Ziva David/ujkelet.live
Izzadságcsepp indult el gerincén, érezte ahogyan tovább gurul a csigolyáin. Cinikus tekintet nézett vissza rá, mintha őt akarná kigúnyolni. A megkopott vonások, az arc a viseltes pólón valahonnan rémlett és, hogy még hatásosabb legyen le fel mozgott, ahogy a pincér türelmetlenül dobolt a tollal a blokkon, amíg a rendelést várta. Jól állt a kezében az írószerszám, talán valami íróféle vagy aktivista. Nem jutott eszébe hol, de látta már valahol. A stencilt, mármint. A vakító napfényben hunyorogva ráncolta homlokát, erőltette emlékezetét.
A pincér üres tekintettel bámult rá, felvette a vendégnek járó sablon kifejezést és türelmesen próbált mosolyogni. Új bevándorló lehetett, valami távoli, tengerentúli akcentussal és gyenge héber tudással. Sugárzott belőle az egyre elviselhetetlenebbnek tűnő magány és a közel-keleti adrenalin, amivel nem tudott mit kezdeni. Lehet, hogy cionista, legalábbis a maga módján, gondolta elnézően. Túl van a kezdeti rózsaszínű álom időszakon, most következik az apróbetűs rész. Kiváncsi volt meddig bírja, mikor fog kihátrálni. Valami azt súgta, nem sok hiányzott. A minimálbér megy a lakbérre, a tippet elnyeli a sűrű tel-avivi noir és valameddig kitart még a párszáz sékeles segély. Az elmúlt éjszakába minden belefért, reggelre semmire sem emlékszel fülledt egyéjszakás kaland, izzadt ágynemű jó esetben vagy még az sem és alkohol meg könnyű drog. Komolyabbra nem tellett. Az entelektuel munkásosztály illúziótlan álomvilága. Fizikai fáradtságban edzed magad a létminimum határán az intelekuális kiégésért cserébe. Posztmodern cionizmus. Tiltakozol, de már késő. Nem ezt akartad, az is késő. Aztán menekülsz, ha még nem késő.
A felforrósodott izzadságcsepp egyre nagyobbnak tűnt, ahogy végig csorgott a lábán. A ventillátor végre felé fordulva enyhítő párás nedvességet fújt verítékes homlokára. Kérdezni vagy kiabálni szerette volna, mondja már meg végre valaki, ki az a stencilezett arc a pincér pólóján, de nem jött ki egyetlen szó sem kiszáradt torkán, amikor valahonnan nagyon messziről megszólalt egy ismerős hang.
– Két dupla presszót kérünk és vizet. Egyelőre, aztán enni is szeretnénk.
A pincér megkönnyebülten lelépett. Alig állt a lábán a fáradtságtól, ha ébren akart maradni mozognia kellett és nem félnótás vendégekkel bajlódni, akik jódolgukban nem tudják eldönteni, hogy úgyis csak egy kávét isznak. Egyelőre. Enni, majd később? Végigfutott rajta az émelygés, az éjszaka utóhatása. A bárpultnál szerencsére hamar lefőzték neki a két duplát, közben kivette a vizet a fagyasztóból. Sokat ezeken sem fogok keresni, gondolta de már túl is tette magát a veszteségen, amint kivitte a rendelést és illedelmesen letette először a nő elé.
– Olyan hőség van, mintha 35 fok lenne és 80 százalék páratartalom, nézett a szemben ülő napszemüveges férfira. Maga is meglepődött milyen könnyen ment a beszéd.
– Mert pontosan annyi van, Merav, – válaszolt türelmesen a férfi miközben lejjebb tolta a szemüveget és kiváncsian fürkészte.
– Januárban? Talán purim is van?
– Augusztus van, 5. – nyugtázta a férfi és egyből lehúzta a forró kávét, amit a stencilezett pincér sietősen elé rakott.
Merav elnevette magát, de egyre kevésbé érezte viccesnek a dolgot. Újabb vízcsepp indult útjára csigolyái közt a már bevett ösvényen. A könnyű selyem hozzátapadt a hátához. Hátranyúlt, hogy fellazítsa és akkor jutott el a tudatáig. Nyári ruha van rajta. Nida és Eldan sokat gúnyolták vallásossága miatt, de első ránézésre senki nem mondta volna, hogy csak kósert eszik és tartja a sábátot. Amint kivágott selyemruháján és a laza pánttal átkötött szandálon végig nézett el kellett ismernie nem januári kávézáshoz öltözött, csak arra nem emlékezett mikor vette fel és hogyan került ide. Ide? Azt sem tudta hol van. Körülnézett a teraszon, előtte a part tele önfeledt strandolókkal, bármelyik lehetett az országban. Még mindig nem tudta hol van. Tétován felvette a kávéscsészét, amikor észrevette a szalvétán a feliratot. Hotel Hilton, Tel Aviv. Lassan kortyolta a feketét, mintha ettől remélné a megoldást. Hiszen január volt és legfeljebb a legvége. Mondjuk 31.-e Kérdőn nézett fel, már amennyire a hőségtől és fáradtságtól képes volt bármilyen értelmes kommunikációra.
– Valamit meg kell beszélnünk és kérlek ne szakíts félbe. Rövid leszek. Bólints, ha kérdezlek és igen a válasz. Emlékszel, mármint arra, hogy ki vagyok, mi a nevem és hol dolgozom?- szakította meg a csendet a férfi és kiöntötte az ásványvizet.
Bólintás.
– Mi történt, purim éjszaka. Emlékszel?
Merav nem bólintott, csak nézett maga elé és a választ várta.
– Azon az éjszakán fejbe talált egy kő. Egy palesztin szomszédodat kértem meg, hogy tegyen egy szívességet és aztán hozzon el. Jó, nevezhetjük kis túlzással emberrablásnak is. Megbeszéltünk egy pár dolgot aztán elengedtelek, de nem működött. Nem a Te hibád, és az enyém sem. Jó megoldásnak tűnt, hogy technikaliag erodáljuk az emlékeidet. Nem mindet, csak azt, amire nincs szükséged. Tudod, milyen jók vagyunk a start up műfajban – nem várt választ, de Merav bólintott. Mesterséges intellingencia.
– Te kimostad az agyam és egyáltalán mit keresel itt, amikor Moszkvában kellene lenned. Merav egyből magához tért, kikerekedett pupillákkal készült az orditozásra. Eldan lazán elkapta a csuklóját.
– Elég, most mondtad, hogy emlékszel rám. Mit képzelsz rólam ki vagyok én, Frankenstein.
A kéz egyre erősseben szorította az eret a csuklóján, nyomában a fájdalom, mint a kígyó kúszott fel az agyába kényszerítve, hogy figyeljen jobban arra, ami most következik de a szavak élettelnül koppantak elméjében.
– Mesterséges inteligencia. Algoritmus, ami irányítja az amnéziát és kitörli félelmeidet. A rossz emlékeket – folytatta a férfi szenvtelenül, amikor Merav hirtelen mozdulattal kirántotta kezét a szorításból. Könnyűszerrel kapta el újra és kezdte el szorítani ugyanazon a fájó ponton.
– Igen, ez Te vagy. Nida örülni fog, hogy a személyiséged töretlen, vigyorgott cinikusan és tovább szorította a pulzust. Ilyen hevesen tiltakoztál akkor is. Nem azon, hogy rajtad próbáljuk ki, hanem azon, hogy vajon milyen célokra akarjuk használni a programot. Merav, a humanista. Merav, a jó tündér. A világ nem egy tündérmese, te ne tudnád? Aki feltalálta az atombombát, az írja a történelmet. Mindegy, most nem ez a lényeg. Nem egyeztél bele, de hagytalak elmenni és ne nézz így rám, nem akartalak bántani. Nem vagyok egy vadállat. Nida amúgy sem engedte volna, tudod milyen szentimentalista. Abban viszont nem voltam biztos, hogy más nem akar eltenni láb alól. Bíztam a szerencsédben, ami nem vall rám és én lepődtem meg a legjobban, amikor két nappal ezelőtt megjelentél nálam és te kérted az érzéstelenítést.
– Ezt nem hiszem el, miért tettem volna ilyet,- innia kellett egy kortyot a jéghideg vízből. Hirtelen, mintha egy másik világba került volna, nem tudott tájékozódni.
– Kérdeztem, de nem adtál egyenes választ, viszont volt egy feltételed. Mást is el akartál felejteni, a pontos dátumot vagyis a hozzá kötődő emléket te szabtad meg, ami természetesen nem lehetett régebbi, mint amit én mondtam. Ahhoz, hogy elfelejtsd az emlékeidet, ahhoz elő kellett hívni őket és akkor törli az algoritmus. Én csak azt akartam, hogy a purimi eseményeket felejtsd el, de te mást akartál és az okot csak te tudhatod. Ráadásul hónapok teltek el purim óta, azóta máig mindent felejtettél. Szerinted január van, úgy tűnik valamire gondoltál, ami januárban történt és minden, ami azután történt azt elfelejtetted. Akit abban az időszakban ismertél meg és azelőtt sosem láttad, arra nem fogsz emlékezni és semmire sem ami akkor történt veled. Ezért gondoltad, hogy én Moszkvában vagyok, pedig januárban helyeztek át.
Merav azt hitte álmodik, vagy ez az egész valami vicc. Egy fél évet kitörölni az emlékekből, ilyen nem lehetséges és ha mégis, ő biztos nem kérne ilyet. Hirtelen tört rá az éhség. Eldan mintha olvasott volna gondolataiban, jelzett a pincérnek. Egyszerű reggelit rendelt és miközben halk zene morajlott a háttérben, szokásához híven elkezdte dobolni a taktust az asztalon, mint aki jól végezte dolgát.
– Biztos megéheztél, enned kell valamit. A férfi türelmesen várt, majd rágyújtott egy cigarettára.
– Egy szavadat sem hiszem el. Nem veszem be, hogy ki lehet törölni az emlékeket valami mesterséges inteligenciába táplált algoritmuson keresztül vagy tudom is én fordítva. Azt végképp nem hiszem el, hogy én akartam mindezt. Valamit beadtál nekem, hogy kerültem ide és miért gondolom még mindig, hogy január van. Merav hirtelen elhallgatott. – Ha jól sejtem ezt már sosem fogom megtudni.
– Azt csak te tudhatod mi történt mondjuk januárban. Miért nem beszéltél róla nekem vagy valakinek, mostmár tényleg nem tudod meg. Egyébként igazad van, nem vallana rád. Azt hiszem nem munka vagy hasonló okod lehetett, inkább személyes.
A reggelivel egyenysúlyozó pincér ismét elterelte Merav gondolatait. A pólóra nyomott arc nem hagyta nyugodni. Ismerte korábban vagy, tessék máris így kezd gondolkozni, mint aki elfogadta, hogy egy fél év kiesett az emlékezetéből. Némán bámult az elé rakott bőséges reggelire.
– Vannak emailjeim, üzeneteim feljegyzéseim, – próbálkozott és felkapta táskáját. Lázasan kutatott a telefonja után, aztán hirtelen feladta. – Mindent eltüntettél és töröltél…
– Majdnem, de ami kell az a fejedben van. Hívj fel, emlékszel a számomra. Azt felejtetted el csak, ami az elmúlt fél évben történt, akit előtte is ismertél azt nem. Egyébként valamiért megváltoztattad a számod, azt sem mondtad miért, de benne van a telefonodban az új számod.
Eldan lehúzta a jeges narancslevelet és felvett egy kést az asztalról. Megkente neki sajtkrémmel a kenyeret és a kezébe adta. Merav elvette és gépiesen beleharapott. Várta a folytatást, valamiért ösztönösen úgy érezte még nincs vége, de hirtelen eszébe jutott valami.
– Haza akarok menni, tette le hirtelen mozdulattal a maradék kenyeret és már indulni is készült, de amikor ránézett szótlanul visszaült a helyére. A férfi levette a szemüvegét, amint egyenesen a szemébe nézett kirázta a hideg. Ismerte ezt a nézést. Valahol máskor, más körülmények között.
– Van itt még egy kis apróság, amire szintén nem emlékezhetsz. Purim után személyes okokra hivatkozva felmondtál a munkahelyeden. Jelenleg nem dolgozol sehol, vagy legalábbis én nem tudok róla. A telepes házadat, oda ajándékoztad a palesztin szomszédodnak ugyanis az az ő földjük. Nem költözhetsz oda csak úgy, ezt végül te is beláttad. Merav, a humanista. Merav, a jó tündér. A jeruzsálemi lakásodra vettél fel jelzálogkölcsönt, hogy megvehesd a telepes ingatlant, amit természtesen tehermentesen irattál rá a szomszédnak, ezért a bank lefoglalta a jeruzsálemi lakást. Úgy tudom nem volt elég, különböztetet kellett fizetned, majd meglátod én nem ismerem a bankszámlád egyenlegét. Eldán most elengedte csuklóját és kényelmesen hátradőlt. – Először is enned kell, fejezd be a reggelit és azután elviszlek Jeruzsálembe. Pár napod van még, hogy összeszedd a fontosabb dolgaidat, aztán jobb lenne, ha elköltöznél. Tel Avivban biztos kapsz munkát. Kérsz valamit inni?
Nem várt választ. A stencilpincér kezdett magához térni a dupla vodkanarancs rendelésre, örömében rákacsintott a megdermedt Meravra.
