Vacsorák Yonatánnal

0

szerző: Kerekes Sándor

Yonatán a semmiből került elő, de nem váratlanul. Ezer mérföldekről válaszolt kanadai hirdetésemre, Izraelből, s mint a nejem mondta, a stílusa majdnem tökéletes volt amivel teljesen elbűvölt bennünket. Bérbevette a házunkat emailben, anélkül, hogy valaha is láttuk volna egymást. Mire úgy fél év múlva személyesen is találkoztunk vele, már szinte barátok voltunk és ezt a befejezetlen állapotot egy vacsorameghívással kívántuk beteljesíteni.
Ez volt a kezdet.

Azután a környékünket annyira attraktivnak találta, hogy a közelben gyorsan vett egy lakást, ahova hamarosan beköltözött. Vacsora-találkozásaink így három éve tartanak, és emailváltásokkal kiegészített szavai nyomán lassan kibontakoztak egy különös történet részletei. Yonatán elragadó asztaltárs, tele érdekes tapasztalatokkal, különösen a korához képest. Időnként elhallgat, mintegy összeszedni a gondolatait, majd egy teljesen kerek, mélyenszántó, szinte nyomdakész esszében bontja ki a felvetett témában a véleményét. Jópár hónap eltelt már a kölcsönös meghívásokkal, amikor először megemlítette, hogy neki is magyar felmenői vannak.

”Mi a fene! Hát már neked is, Yonatán?”

De nem, ez nem vicc, bizonykodott, nagyapa és nagyanya bizony Újvidékről… Később, egy másik alkalommal a „csurug” szó is elhangzott és eltartott egy darabig mire rákérdeztem, hogy az meg mi. Megmagyarázta. Curug falu a hely, ahonnan a nagyapa családja, a jómódú Weltmannék, elmenekülni kényszerültek, ”amikor a pogrom jött”, talán a századforduló idején.. Tiltakoztam ugyan, mivel a monarchiában legalábbis akkortájt, már nem volt pogrom, dehát a családi legendáriummal lehetetlen volt vitatkoznom. Ennyiben maradtunk akkor.

Csurog – mert ez a magyar neve a falunak – alig több mint harminc kilométerre van Újvidéktől és ha pogrom nem is, éppen elég baj történt ott nem sokkal később, amint azt Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című dokomentumkönyvében írja. Miután idéz a jugoszláv állam megszervezésének irányelveit az 1918. november 9-én rögzítő megállapodás deklarációjából:
“Az országhatárokat a szomszédos államokkal szemben az önrendelkezési jog alapján kell megvonni.” Leírja, hogy “E magasztos elvi nyilatkozatokkal ellentétben az Újvidékre 1918. november 25-ére összehívott, úgynevezett Nagy Nemzetgyűlésen a lakosság többségét kitevő magyar és német lakosság részvétele nélkül ‘önrendelkeztek’, amikor Bácska hovatartozásáról, sorsáról döntöttek.” Kifejti továbbá, hogy a jugoszláv hadsereg, Damjanović Milosav szerb tábornok vezetésével – a tábornok saját bevallása szerint – 1921 augusztusában megszállta a falut számos egyéb településsel és területtel együtt, hogy ezzel a trianoni határokat némileg korrigálja Szerbia javára.

Ennek a megszállásnak lehetett a következménye, hogy Weltmannéknak mindenük odaveszett és ha mást nem, legalább az életüket mentendő, Újvidéken kerestek menedéket.

***

Nem sokkal legutóbbi vacsoránk előtt Yonatánt hazahívta az édesanyja a Washington melletti Georgetownba nemcsak látogatni, de segíteni is a könyvtár rendbetételében. Sok évtizedes, sőt, régebbi dolgokat kellett végre rendszereznie. Amikor a vacsorához megjelentünk feleségemmel, már a bejárat mellett megláttam a polcon két iratot. Az egyik az újvidéki zsidó hitközség alapszabálya, 1913-ból, a másik a Múlt és Jövő 1925 májusi száma. Mindkettő magyar nyelven. Mivel Yonatan izraeli, amerikai egyetemi végzettséggel, de magyarul nem tud; tőlem várta a megfejtést. Így azután röviden elmondtam neki, hogy melyik micsoda és akkor be is értük ennyivel. Mindenesetre magamhoz vettem mindkét nyomtatványt, hogy később elmerenghessek felettük.

fegyelmi szabályzat

Az egyik bizonyos Hirschenhauser Benő könyvnyomdájában nyomatott (a foszladozó példány zöld fedőlapja alján olvasható megjelölés szerint). Az újvidéki, magyarnyelvű nyomdász, a könyv- és lapkiadás helyi mindenese, aki ekkoriban már a húszéves pályájának végefelé járt, s Benővé komolyodott, minthogy korábbi kiadványain még Béninek hivta magát, amiképpen mindenki más is nevezte őt. Később, 1942-ben azután ő is áldozatul esett az újvidéki vérengzéseknek. Frank Gyula pedig, aki a nevét ceruzával a lap tetejére felírta, hogy a tulajdonlás kérdését végérvényesen tisztázza? Meglehet, hogy azonos az újvidéki közösség alelnökével.

belső

De lássuk mi van belül! Az Ex Libris alján két különböző golyóstollból származó bejegyzés, könnyen lehet, de korántsem biztos, hogy az elsőt Weltmann Márton maga írta, de a sötétebb, második rész valaki másé, hiszen a halála évét is közli. A nyomtatvány szöveges oldalán pedig pedáns kezek a magyar helységneveket rendre kihúzták és szerbre írták át ceruzával. Ugyan mit jelenthetett ez akkor? Talán a beletörődést? Vagy inkább bizalmat a jövőben?

A Múlt és Jövő 1925 májusi száma, egykor fehér, de mára megsárgult-barnult- szürkült fedőlapján, szintén ceruzával, két név. Az egyik Herman Lipóté. Vajon miként került éppen ez a példány Weltmann Márton kezébe? Igaz, már fiatalon, talán a szerb megszállás hatására, cionista lett és az is lehet, hogy kapható volt a lap Újvidéken, de számomra inkább valószínű, hogy a Múlt és Jövőt kézen- közön küldözgették egymásnak a cionisták.

***

Újvidéken az érkezőket meglehetősen antiszemita hangulat fogadta. Már 1921- ben júniusban merényletet kíséreltek meg a régens Alexander ellen és mint ilyenkor szokás, egyes fővárosi lapok siettek megnevezni a ”szokásos gyanusítottakat”, a zsidókat, a helyi magyar sajtó pedig – amely akkor a Délbácska, Szlezák Rezső lapja volt – csatlakozott az antiszemita kórushoz. Augusztusban, vagy szeptemberben Weltmann Márton tizenhatévesen, máris kiábrándultan és gyanakvón került a városba. Annak ellenére, hogy a kormányzatváltást követően a hagyományosan ellenséges magyar adminisztrációval szemben a szerbek sokkal lazábban és megengedőbben viszonyultak a zsidókhoz, a “megszokott” antiszemita kiszólásoktól többé nem kellett tartani.(1)

Weltmann Márton Zágrábban járt egyetemre és ügyvéd lett. Egy darabig ott is praktizált, majd visszatért Újvidékre. A zágrábi és újvidéki zsidó élet bámulatosan élénk és érdekes volt. Zágrábban egyszersmind cionista szervezet is működött, lapokat nyomtattak, összejöveteleket tartottak, szerveztek, agitáltak. Az alig negyvenezer lakosú Újvidéken, ahol akkor csak két és félezer zsidó élt, mégis, a szokásos zsidó intézmények mellett sportegyesületet, két kórust és még egy kamarazenekart is működtettek.(2) A szerbek zsidóellenessége korántsem volt oly mélyreható és engesztelhetetlen, mint a korábbi magyar hagyomány. A zsidó közösség együttes optimizmusát mi sem jellemzi jobban, mint az erőfeszítés, amellyel egy tekintélyes zsidó kulturális központ építését megvalósították. Az idők azonban nem kedveztek az optimizmusnak. Igaz ugyan, hogy már 1919-20-ban megalakult a cionista szervezet, amelyet – többeket meglepően – pártfogásába vett az új szerb adminisztráció, de csaknem egyidejűleg, a régens ellen – állítólag a kommunisták által 1921-ben – megísérelt merénylet antiszemita kirohanásokra adott alkalmat egyes belgrádi újságoknak. Az 1919-ben alakult Zsidó Nemzeti Egylet cionista klubot nyitott és hetilapot bocsájtott ki.(3) A hitközség vezetőségére fokozatosan egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a mind nagyobb számban beválasztott cionisták. A 43 tagból 1930-ra már tizennyolc volt cionista, később pedig már több mint felét alkották a választott vezetőségnek.

***

Még tavaly tavasszal, amikor Budapestre készültem, kaptam egy fényképes emailt Yonatántól, aki arra kért, hogy a képen látható házról, amelyben a nagyapja lakott annak idején, s amelyben később egy ideig a japán követség működött, szóval, hogy erről az épületről készítsek egy új fényképet, mert szeretné látni, miként fest mostanság. Odaírta még, hogy „valami Rómer Flóris 63”, de tett utána egy kérdőjelet.

fotó

A fényképen középkorú pár áll egy teljesen mindennapos, tipikus budai villa előterében. Annyira ismerősnek látszottak, hogy megpróbáltam alámerülni az emlékezetem lehető legmélyebbjébe, hátha találkoztam velük a szüleim révén annak idején, hatvan évvel ezelőtt, vagy talán nagyszüleim házánál, a számos vendég között. A találkozás, persze, nem eshetett meg, a fénykép nyilván családi relikvia Yonatán számára, s pusztán illuziót sugallt nekem. Ráadásul nem emlékeztem, hogy valaha is jártam volna előzőleg a Rómer Flóris utcában.

Pedig jártam ott, és éppen abban a házban. De ez nem jutott eszembe, amikor nekivágtunk feleségemmel, hogy megkeressük az épületet. Amelyből a fényképen csak a homokkő lábazat látszik, ilyen házat pedig százával, ha nem ezrével lehet látni Budán.

A ‘kaland’ pedig melynek során a házban jártam, az velem esett meg ifjan, a történetet gépbe diktálva, hangfelvételként küldtem el Yonatánnak.

“Aligha voltam húsz éves, amikor egy amolyan munkabrigádban, afféle alkalmi “szövetkezet” félében dolgoztam, fiatal csibészekkel, amilyen magam is voltam. Ott, a fiatal srácok körében terjedt egy híresztelés, amely szerint Kínában bagóért lehet gyémántokat vásárolni… Az ember – így a spekuláció – kereshetne egy nagy csomó pénzt, ha a Kínában vásárolt olcsó gyémántokat becsempészi Japánba, s ott jópénzért eladja azokat. Egy fiatal, ambiciózus srácnak, mint amilyen én voltam, ez egy “brilliáns” ötletnek tűnt.

A világon semmit nem tudtam a gyémántokról és ma már azt sem hiszem, hogy Mao Ce Tung Kínájában lett volna eladó gyémánt, de akárhogyis, amilyen őrült az ötlet volt és miután az egész dologban teljesen tudatlan voltam, természetesen arra az elhatározasra jutottam, hogy én szeretném ezt az őrült gyémántbizniszt megpróbálni.

Akkoriban egy magyar turista hetven dollárnyi kemény valutával a zsebében vághatott neki a világnak. Ennyi volt az egész, amit kaphatott és forintot se vihetett magával. Így a legtöbb, amire számíthattam, ez a hetven dollár lett volna. Mindenek előtt azonban ki kellett derítenem, hogy kaphatnék-e én vízumot Japánba. Nem is szólva arról, hogy kaphatnék-e útlevelet egyáltalán, meg hogy ez akkoriban milyen valószínütlen volt, azt meg se próbálom elmondani.

Így hát, egy nap nekiszántam magam és elmentem a Japán Követségre.

Kopogtattam az ajtón, beengettek, bevezettek egy kis irodába és ott ült egy középkorú hölgy aki megkérdezte, hogy mit kívánok.

Szeretnék Japánba menni, mondtam, és azért jöttem, hogy megtudjam, hogyan juthatok vízumhoz.

– Oooh! – mondta a hölgy. – Egy pillanat.
Azzal bement a háta mögötti ajtón át a következő szobába, ahonnan néhany másodpercig suttogás hangjait hallottam, majd visszatért, mögötte egy apró, gömbölyded, idős japán férfivel. Amikor a hölgy visszaült a székére, a férfi, amint ott állt mögötte, alig látszott magasabbnak mint a nő ülve. Magyarul szólalt meg, persze “japán accentussal,” mint képzelheted, de elég jól beszélt és én, azt hittem, jól megértettem. Ő is megkérdezte, hogy mit kívánok.

–  Szeretnék Japánba utazni – mondtam.

–  Oooh! – mondta ő is. – És – kérdezte – pénze van?

–  Persze, természetesen- siettem megnyugtatni. – Hetven dollár! – Vágtam ki diadalmasan.

– Hetven dollár? Az nem elég. – Micsoda!? – kérdeztem hitetlenkedve, hetven dollár egy nagy összeg, annak még Japánban is elégnek kell lennie meglehetős hosszú ideig.

Ez az idős ember nagyon hasonlított Buddhára; a feje gömbölyded volt, a fülei mélyen lelógtak és amint mosolygott, misztikum és jóindulat árasztotta el az egész lényét. Márpedig most már mosolygott. Mosolygott, nézett rám és nem szólt semmit. Csak állt ott, mosolygott és nem szólt egyetlen szót sem. Én is csak álltam ott, némileg bosszankodva és vártam, hogy szavaim megteszik a hatásukat. Mit tudtam én, hogy Japánban hetven dollár még arra se lett volna elég, hogy a repülőtérről a városba vitessem magam. Ott álltunk tehát, ő mosolyogva, én bosszankodva, némán, mígnem lassanként rájöttem, hogy ennek a kihallgatásnak vége. Akkor elköszöntem és eljöttem.

Sosem jutottam el Kínába. És nem vettem gyémántokat. Később, sokkal később, gyakran és rendszeresen vásároltam gyémántokat, de Japánba se jutottam el még.

Most, hogy tudom melyik épületről van szó, annál nagyobb kedvvel megyek el megkeresni.

***

Amikor a feleségemmel a domb tetejére értünk, megállapítottuk, hogy a Rómer Flóris utca csak a 61-es számig terjed hatvanhármas száma nincsen. És hogynincs egyetlen épület sem ott fenn a sarkon, amely akár a legcsekélyebb mértékben is a képen levő villára hajazna, és az utolsó saroktelek, az a bizonyos 61. még ráadásúl üres is: dolgunkvégezetlen lesétálunk. Mielőtt betérnénk egy kávéra, észreveszem a táblát mely tudatja, hogy Márai utolsó pesti lakhelye is ezen az utcán volt.

Amikor ez történt, Yonatán már visszatért Izraelbe a munkájához. Olykor- olykor emailben kérdeztem felmenői történetének egyes részleteiről, amelyek a vacsorák alkalmával homályban maradtak. Például:

”Cionista volt-e a nagyapád, vagy csak megelégelte a magyarokat?

A válasza:

”Nagyonis cionista volt és nagyon aktiv a tevékenységükben, és a főbb cionista szervezetekben Újvidéken. Írt is a különböző kiadványaikba.”

A tehetséges, eltökélt, fiatal ügyvéd tehát teljes erővel vetette magát a zsidó közéletbe. Kiderült róla még, hogy megalapított egy újabb helyi cionista egyletet, a Herzl Tivadar Egyesületet, amelyet egy bizonyos Ludwig (Lajos) Korody társaságában vezetett. Ekkorra azonban már mint Dr. Meir Weltmann- Tobel.

A komplex politikai, vallásos és hitéleti rétegek az újvidéki zsidóság életében ma már annyira kibogozhatatlanok, hogy azt még megpróbálni sem merném, de tény, hogy a kezdetben legkonzervativabb Weltmann-Tobel csoport már a huszas évek közepére-végére ”revizionistává” és radikálissá vált Jabotinszkij hatása alatt és annak személyes befolyásával. Vladimir Jabotinszkij maga is többször járt a városban, beszédeket és értekezleteket tartott, ami előbb felizgatta, majd alaposan megosztotta a kicsiny helyi közösséget. Ugyancsak hozzájárult a radikalizálódáshoz a közeli Péterrévei pogrom, 1928-ban, ahol a tiszaeszlári gyűlölködés egy újabb fejezete látszott megvalósulni. Szerencsére az őrület megmaradt ott helyben és nem terjedt tovább, de az egész ország zsidóságára volt ijesztő hatással. Ez persze állandó és egyre mérgesebb vitákhoz vezetett.(4) A viták pedig megakadályozták, hogy az újvidéki cionisták bekapcsolódjanak a nemzetközi cionista mozgalomba.

Az általános optimizmus azonban túlszárnyalt minden akadályt. A város valamennyi zsidójának anyagi adakozásából 1935-ben megnyitották az új, modern Zsidók Házát, egy kétemeletes, tekintélyes épületet, amely az összes zsidó intézmény befogadására létesítettek. Az intézmény igazgatója dr. Meir Weltmann-Tobel lett. Az újvidéki zsidók joggal lehettek büszkék magukra.

Mindez azonban nem volt elég, a cionisták újabb kísérletet tettek egy lap megindítására, így került sor a kétnyelvű Jevrejske Novine – Jüdische Zeitung(5) kiadására, amelynek egyik szerkesztője, megint, Meir Weltmann.
Aztán 1934 októberében, amikor az immár király Alexandert – marseillesi látogatasa alkalmával – egy macedon nacionalista merénylőnek végül sikerült megölnie(6), a zsidók felelőssége ismét szóba került, az antisztemitizmus újra felerősödött.

Kérdés Yonatánhoz:

”…mikor és hogyan alijázott a nagyapád?”

Yonatán válasza:

”1939-ben.”

Kösz Yonatán, ebből aztán nem sokat lehet megtudni. De hiszen minek is cifrázni? A légkör teljesen elmérgesedett, a zsidó közösség belső harcai közepette az egyre közelgő háborús fenyegetés nyilvánvaló volt már ekkor. Miközben 1927 és 1931 között Újvidék lakossága negyvenezerről hatvannégyezerre növekedett, a zsidók száma négyezerről csaknem egynegyedével, háromezer egyszázra csökkent. Meglehet, a kulturális fellendülés mégsem tudta elfedni a baljós jeleket. A lakosság 1940-41-re általában tovább nőtt, de a zsidók száma csak alig emelkedett, vagyis valójában stagnált. Szinte bizonyos, hogy Meir Weltmann tisztában volt az egyre súlyosbodó helyzettel, egyebek között azért is, mert a helyi cionista szervezet két ellentétes elv alapján megosztódott és egyik sem volt képes a maga irányzatát érvényre juttatni. Az alija mellett 1939-ben döntött, különösen, mert ekkor már nős volt és családot kellett alapítania.

Ez idő tájt Izraelben egy teljesen ködös időszak következett. Annyi mindenesetre valószínű, hogy dr. Meir Weltmann -Tobel ügyvédi munkát csak elvétve talált, viszont utat keresett és talált a politikai szervezetekhez. Megismerkedett az általánosan baloldali, gyakran kifejezetten szocialista politikai élettel és nem sokba tellett, mígnem maga is aktív tevékenységbe kezdett a Mapai keretében. Erről nem sokat lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy ismeretségi körébe tartozott a kitünő Moshe Shertok, aki ekkor már nagy tiszteletben állott, és egyike volt ama kevés palesztinai születésű politikusnak, aki végigküzdötte az alapítás harcait a Török Birodalomtól az ország kormányzásáig. És mint a Zsidó Ügynökség elnöke, már ekkor egyike volt a Mapai vezetőinek. Az együttműködés meglehetősen tartósnak bizonyult. Így amikor 1943-ban a Joint a veszélyeztetett zsidók kimentésére isztambuli székhellyel Mentő Bizottságot létesített, s annak vezetését Shertokra bízta, ő magával vitte Meir Weltmann -Touvalt.

A hivatalosan semleges Törökországban, Isztambul a kémkedés és nemzetközi intrika központja volt, ahol a Mentő Bizottság a kezdetektől fogva teljesen reménytelen küzdelmet folytatott, különösen azért, mert elsősorban a létében fenyegetett európai zsidóság Palesztinába menekítését próbálta elérni. A nácik mellett ugyanis – akik ezt lehetetleníteni törekedtek – a brit protekturátus is igyekezett akadályozni a palesztinai bevándorlást. A brit gyarmati kormányzat ugyan kibocsájtott hetvenötezer bevándorlási engedélyt, de ezeket szinte lehetetlen volt eljuttatni a rászorultakhoz akik, még ha meg is kapták volna őket, akkor se hagyhatták volna el a maguk országát. Tovább komplikálta a helyzetet, hogy a szlovákiai és magyarországi zsidók között kevés volt a cionista, az akkori Palesztínában a leendő zsidó állam ködös álom volt csupán legtöbbjük számára. Mások, más vidékekről, így Szerbiából és Horvátországból is, boldogan nekivágtak volna a hallatlanul nehéz útnak, Isztambulon és a Földközi-tengeren át, de a britek és arabok mindent elkövettek, hogy ennek elejét vegyék.

A Mentő Bizottság amúgyis nehéz dolgát tovább nehezítette az Abwehrrel és a Gestapoval együttműködő török titkosszolgálat, amely állandó megfigyelés alatt tartotta a bizottsági tagokat. Ennek ellenére, amíg a reményeik szerinti tömeges kivándorlás elkövetkezett volna, egy titkos futárszolgálat révén levelekkel, élelmiszer- és pénzküldeményekkel próbálták az egyre súlyosabb helyzetbe kerülő európai zsidóság terheit enyhíteni. Világos volt számukra, hogy a törökök minden lépésüket figyelik, minden postai küldeményüket kinyitják és átvizsgálják, de beletörődtek ebbe, mert, amint ezt jóval később egyikük, Venia Pomerantz elmagyarázta(7) , így akarták a nácik tudomására hozni, hogy valamiféle megegyezésre törekednek velük.

Weltman -Touval isztambuli megbízásához baráti kapcsolata Shertokkal ugyan hozzájárult, de vélhetően azért kapta meg, mert kitűnően beszélte a veszélyeztetett szerb, horvát és magyar zsidók nyelvét, továbbá mert már ismerte a palesztinai viszonyokat is eléggé ahhoz, hogy a protekturátus jogi útvesztőjében eligazodhasson. Mindemellett valószínűleg egyengette a baráti kémek és kétségbeesetteken a maguk hasznára segítő ügyeskedők útját is. Egészen bizonyos, hogy dolga volt a Joel Brand(8)-küldetés mellett és azt gyanítom, hogy a kalandor Grosz Bandi(9) javára is tett néhány apróságot.
Habár a Mentő Bizottság végcélja teljességgel reménytelen volt, sok kis sikert azért elért. Tömegével küldte a bátorító leveleket Bulgáriába, Romániába, Yugoszláviába és Magyarországra is az ottani zsidóknak, gyakran pénzt is, és néhány zsidót – akiknek sikerült kiszabadulniuk – az előkészített úton eljuttatott Palesztinába. Becsületére váljon a katolikus egyháznak, hogy a mentésben, ha nem is hivatalosan, de a helyi nunciusok közreműködése révén, néhány szerencsés esetben részük volt. Isztambulban a pápai nuncius ekkor Angelo Roncalli volt, aki időnként tovább segítette a Mentő Bizottsághoz, majd Palesztínába a néhány szökött zsidót, aki nagynehezen Isztambulba már eljutott. Később az addigra XXIII. János pápa néven elhíresült, és akkoriban elhunyt Roncalli isztambuli segítségéről maga Meir Touval Weltmann irta meg egy újságcikkben:(10)

”Amikor meglátogattam Monsignor Roncallit esetenként, ő mindig figyelmesen meghallgatott és biztosított a támogatásáról és aggodalmairól a nácik uralma alatt szenvedő zsidók sorsáról. Egy nap kellemesen meglepett, amikor kéréssel fordult hozzám. Két fiatal anatóliai zsidó jelent meg a lakásomon Monsignor Roncalli ajanlólevelével, kérve, hogy segítsem őket Palesztinába kivándorolni. Ezt követően Roncalli kérte a segítségemet más fiatal zsidók Palesztinába juttatásához is és érdeklődött az ottani taníttatásuk iránt. Természetesen boldogan teljesítettem a kívánságait.”

***

Email Yonatánnak:

…hogyan és miért hagyta el nagyapád a pozicióját Isztambulban?

Yonatán válasza:

a megbízás a Mentő Bizottsághoz szólt, nem a Zsidó Ügynökséghez úgy általában. Így egy bizonyos időpontban, amikor már minden remény elveszett és világossá vált, hogy semmi többet tenni nem lehet, az állás megszűnt.

***

A másfél kétségbeesett és kétségbeejtő év Isztambulban lezárult, a háború véget ért és Touval-Weltman hamarosan visszatért Izraelbe. Az államalapítás küzdelmei bizonyára szolgáltak alkalmakkal a tevékenységre, de erről semmit nem tudni, mert ezek legtöbbje titokban ment végbe. Shertok, aki időközben Sharett-re “magyarosította” a nevét, a Zsidó Állam kikiáltásakor, mint a Zsidó Ügynökség elnöke, már a függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója volt, majd 1949-ben, az arab háború idején külügyminiszter. Az arab háború végeztével és a protekturátus felszámolásával Izrael végre kormányt kapott, a szocialista-izű Mapai lett a kormányzó párt. A miniszterelnök, Ben Gurion, azonban 1953-ban visszavonult és utódja, 1954 januárjában Moshe Sharett lett.

***

Email Yonatánnak:

Biztos vagy abban, hogy a cím 63-as szám? Nem néznéd meg mégegyszer?

Yonatán válasza másnap kora reggel:

Ki beszél itt 63-ról? A cím Rómer Flóris 56.

Aznap délutánra megtisztelő meghívásom volt a parlament doyenjétől egy könyvbemutatóra, amit nem mulaszthattam el, de utána a doyennel együtt ültünk taxiba és irány a Rómer Flóris utca.

Az 56-os számú villa gyönyörű kovácsoltvas kerítés és gazdag növényzet mögül bújik elő, öröm nézni. Nyakamban a fényképezőgép, kattintgatok innen is, meg onnan is, percek alatt kész vagyok vele, akár mehetnénk is. De nem állhatom meg, hogy be ne csöngessek.

– Jó napot kívánok. Kanadából vagyok itt, egy cikket írok a házról és szeretném megkérdezni, hogy mi ez a ház mostanában, mi van benne?

Bizonytalan zaj, majd hallgatás.

Tanácstalanúl állok néhány másodpercig, amikor is az autófelhajtó végében feltűnik egy férfi. Bizonyosan nem a portás, mert öltözetéből ítélve akár egy floridai vitorlás yacht bulijáról is jöhetett volna: megfakult rózsaszín pólóban, vitorlavászon rövidnagrágban, pipaszár lábai a tipikus amerikai “fedélzeti” cipőben, amilyet a tengerparti sétalók viselnek Floridában, vagy Kaliforniában. Haja festett, “gazdaságosan” elosztva a középről kétfelé, hogy mindenhova jusson. Az egész teljesen anakronisztikus itt a Rózsadombon. Lassacskán a kerítéshez ér, én türelmesen, és bizakodva várok.

– Jónapot! – mondja. – Mit kíván?

– Kanadából jöttem, erről a házról írok valamit, szeretném megkérdezni, hogy mi is ez a ház mostanában, mi van belül?

Válasz helyett diadalmasan kivágja:

– Én is kanadai állampolgár vagyok!

– Nem mondja komolyan! – próbálkozom egy kis szelíd humorral.- És Kanada melyik részéről?

Ahelyett, hogy megjelölné a helyet és azzal elintézhetnénk, inkább ráerősít nyomatékosan.

– De, komolyan mondom.

Az egész pasasban van valami ismerős és egyszersmind valami kellemetlen. Egyszerű kérdésem ellenére szándékosan kerül minden egyszerű választ. De nekem nem szabad engednem, csak semmi ingerültség, választ várok, tehát újra megkísérlem a beszélgető stílust.

– Tudja, valamikor jártam ebben a házban, amikor még japán követség volt. Most mi van benne?

– A japán követség elköltözött.

– Igen, tudom – mondom barátságosan, – de engem az érdekelne, hogy mi van a házban most, mert ha hiszi, ha nem, ez volt az első izraeli nagykövet otthona annak idején, ötvenhatban.

Ekkor lassanként elkezd hátrálni a kerítéstől. Közben összefüggéstelenűl beszél, egyre haragosabban, majd a végén kivágja, ahogy a torkán kifér:

– Menjen a picsába! Megköszönöm a kedvességét.

Betuszkolom a doyent a várakozó taxiba és már mehetünk is vacsorázni.

Legfőbb ideje.

Az eset nem hagyott nyugodni, fél éjszaka és másnap reggel egyfolytában az járt a fejemben, hogy én ezt a pasast már láttam valahol. Nem részletezem. Úgy három és fél perc alatt az interneten megtaláltam az arcát a Kulcsár-botrányban elhíresült és megszégyenűlt bankvezérnek, aki nem volt elégedett a bánásmóddal a börtönben, ezért nemcsak, hogy szabadon bocsájtották, de mire kijött onnan, a frissen, hozzávetőlegesen százmillióért tatarozott villa készen várta a Rózsadombon.

Talán érdemesebb lett volna megválaszolnia a kérdést.

ház

Email Yonatántól:

Bingo!

***

Kasztner Rezső(11) a vakmerő újságíró és ügyvéd az ötvenes években már jócskán megállapodott Izraelben. Nemcsak mint sikeres szerkesztő, az Új Kelet alapítója, hanem politikailag is aktív volt, kétszer is indult a választásokon a Mapai jelöltjeként, de vesztett. Így azután felhagyott a lapszerkesztéssel és állást vállalt, mint a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium szóvivője.

Amikor azonban a háború idején folytatott tevékenységét a konzervativ, vallásos ellenzék elkezdte kritizálni és különösen, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy emiatt személyiségi pert kell indítania, személye egyre terhesebb lett a kormány számára. Ugyan támogatást kapott mind a párttól, mind a kormánytól, a vád, hogy kollaboránas volt, aki az “ördöggel kötött üzletet,” arra kényszerítette a Mapait és a kormányt, hogy a nyilvánosság szemében minél nagyobb távolságot tartsanak tőle. Ennek a távolságtartásnak megteremtőjéül és fenntartójául Meir Touval-Weltmannt alkalmazták. A munka lényege az volt, hogy a Kasztner és a kormány közötti kapcsolatot minél inkább igyekezzék kicsinyíteni a közvélemény szemében és, hogy a per eseményeiből minél többet igyekezzék a sajtótól távol tartani. A per, amelyet formálisan a kormány indított Kasztner védelmében, nem ment valami jól, sőt a végén Kasztner és a kormány keresetét a bíróság elutasította, ami ebben az esetben Kasztner erkölcsi megsemmisülésével volt egyenlő: a bíróság szerint ő valóban lepaktált a nácikkal.

Amikor erre a kormány kénytelen-kelletlen a fellebbezés mellett döntött, az általános rosszallás annyira erős volt, hogy koaliciós partnerei elfordúltak Sharett-től, ellene szavaztak és ebbe belebukott a kormány. Ezzel egyidőben egy kínos kémkedési botrány is kitört(12), úgyhogy Sharett kénytelen volt lemondani a miniszterelnökségről, utóda az elődje, Ben Gurion lett. Sharett azonban megtarthatta a külügyminiszteri tárcát és mint ilyen, a Kasztner ügyben tett szolgálataiért, kinevezte budapesti nagykövetté Meir Touval-Weltmannt. Késöbb, 1958-ban a fellebbezés során a Legfelső Bíróság érvénytelenítette az elsőfokú ítéletet, de akkor Kasztner már nem élt és Touval-Weltmann már messze járt.

***

Közel volt Moshe Sharetthez, aki akkor a miniszterelnök volt. Így, tekintetbe véve a képességeit, magyar nyelvtudását és a vágyát, hogy szolgáljon, őt nevezték ki.

Nos, ez nem egészen így történt, csak úgy körülbelül. Sharett 1955 novemberétől már nem volt miniszterelnök, de külügyminiszter maradt 1956 júniusáig és valamikor a megbizatásának lejárta előtt, tavasszal nevezte ki Touval-Weltmannt, aki annak rendje és módja szerint megérkezett Budapestre, valamikor a nyár elején, talán júniusban, éppen időben ahhoz, hogy hamarosan egy bimbózó forradalom kellős közepén találja magát.

Email to Yonatan:

Mit tudsz a kinevezése körülményeiről?

Yonatan válasza:

Meir Touval (hadd nevezzük most már így az akkori hivatalos és rövidebb nevén, amelyet egyébként a titkos magyar iratok következetesen és hibásan irtak Tuvalnak,) legfontosabb, de be nem vallott feladata az volt, hogy elérje a magyarországi zsidók kivándorlását Izraelbe a lehető legnagyobb számban. Ismerve most már korábbi működését, biztos vagyok benne, hogy kitünően megfelelt a munkára és abban is, hogy az első adandó alkalomtól kezdve lázasan hozzákezdett a kapcsolatok kiépítéséhez. De mire a berendezkedéssel és a “terep” felmérésével valameddig boldogúlt, hamarosan ősz lett és a kormánynak hirtelen egyéb dolgai támadtak, semhogy zsidókkal bíbelődjék. Kitört a forradalom.

A Newport Daily News 1956. december huszadikán a tizedik oldalán, az apró hírek között említi meg, hogy:

“Dr. Meir Touval az új izraeli ‘miniszter’ tegnap átadta megbízólevelét Dobi István elnöknek Budapesten.”(13)

Különös és kísérteties elképzelni, ahogy a gyanútlan Meir Touval megérkezett a szürke, szegényes, nyári Budapestre, tettrekészen, elszántan, hogy tegye, amit annak idején már Újvidéken elkezdett; cionistákat Izraelbe segíteni. És nehéz elképzelni, amint ehelyett kénytelen a félig romos, borzalommal és gyásszal bénított városban utat találni magának. Mert nem tagadható, hogy Izrael elsőként ismerte el Kádár János kormányát, hogy segíthesse nagykövetét utat találni a magyarországi zsidó közösséghez is. Majdnem bizonyos, hogy Meir Touval ekkor találkozott Herman Lipóttal, akinek a nevét sebtében felírta a Múlt és Jövő éppen kéznél lévő számára. Hogy miért az 1925 májusi szám volt éppen kéznél, azt hiába találgatnám. De a barátság megköttetett Herman Lipóttal, az bizonyos.

Beszélgetés Yonatánnal:

–  Mondd Yonatán, tudod, hogy ki ez a Hermann Lipót?

–  Nem.

–  Nos, egy igen neves és kitűnő festőművész volt.

–  Aha! Akkor lehet, hogy ő festette meg a nagyapám portréját?

–  Miféle portré az?

–  Hát, ami ott van anyukámnál. Van egy a nagyapámról és egy a nagyanyámról is. Ott lógnak édesanyám lakásában Washingtonban.

–  Mondd Yonatan, meg tudnád kérni anyukádat, hogy küldje el a portrék fényképét nekem?

–  Persze. Majd beszélek vele.

portréférfi

Egészen bizonyos, hogy Meir és felesége Vera modelt ültek Hermann Lipótnak a Kelenhegyi utcai Műterem Házban.

portrénő

Meir Touval remekül startolt, már ami a zsidók kivándorlásának a segítését illeti. Mert amíg1956-ban alig több mint kétszáz zsidónak sikerült kivándorolnia Izraelbe, addig 1957 első hónapjaiban már több mint négyezerre nőtt a kivándorlók száma. Ámde amint beindúlt volna a rendszeres kivándorlás, diplomáciai és gazdasági komplikációk merültek fel: a paranoid és pénzszűkében megszorult magyar kormány pénzkiajánlást fedezett fel a követség tevékenységében, amit felhasznált mint kifogást a kivándorlások leállítására.(14)

Email Yonatánhoz:

Mikor tért vissza Izraelbe és milyen természetű volt a nézeteltérése Golda Meirrel?

Yonatan válasza:

A megbízása 1958/59-ben ért véget. Nem vagyok biztos abban, hogy volt-e valami elvi nézeteltérés Goldával, vagy csak valami személyes ellenszenv. De azt tudom, hogy az izraeli kormány és Golda Meir (azidőszerint a külügyminiszter) olyan politikát folytatott, amely az ő életét, mint követét, megnehezítette. A kormány politikája burkoltan főként arra összpontosult, hogy minél több zsidót kihozzanak az országból. Természetesen, az efféle tevékenység kínos helyzetbe hozta a magyar hatóságokkal szemben.

***

Ez sem egészen úgy történt.

Az ügy lényege az volt, hogy a kivándorló zsidók a követség egy attaséjának átadták a pénzüket, aranyukat, meg egyéb értéktátgyaikat, abban a reményben, hogy amint azt az attasé értésükre adta, Izraelbe érkezésük után majd ott visszakapják. Ez az akkori hisztérikus és paranoid magyar törvények szerint ‘forintkiajánlásnak’ minősült és mint ilyen, bűntény volt. A kezdeti néhány hónap után a magyar hatóságoknak feltűnt, hogy a követség nem vált be valutát, mert hiszen a rájuk bízott pénz bőségesen elég volt a kiadásaikat fedezni. Sőt, azt is kiderítették egykönnyen, hogy a követség számos zsidó rászorulónak pénzsegélyt nyújt havi rendszerességgel. Magyarország bizalmasan, de hivatalosan panaszkodott erről Golda Meir külügyminiszternél Izraelben. Az ügy rendkívül kínos volt Izrael számára. És habár az attasé volt a ‘tettes’, és a két ország egymás között végül elsimította a dolgot, sőt, a végén még ez bizonyult a leendő kereskedelmi kapcsolatok kiinduló pontjának, lehetetlen volt tagadni, hogy a követnek tudnia kellett az egész ügyletről, ennélfogva legalábbis eltűrte, ha bizonyitani nem lehetett is a “bűnrészességét.” Emiatt a magyar kormány már 1957 juniusában felfüggesztette a kivándorlásokat. Golda Meir 1957 július 7-8-án részt vett Bécsben a Szocialista Internacionálé kongresszusán. Odarendelte Meir Touvalt és biztosan “fejmosásban” részesítette, de az már nem nagyon segített. A kivándorlás ügye súlyos, kedvezőtlen fordulatot szenvedett.

***

Email váltás Yonatánnal

–  Mit csinált azt követően, hogy otthagyta a külügyi szolgálatot, ha ugyan otthagyta? És mik voltak a körülmények?

–  Valójában ő soha nem volt tagja a diplomáciai testületnek. A miniszterelnök személyes alapon nevezte ki és a külüggyel a kapcsolata átmeneti volt, kizárólag a kinevezés idejére.

–  Hol élt a visszavonúlása után?

–  Izraelbe való visszatérése után folytatta az ügyvédi praxisát és soha nem ment nyugdíjba. Inkább csak fokozatosan, lassan csökkentette a munkáját, különösen a hetvenes években.Tel Avivban éltek. A felesége 1978-ban elhunyt, ő pedig 1982-ben.

***

(1) Pinkas ha-kehilot Yugoslavia, Szerk. Zvi Loker, Yad Vashem, Jerusalem, 1988 p. 184

(2)  http://savezscg.org/eng/the-jewish-community-novi-sad/

(3) Jüdisches Volksblatt. A lap öt évfolyamot ért meg 1920-1925

(4) Pinkas ha-kehilot Yugoslavia, Szerk. Zvi Loker, Yad Vashem, Jerusalem, 1988 p. 186

(5) A lapot egészen a Holokauszt idejéig életben tartották, habár Weltmann időközben eltávozott.

(6) A merényletet közelről megörökítette egy hiradófilmes, a film látható az interneten.

(7) Hitler, the Allies, and the Jews, szerző: Shlomo Aronson Cambridge University Press, 2004. szept. p. 168.)

(8) Joel Brandot Eichman küldte Isztambulba a szövetségesekkel alkudozni. Eichman zsidók elengedését ajáanlotta 10,000 ezer teherautóért, nyersanyagokért és élelmiszerekért cserébe. A szövetségesek az ajánlatot komolytalannak vették és Brant egy egyiptomi börtönben ült a háború végéig, majd eljutott Izraelbe és ott is halt meg.

(9) Grosz hivatásos csempész és szélhámos volt a legrosszabb fajtból, de amellett a háború alatt kettős ügynök is. http://www.nizkor.org/web/people/e/eichmann- adolf/transcripts/Sessions/Session-057-05.html

(10) Jerusalem Post 1973 June 26

(11) A teljes Kasztner ügy kimerítő ismertetéséhez lásd: Anna Porter: Kasztner’s Train: The True Story Of Rezso Kasztner, Douglas & Mcintyre (Aug. 5 2008) magyarul: Kasztner vonata, Mérték Kiado (2008)

(12) A Lavon Ügy

(13) Egy másik apró hír ugyanott tudatja, hogy Magyarország november 2. óta várta, hogy ”U.S. miniszter” Thomas Wailes bemutassa a megbízólevelét. Wailes ugyanis nem volt hajlandó elvinni a megbízólevelét tankok között a kormánynak, amelyet a magyarok többsége szerint idegenek erőltettek az országra.

(14) Csodálatos Szerencsés módon e cikk íirása közben véletlenűl találtam rá Dr. Kovács András: Egy kényes ügy című cikkére a Múlt és Jövő 2013/2 számában, (103 oldal,), amelyben a teljes affért és annak hátterét a korabeli titkos dokumentumokkal együtt ismerteti.

Hozzászólás