A szegény emberek festője – Fényes Adolf „nyomorforgató” képei

0

Kozák Péter/ujkelet.live

„Egyik fiam festő, a másik is bolond…”

(Fischmann Simonné Wahrmann Regina, Fényes Adolf édesanyja, 1905)

Tekintélyes rabbi famíliából származott, apja Kecskeméten munkálkodott, felmenői pedig szerte az országban: egyik közülük, a 18. században, Buda zsidóinak nagytiszteletű rabbinusa volt. Jogásznak szánták, de már kecskeméti gimnazista korában karikatúrákat küldött a Borsszem Jankónak. Semmit sem tudott és nem is látott addig semmit, csak amit egy kisdiák, a nyolcvanas években, vásáros napokon, reggeltől estig, Kecskeméten láthatott: bódékban, kis pavilonokban, olcsó olajnyomatokban gyönyörködött. A fenséges uralkodóház tagjait, a magyar história főszereplőit rajzolgatta a filléres képek után, aztán, egyszer, egy tánciskolában, hallott arról, hogy valahol a fővárosban, van valamilyen mintarajziskola, ahol rajzolást és festegetést tanítanak. Egy félévig fegyelmezetten jogot hallgatott, valójában ekkor is csak rajzolgatott, aztán a család tudta nélkül felvételizett, így került a „valamilyen mintarajziskola” Székely Bertalan „természetutánzó” osztályába – édesanyja legnagyobb kétségbeesésére. Piktor lett, nem juris doktor.

Tekintélyes magyar művészek pályája akkor kezdődik el igazán, amikor kikerülnek az ország határain kívül, és régi kultúrák elhunyt művészeinek vagy új lázadó formák ifjú mestereinek hatása tűnik fel vásznaikon. A Fischmann családnevét elhagyó ifjú művészjelölt, életútja kezdetén, a legtöbb fiatal művésszel ellentétben, nem Münchenbe vágyott, őt – ki tudja miért – Max Thedy művészete és a Weimarer Kunstschule vonzotta. Még nem tudott ecsettel dolgozni, hol bicskával, hol más „szúróeszközökkel” igyekezett színeket rakni rajzaira, ezért különös, „valamennyire pointillista” karikatúrák születtek keze alól, amelyek bizonyos feltűnést keltettek. Ezek a képek valójában már nem voltak karikatúrák, de klasszikus festményeknek sem számítottak. Sajátos, gúnyos portréira hamar felfigyeltek. Aztán szerencséje is volt, mert „valamennyire pointillista” képeivel utazási ösztöndíjat nyert: Hollandiában és Belgiumban festővé érett. Max Thedy legnagyobb elismerésére festő lett, nem piktor aktor.

„Egyszer, egy telizsebű bankárt rá akartak venni arra, hogy vásárolja meg Fényes Adolf egyik, munkást ábrázoló portréját. – Ugyan kérem, hogyan képzeli, hogy én a szobám falára akasztok egy ilyen alakot? Ha bütykös lábakat akarok látni, levetem saját cipőmet!”
(Lyka Károly, 1905)

Ebéd. Forrás: mng.hu

Tekintélyes zsánerfestők az elmúlt századfordulón fehér gyolcsinges parasztlányokat, ráncos csizmás nyalka parasztfiúkat festegettek, amint épp egyszerű, hétköznapi, derűs tevékenységeiket végezték. A mindennapi életből ellesett vidám élethelyzetek élénk színekkel, egyszerű történeteket, esetleg ismert anekdotákat meséltek el az idilli faluról, ahol mindenki mosolygott, a napi munka után pedig népviseletben, boldogan vigadtak kora hajnalig. Az ember és a táj harmonikus viszonyát a szülőföld, a szerelem és a családi élet feltűnően boldog hangulatai egészítették ki. Néha azonban egy-egy révedező paraszti szempár elhomályosodott, ilyenkor művészkörökben kisebb viták is kibontakoztak arról, hogy melyik sötétebb színtónus fejezheti ki legmeghatóbban az érzelmeket leginkább megindító „fájdalomteli” borongást. Kortársak legnagyobb elismerését váltották ki ezek a bukolikus paraszti örömöt idéző mámoros rajzolatok, „mámoratok”.

Tekintélyes zsánerfestők megdöbbentek, amikor meglátták a tanulmányait befejező Fényes Adolf újabb képeit. Fakó puszták és tanyaudvarok, kicsiny falvak és apró városok jószomszédként egymásra támaszkodó cseppnyi házai tárták elő addig ismeretlen, festői kéz által le nem rajzolt, meg nem örökített, mégis ott élő lakóit. Nem is házak már, inkább csak tántorgó viskók, amelynek lakóira dől lassan a fedelük, oldalaikat zsaluk és ablakfák tartják, szűk utcáikon zörgős szekér kocog, és lassan mindent elborít a por, eső után mindent ellep a sár. És emberek laknak ezekben a házakban: kezével botjára támaszkodó vagy kalapját zavartan gyűrögető öregemberek, görcsös mozdulattal kisgyermekét magához szorító fejkendős fiatalasszonyok, az éhes ember mohó étvágyával, hajlott testtartással ebédelő napszámosok. Ruháik nem vakítóan fehérek, hanem szürkésbarnák, foltosak, szakadtak, viseltek. Nem hordanak ráncos csizmát, gyakran semmilyen lábbelijük sincs, sarat taposó mezítláb „öltöznek”. Nincsenek vidám élethelyzetek, férfiak, asszonyok, gyermekek riadtan állnak, padkán kucorognak, földre kuporodnak, tekintetük érdekes foltokban, fényben-árnyékban, megtörik. Kortársak legnagyobb felháborodását váltották ki ezek a „nyomorforgató” naturalista paraszti dísztelen rajzolmányok, „mázolatok”

Testvérek. Forrás: mng.hu

Tekintélyes művészettörténészek úgy vélték, hogy a képek szikár eszköztelenségük ellenére is érzelmileg felfokozottak; a túlhevítettség a vaskos, zsíros, heves ecsetkezelésből fakadó decentralizált-aszimmetrikus kompozícióknak köszönhető. A Rembrandt-hatásról valló képek barnás tónusokkal felvitt háttere révén érzékelhetővé válik a figurák és az egyszerű jelenetek mögötti drámai hangulat, tragikus atmoszféra. A semleges háttér sötétbarna tónusai is ebből az életérzésből fakadó hallgatagságot, szomorúságot és alázatot juttatják kifejezésre. Az alakok beállítása, félszegsége, esetlensége spontaneitást jelez, ugyanakkor érezteti a környezet nyugtalanságát; a generációk feltűnése a kíméletlen paraszti életfelfogást, a nyomor és a szenvedés újratermelését is jelzi. Nehéz munkában elfáradt, törékeny, dolgos kezek, összezárt lábak, komor, alázatos tekintetek, a testiséget elfedő ruhák és az asszonyi sorsszimbólumot jelző kendők a falusi közösséghez, egy archaikus társadalomhoz való tartozást jelentik.

A korabeli művészettörténet-írás a szocialista realizmus előfutárának, egyfajta „szocialista” messiásnak igyekezett beállítani a különös képeiről elhíresült művészt, valójában Fényes Adolfot nem a társadalmi közegek, az elégedetlen tömegek vizsgálata, hanem az egyéni sorstragédiák érdekelték.

„Egy délután Bihari Sándornak, a szolnoki művésztelep alapító tagjának valami megbeszélnivalója akadt Fényes Adolffal. Úgy döntött hát, hogy felkeresi a már idősödő művészt műtermében, ám útját állta egy tábla: – Dolgozom, nem fogadok! Bihari volt olyan tapintatos, hogy nem nyitott rá festőtársára, ám nem állta meg, hogy mielőtt visszaindult volna, egy új szöveget ne írjon az »útonálló» tábla hátoldalára: – Fogadok. Nem dolgozol!”
(Békés István anekdotája 1920 körül)

Idős festő műtermében. Forrás: mng.hu

Tekintélyes művészettörténészek máig elvitatkoznak azon, hogy Fényes Adolf festőművész, a szolnoki művésztelep alapító tagja, az országosan híressé vált Szegényemberek című sorozatát miért hagyta abba 1912-ben? Talán a Balkán-háborúk – amelyben, mint „önkéntes népfelkelő” maga is részt vett –, majd az I. világháború véráldozata, a mindig humanista művészt megrendítette, emberségét megóvandó, a valóság helyett szimbólumokba, bibliai képekbe, szürrealista mesevilágba menekült. Újabb képein ó- és újtestamentumi történetek keretében a képzelet teremtette, díszletjellegű városképeket, romantikus szentföldi tájakat alkotott.

A mai művészettörténet-írás már nem tartja a szocialista realizmus előfutárának, még csak kritikai realistának sem a különös képeiről elhíresült művészt. Valójában Fényes Adolf munkásságával máig nem tudnak mit kezdeni a hivatalos ítészek. Nem tartozott egyetlenegy művészeti irányzathoz, festői csoporthoz, művészeti tömörüléshez, egyetlen „izmushoz” sem. Azaz egyhez mégis: a társadalmi közegek, az egyéni sorstragédiák érdekelték. Sem impresszionista, sem expresszionista, sem szürrealista nem volt. Humanista volt és maradt…

Tekintélyes dokumentummal rendelkezett. Magától Horthy Miklóstól, „különleges érdemeire való tekintettel”, kormányzói mentességben részesült. Az ország német megszállása után ez már keveset jelentett, a nyilas hatalomátvétel után pedig már annyit sem. A hosszú évek óta már nem alkotó, súlyosan beteg, majd’ nyolcvan éves öreg agglegény festőművésznek el kellett hagynia otthonát: a pesti gettóba hurcolták. A főváros ostromát túlélte, visszatérhetett szeretett Nagymező utcai műtermébe. Még egy hónapot élhetett ott…

 

Öreg festő téli tájban. Forrás mng.hu

 

Fényes Adolfról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/11837

http://www.nevpont.hu/view/11838

 

A kép Fényes Adolf Babfejtők (1904) című képe, a kép forrása:

http://mng.hu/gyujtemeny/babfejtok-20949

 

 

Hozzászólás