azra már a fulladásig megtelt a kísérteteivel, akkor nem bírta tovább, a szeme léleklátóan nagyra tágult és a keze lázas, tétova bizonytalanságokkal markolt a mintázó agyagba. Aztán a remegések, lázas rándulások lassan elültek és Abu Azra biztos mohósággal ételről, alvásról, lélegzésről való szédült megfeledkezésben gyúrta, tépte, formálta az agyagot mindaddig amíg vajúdó, egyre jobban formálódó egészében vissza nem szülte magából azt a kísértő, terhes látomást, aki a csontjaiba ette magát. sokszor napokig tartott ez a gyötrődő vajúdás, a kísértet befúrta magát Abu Azra húsába és nem engedte, hogy kilökjék, nem akart világra születni. És amikor már kénytelen volt engedelmeskedni, mert Abu Azra újjaiból kisugárzó varázslatos erők beléparancsolták a formálódó anyagba, még olyankor is megesett, hogy egyik másik része, karjának egy lendülése, arcának egy kifejezése, szemének egy villanása leszakadt a maga egészéről és visszapattant Abu Azra agyának sejtjei mögé. Ilyenkor az agyag olyan erőtlenül haldokolt Abu Azra görcsös ujjai alatt, mint egy félig elvetélt, most világrajövő szülött, az orvos kezei között.

És hiába nőttek karjai az agyagnak, hiába ült formáló ujja alatt mosoly a hideg szájára: Abu Azra érezte, hogy idegen karok ezek, idegen mozdulat és halott mosolygás, mert az igazi, az élő, az visszaszökött és ottragadt agyának sejtjei között. És Abu Azra ilyenkor kétségbeesett tehetetlenséggel csapta le az agyag idegen karját, egyetlen mozdulattal letörölte arcáról az idegen kifejezést és az ujjai szinte kéjes önkinzással nyúltak a maga agysejtjei közzé és addig vájkáltak benne, amíg meg nem fogták azt az egy vonalat, azt az egy arcrezzenést, amely még visszamaradt közöttük a kísértetéből.

Ezek a napok olyanok voltak, mint a szülő nők hosszantartó kínos vajúdásai.
De ez csak néha történt így. Legtöbbször egyetlen, nagy, vajúdó lázban szülte ki magából alakjait és amikor utolsó vonalaikat is belégyúrta az életrekelt agyagba, kimerülten roskadt össze és olyankor végre boldog, nagy ürességet érzett magában.

Így születtek meg Abu Azra szobrai, – mert abban az időben csak agyagban és kőben tudott érezni, gondolkodni és beszélni. És nemcsak bennük, hanem velük. Mert Abu Azra úgy sejtette, hogy mélységes titkok rejtőznek kőben és agyagban, hogy élet van bennük és gondolkodni tudnak, hangok és szavak lázadoznak súlyos némaságukban, ki akarnának törni, de valami ősi átok beléjük folytva tartja és némák maradnak. És Abu Azra úgy érezte, hogy mindez csak bűvös rontás rajtuk és sokszor vágyakozva, fájón villant át agyán a gondolat, hogy mi volna akkor, ha valamilyen módon meg tudbá találni a rontást oldó nagy varázsigét. Milyen furcsa és gyönyörű volna az, hogy megszólalnának mind ezek az agyagba gyúrt életek és mi mindent tudnának beszélni sejtések és képzelet határán túl lévő dolgokról, az egyetlen nagy Világéletről, Múlt és Jövő szent oszthatatlanságáról, Tér és Idő, Szín és Hang szerelmes egy-lényegéről és mindenről, amiben olyan hiábavalóan gyötrődőtt Abu Azra magányos lelke. És titkokra való nagy szomjúhozásában sokszor órákhosszat beszélgetett szobraihoz, kétségbeesetten kapaszkodott a gondolatba, hogy hallják a hangját, értik a szavát és egyszer, magányos órán megtörtént az is, hogy hosszan szerelmesen megcsókolta egy leány torzójának mosolygó száját és nem érezte rajta az agyag ízét.

Ilyen különös ember volt Abu Azra, a bölcs abban az időben, amikor egy nyári délután a Bulldogarcú váratlanul benyitott egyetlen, de nagy padlásszobájába. Tágas műterem volt ez, minden bútora csak egy szekrény és a széles kerevet. Az egyik falon könnyű virágos függyöny lógott: kicsiny ablaktalan hálófülke húzódott meg mögötte. A falak mentén és a teremben szétszórtan, mindenütt szobrok, állványokon és földön és a tetőhajlású hatalmas ablak mentén.

Abu Azra éppen varázsoldó kedvében volt és egy reliefcsoporttal beszélgetett. Nem is beszélt, inkább csak halkan dúdolt nekik valami végtelenül szomorú, lelket fojtogató, együgyű melódiát, olyat, amilyet távol keleten, orosz gettók fülledt templomaiban, sápadt chaszid zsidók szoktak dünnyögni, amikor egymás vállába ölelkezve, lassú ritmusokban körbe-körbe forognak, táncolnak a tóra-szekrény előtt. És fájó szentségtörés volt ebben a melódiában, mert az a relief, amelynek Abu Azra énekelt, valóban körtáncot ábrázolt. De nem istenbe menekült chaszidokat: dévajkodó fiatal leánykák táncoltak, forogtak rajta széles gyűrűben, minden ruhájuk egy-egy lenge fátyol, amely alatt ott lázított, őrjített, kicsiny kemény mellük, gömbölyű lányos tomporuk és az arcukról, a szemükből incselkedő csábítás kacagott. A gyűrű közepén pedig egy férfi állott, a szeme be volt kötve   és a kendő csaknem az egész arcát elföldte. De kinyújtott két karjának mozdulatából és a szája vonalából kétségbeesett nagy vágyakozás csengett ki, hallotta maga körül a dévaj kacagást, orrába csapott szűz ölek lihegtető illata és érezte fátylaik lebbenését, de a leánygyűrű csak táncolt, forgott körülötte, bekötött szeme, kitárt két karja előtt, soha-soha el-nem-érhetően. És az agyagba lehelt alakok, mintha megérezték volna Abu Azra varázslatokkal teli chaszid melódiáját: egyre jobban kiemelkedtek agyagalapjukból, az élet lágy szinei ömlöttek el tagjaikon és a gyűrű közepén az a bekötöttszemű, vakon vágyakozó férfi, megdöbbentő hasonlatossággal öltötte magára, magának az alkotójának, Abu Azrának alakját.

A Bulldogarcú már régi idők óta ismerte Abu Azra furcsaságait és jól tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni. Nygodtan leült a széles kerevetre és várt. Kemény, részvétlen szájú ember volt, – egyébként Schwarzdorf Vitálnak hívták – és volt arcában valami bulldogszerű. Régi barátság fűzte Abu Azrához és tőle kapta a „Bulldogarcú” nevet is. Abu Azra hirtelen megfordult, de olyan erővel, mint akit láthatatlan kezek lendítenek meg a tengelye körül. Maga sem tudta, hogy mióta állt mozdulatlanul a körtáncosok előtt és dúdolta nekik a végtelenségig ismétlődő, lélekbe sajgó, monoton melódiát. Nem hallotta, amikor rányitották az ajtót és észre se vette, hogy valaki bejött a szobába. De amikor most, hirtelen odafordultában megpillantotta Vitált a kereveten, sovány arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Végtelen közönnyel tett néhány lépést feléje és mintha valami régen megkezdett beszélgetést folytatna, úgy mondotta:

– Te nem hiszel benne, hogy vágyakozással életre lehet kelteni az álmokat?
Vitál mindeddig mozdulatlanul ült a helyén. Nem akarta Abu Azrát elmerültségében zavarni, de a szája lekicsinylő, gúnyos mosolyra húzódott, úgy figyelte a barátja furcsa istenkáromlását. Most azonban, hogy végre találkozott a tekintetük, szinte bántódottan kelt fel ültéből.

– Hallod-e Abu Azra, – mondotta kissé nyersen, de azért nevetett hozzá, mint aki megszokta már a furcsaságokat, – szaporítani kellene téged, hogy ki ne vesszen a fajtád. És aztán, hogy észrevette Abu Azra arcán az őszinte csodálkozást, még hozzátette.

– Idestova három éve már, hogy szinét sem láttuk egymásnak és ha most itt vagyok, bizonyára más okok hoztak ide, minthogy lehetetlen kérdéseiden törjem a fejem.
Abu Azra csak most ocsúdott udvariatlanságára. Csakúgyan három éve is múlott már annak, hogy látták egymást és most, hogy ebben a nagy idegen városban hirtelen-váratlan újra odacsöppent eléje, már csak egy örvendező baráti szó sem hagyta el a száját. De hiszen ő nem tehet róla, valahogy nem is tudta, hogy annyi idő telt el azóta és a három év alatt annyira észre sem vette, hogy egyetlen egyszer sem találkozott ezzel az emberrel, mint amennyire valami egészen természetesnek vette, hogy most egyszerre csak megint itt áll szemtől szemben vele. Igazán három év múlt el azóta? És Abu Azra maga is elmosolyodott az idők folyásából való maga-kiesettségén és sietett jóvátenni a hibáját.

– Hozott I-en, – mondta meleg hangon és őszinte szeretettel ölelte magához a barátját.
Vitál tudta, látta, hogy Abu Azra magaviselkedésében nyoma sincs a mesterkéltségnek és amint elnézte nyugodt, őszinte arcát hamarjában arra gondolt, hogy ez az ember csakugyan olyan nagy művész, mint amennyire öntudatlanok a lelki furcsaságai, akkor mégis csak jól tette, hogy eljött érte. Különben is, egyelőre semmi kedve se volt gondolkodni azon, érdemes-e Abu Azrával kísérletezni vagy se. Aminthogy egyáltalán nem törődött azzal se, hogy talán kizökkenti, felforgatja és esetleg tönkre is teszi Abu Azra egész életét. Mert Vitál tipikus jelensége volt a saját korának, a diktatúrák idejének: erőszakos, akadályokat nem ismerő, ha úgy kellett lelkiismeretlen.