Drory Könyvtár

Biznic iz seft

Politzer Tamás/ujkelet.live

Szera már elmúlt hatvan éves, elköltözött, újból férjhez ment egy ötven kilométerre lévő faluban működő, ugyancsak megözvegyült csizmadia mesterhez. Az új férjét – előző férjéhez hasonlóan -, szintén Samuelnek hívták. Öcsi nyaranta többször elkarikázott hozzájuk biciklivel. Szera ilyenkor mindig leszidta, szédült hülyének titulálta, hogy száz kilométeres pedálozásra adja a fejét, ám mindig a zsebébe dugta unokaöccsének a buszjegy árát.

Samu bácsival együtt dicsérték Szeruka finom falatjait, aki “ne dumáljatok, egyetek” közbeszólással hárította el a bókokat, bár mindenki tudta, hogy egyébként elvárja a dicséretet.

Kánikulai vasárnapon izzadtan, remegő lábizmokkal tolta be biciklijét Szeráék tornácára. Samu bácsi füves udvarán két nyugágy hevert. Az egyikben egy negyven körüli , göndör hajú fickó napozott vörös-sárga nagyvirágos, fekete gatyában. Szőrös mellkasán vastag aranyláncon csillogó fehér brill kövekkel kirakott Dávid csillag függött. A másik nyugágyban egy csinibaba, ahogyan a hatvanas években a szemrevaló nőket emlegették…Samu bácsi fia látogatott haza Floridából, Pesten felszedett a szállodában egy leányzót, akit elhozott apja házába is.

Szera dúlt-fúlt mérgében, csapkodta az edényeket, a tepsiket, ebédnél nem is ült velük egy asztalhoz, arra hivatkozott, hogy neki a süteményre kell felügyelnie.

Az még hagyján, hogy Laci bejelentés nélkül betoppant két hétre, de hogy a macáját is nekem kelljen kiszolgálni, az már mindennek a teteje ! Ez a kis kurvézer – utalt a leányzóra -, azt hiszi, hogy szobalány vagy szakácsnő vagyok. Etyepetye után csak kidugja a fejét a hálószobából, Szeruska néni, kávét kérünk és hideg szódát, nyávogja kényesen…Csak Samura tekintettel nem rúgom seggbe ezt a bárcást – panaszolta, amikor rosszkedvének okáról kérdezte kisöccse.

Az aranygaluska után a maca bevonult a hálószobába, Samu bácsi a műhelyében lévő heverőn kezdett horkolni. Laci hívta, kávézzanak együtt az eperfa alatti nyugágyakban. Öcsi a maca – ismeretlen parfüm vagy kölni illatát őrző – nyugágyába ereszkedett.

Laci – kissé talán mesterkélten – törte a magyart. Kérdés nélkül mondta, hogy húszévesen megjárta a koncentrációs tábort, hazaérve a családi házat, a csizmadia műhelyt és üzletet kifosztva találta. Pár hét múlva apja, Samu bácsi is megérkezett. Anyja, testvérei, Jóska, Sanyi, Manci, Katika nem tértek vissza. Samu bácsi újra kezdte az életet, az ipart, ő azonban nem találta helyét. Egyik parasztgyerek ismerősét agyba-főbe verte, amikor az érdeklődött tőle, “hogy is vót az a koncentrációs tábor, te Lackó?” “Úgy volt, te nyavalyás nyilas, hogy nem védtetek meg bennünket, üvöltözött Laci a régi ismerőssel és püfölte a meglepetéstől nem védekező gyerekkori ismerősét… Samu bácsi hiába marasztalta, nem akarta a lassan felélesztett cipész- és csizmadia mesterséget apjával folytatni. Pesten tengett-lengett, majd huszonnegyedik születésnapján, 48-ban már Haifán volt. A hajón szerettek egymásba a Kolozsvárról alijázó Jutkával. Laci nem bírta a kibuci közösség katonás fegyelmét, a szerinte erőltetett összetartást, az éjszakába nyúló napi gyűléseket, ahol a kibucnyikok egymást, egymás munkáját, aktivitását, magatartását értékelték, vitatták. Jutka nem ment vele Amerikába, maradt a két gyerekkel.

Floridában állapodott meg Laci. Mosodás lett. Tizenöt év alatt négy éjjel-nappal nyitva tartó önkiszolgáló szalonja lett – mesélte -, több tucat bedobós rendszerű masinával. Lelkesen agitált, hogy küld mosógépeket, csak hely, víz, villany kell hozzá, a kuncsaft csak dobálja be a pénzt, jól meg lehet élni ebből. A volt feleségével él Izraelben a két egyetemista gyerek, futja a tartásdíjra.

Rili ? Szóval lójer akarsz lenni ! Ravasz, úri professön. Az én gépeim a szennyes ruhákat, az ügyvédek meg a zsebeket tisztogatják, mi, haver ? Reflektált Laci, amikor említette, hogy jogász akar lenni. Nem fűlik az ő foga az üzlethez. El is mesélte, hogy amikor tavaly nyár végén Szegeden járt, nagyon olcsón árulták ott az őszi barackot, a falujukba meg majdnem háromszoros ára volt a gyümölcsnek. Nosza, bement a szövetkezeti elnökhöz és előadta neki: Lajos bácsi , Attila barátomnak van egy ócska Wartburgja. Vele hoznánk minden héten Szeged környékéről szép őszi barackot, szerintem háromért jutnánk kilójához. Itt a szövetkezet két boltjának eladnánk, mondjuk tízért kilóját. A bolt ugyanúgy eladná tizenötért kilóját, mint most…Lajos elnök el sem nyomta a még füstölgő Kossuth cigarettáját, idegesen másikra is rágyújtott, majd felugrott az íróasztaltól: Ja, aztán ki hozza majd nekünk a vasárnapi ebédet a börtönbe. Színtiszta üzérkedés ez, barátom. Hol élsz te ? Nepperkedni van kedved ? Jobb, ha hazamész és tanulod előre a büntetőjogot, szerbusz !

Laci gúnyosan mosolygott és megjegyezte, ájszi, itt már elfelejtették, hogy biznic iz seft…Oké, legyél jogász.

Elmesélte, hogy a Pestre tartó repülőn a mellette ülő 56-os, amerikás magyar azt mesélte, hogy ő 56 előtt börtönőr volt és egy ideig még a raboskodó Kádárt is őrizte. Azon töprengett a volt smasszer, hogyan tudna találkozni a volt fogollyal, aki most az ország fő vezetője, mert ő igazán rendes volt vele is, a többi, elvtársból lett rabbal is. Jó lenne egy fröccs mellett elbeszélgetni, hogy is volt akkor. Az idiot akart adni nekem napi ötven dolcsit, hogy szervezzek neki Kádárékkel egy mítinget…

Laci közelebb húzta a nyugágyát, szavait suttogóra fogta: Te, hogy mit tud ez a jány az ágyban, az hihetetlen! Igaz, jól meg is fizetem… A Szabadság szállóban laktam három napig, ott ismertem meg az első este a bárban. A portás kapott naponta öt dollárt, míg ott voltam, így hozzám költözhetett a nő. Nem akartam én elhozni apámékhoz, de sajnáltam ott hagyni a szállodában, miért használják mások is, míg én itt vagyok. Bájdövé, nagyon jól esik vele kutyálkodni. Koszt vaszt koszt, ahogy apám szokta mondani, ha neki tetsző dolgot vesz…

Amcsiban ? Csak hozzá hasonló görlök, néha… Csak olyannal, aki nem akar hozzám költözni…Az olyan meg ritka, mint a fehér holló, ahogy a parasztok szokták itt mondani. Nem maradok sokáig, még egy hét…

Először jöttem haza. Már bánom. Szegény apámmal ziher, hogy ez az utolsó találkozás. Ha a konyhába megyek, szegény anyát látom… A nagy szobában keresem a díványt, aminek a rugóit, kárpitját mi, kölykök, félévente szétugráltuk…Itt ez az eperfa. Sanyika egyszer leesett eprezés közben, az arca a lila epertől csurom maszatos volt, szegény anyám sikoltozott mikor meglátta, mert azt hitte, hogy a fejét, arcát véresre törte…Kati egyszer majdnem beleesett abba a kútba, a segéd rohant ki a műhelyből, hogy a vödörbe kapaszkodó leánykát kiemelje… Nem merek én itt szétnézni, tudod, mert mindenütt ők, akik nincsenek és az emlékek… Látom apuson is öli az emlék. Ez jutott nekünk, akik nem pusztultunk el. Amcsiban? Ott se jó, nem jó nekem sehol. Hogy rohadjon el minden náci, minden nyilas! Szo, menjél be a nagynénédhez. Ha majd már nem leszek itt, mondd meg neki, örülök, hogy apám mellett van, kedves és szeretnivaló asszony. Én nem tudom megmondani, mert elsírnám magam…

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s