Névpont

A hasbeszélő

Kozák Péter/ujkelet.live

 

Valahol Szatmárban, vagy talán a Hajdúság egy kicsiny településén élt egy nagyon öreg kántor, Roth Jakab, aki nyolc gyermeket nevelt. Becsülettel felnevelte valamennyit, csak épp a legkisebbet, a Benjámint nem tudta már kitaníttatni: elfogyott a Roth Jakab pénze, így hát a legutolsó gyermekét már a hitközségnek kellett kitaníttatnia. Nagyon öreg volt már akkor a kántor Roth Jakab, aki akkor már nem evett semmi mást csak sós halat meg vöröshagymát, nem ivott már semmi mást csak kóser szilvát és olykor egy kis vizet. Kenyere már csak olyan kegyelemkenyér volt, hisz a hitközségen már hasznavehetetlen volt a jó öreg Roth Jakab, ám ha lakodalmat ültek, mégis csak az öreg kántort hívták, hisz senki sem tudott olyan szépen-szomorúan énekelni a távoli-messzi Jeruzsálemről, mint az idővel emberkerülővé váló mélabús-bánatos egykori dalnok.

 

Valahol Szatmárban, vagy talán a Hajdúság egy kicsiny településén segédtanító lett a nagyon öreg kántor, Roth Jakab legkisebbik fia, a Roth Benjámin. Segédtanító, azaz melámed lett a legkisebb gyermek, akinek a sok betűrágástól, vagy a még több koplalástól már fiatal korában olyan görnyedt lett a háta, mint amilyen púpos a héber „l” betű, a lámed. Különös fiú lett a púpossága miatt sokat csúfolt Roth Benjámin lámed melámed: olyan sovány volt, mint a mécsbél, gyomra állandóan korgott, hisz nem evett semmi mást csak néha egy kis szikkadt kenyeret, nyelve kiszáradt, hisz nem ivott szinte semmi mást csak olykor egy kis vizet. Büszke fiú lett mégis a púpossága miatt sokat csúfolt Roth Benjámin melámed: hírről, dicsőségről, ragyogásról álmodozott a legkisebb fiú, mert neki józanul megadatott a boldoglátás mámora, amihez apja, a jó öreg Roth Jakab csak a pálinka bódulata révén jutott.

 

Bizony nagyon büszke ember volt a púpossága miatt sokat csúfolt Roth Benjámin melámed, akit idővel megszánt egy falubeli háziasszony. A jó asszony egy tányér friss libatöpörtyűt és egy nagy karéj meleg kenyeret vitt a segédtanítónak kóstolóba: ma vágatott libát és ma sütött kenyeret. Bizony a büszke Roth Benjámin melámed korgó gyomra akkor elfelejtett minden álmodást, a szeme csak az ételt, a töpörtyűt és a kenyérszeletet látta. A jó segédtanító elmondta az áldást és beleharapott a forró kenyérbélbe. Bizony csuda dolog történt akkor a púpossága miatt sokat csúfolt Roth Benjámin melámeddel. A jó segédtanító, ahogy elmondta az áldás utolsó szavát nyelt egyet, nyelt még egyet, s a harmadik nyelésnél csaknem torkán akadt a falat: nyaka kitágult, szeme kidülledt, tüdeje nagyot lökött bordáin, hangosan csuklott, míg leküzdötte a szeletet. És ekkor már tudta, hogy sokkal többet nyelt le, mint egy falat kenyeret: lenyelte a hangját is…

 

Valahol Amerikában, Chicagóban, vagy talán a világhíres Alabama Cirkuszban, gyakran fellépett Ben Rothwell, „a hasbeszélők Rockefellerje”. Ezt a nevet kapta Roth Benjámin egy vándorcirkusz-igazgatótól, miután híre ment a segédtanító nagyotnyelésének. Miután felfedezték, hogy micsoda kincs van a melámed hasában, csakhamar csodájára járt az angol főváros valamennyi színpada, híres párizsi orfeumok és mulatók ünnepelték és bálványozták, népszerű berlini revük magasztalták és ajnározták, római teátrumok és amerikai cirkuszok imádták és hozsannázták rendkívüli „teljesítményét”. Megvalósult hát Roth Benjáminnak, a nagyon öreg Roth Jakab kántor legkisebb púpos fiának álma. A valahavolt segédtanító lett a világ leghíresebb hasbeszélője. Ben Rothwell nem nélkülözött többé: a világ leghíresebb hasbeszélője szinte mást sem evett, mint lazacot, homárt és különleges kaviárokat, szinte mást sem ivott csak eredeti francia pezsgőt, cointreau narancslikőrt, olykor különleges angostura bólét. Ben Rothwell társaságát keresték királyi hercegek és részeges előkelők, elkényeztetett uracsok és feltörekvő parvenük.

 

Valahol Moszkvában, vagy talán egy Moszkva környéki dácsán, egy hosszú, vendégmarasztaló vacsorán fogadta Krisztoforovics délorosz nábob a Bazedov-cirkusz vidám társaságát, amelynek fénypontja az idővel odaszerződött szenzációs Ben Rothwell volt, a világ leghíresebb hasbeszélője. Ben Rothwell ült az asztalfőn, s a világért sem szólalt volna meg: ám hangja ott maradt az asztalon felejtett tálban hagyott ráksalátában, a gyönyörűen csillámló kristálypoharakban, s a fogason, Krisztoforovics kalapjában. Ben Rothwell gyomra már régen nem korgott, ám az elfogyasztott fejedelmi lakoma és a töméntelen különlegesital-áldomás után, gyomorégése miatt mégis valami hasonló fájdalmat érzett, mint hosszú évekkel ezelőtt. Ben Rothwell teli gyomra ugyanolyan fájdalmat érzett, mint akkor, amikor még Roth Benjaminnak hívták, és az a gyomor szinte teljesen üres volt. Bizony a világ leghíresebb hasbeszélője elfelejtett akkor minden áldomást, a szeme csak az ételt, az asztalon heverő kenyérszeletet látta. Bizony a harmadik nyelésnél csuda dolog történt Ben Rothwell-lel: a torka kitágult, szeme kidülledt, nyakán az erek kidagadtak, s a levegő kitódult belőle. És ekkor már tudta, hogy sokkal többet nyelt le, mint egy falat kenyeret: „visszanyelte” a hangját is…

 

Valahol Szatmárban, vagy talán a Hajdúság egy kicsiny településén élt egy nagyon öreg segédtanító, a Roth Benjámin. Segédtanító, azaz melámed volt az öreg Roth Benjámin, akinek a sok betűrágástól, vagy a még több koplalástól már fiatal korában olyan görnyedt lett a háta, mint amilyen púpos a héber „l” betű, a lámed. Nagyon öreg volt már akkor a púpossága miatt sokat csúfolt jó segédtanító, a Roth Benjámin. Kenyere is már csak olyan kegyelemkenyér volt, hisz a hitközségen már hasznavehetetlen volt, ám ha lakodalmat ültek, mégis csak a jó öreg segédtanítót hívták. Hisz senki sem tudott olyan szépen-szomorúan énekelni a távoli-messzi Jeruzsálemről, mint az idővel emberkerülővé váló, mélabús-bánatos egykori segédtanító. Hangja egészen mélyről búgott fel, s úgy tűnt mintha az évezredes dallamok egész belső lényét szétfeszítenék.

 

Valamikor az elmúlt századelőn, egy igen hosszú szál, nagyon sovány úr, bő köpenyébe burkolva, kissé botladozva járta a ferencvárosi utcák roskatag háztömbjeit. Cholnoky Viktor, az elmúlt századelő elfeledett „kísértetlátó” misztikus írója valahogy mindig megtalálta a gázlámpák sárgás fénykörében úszó kiskocsmák hívogató cégéreit. Valamikor az elmúlt századelőn, a ferencvárosi kiskocsmák mélyén, Cholnoky Viktornak, a rég elfeledett misztikus írónak mindig volt egy története különös képességű emberekről: éljenek bár a napsugaras Babilonban, a Szent Kába kövénél, az egzotikus haka táncot járó maorik között, vagy csak valahol Szatmárban, esetleg a Hajdúság egy kicsiny településén.

Cholnoky Viktorról:

http://www.nevpont.hu/view/11427

http://www.nevpont.hu/view/11450

 

 

A kép forrása:

http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/normal.phtml?kep=/032800/032839/Cholnoky_Viktor.jpg&id=032839

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s