Lehet, hogy antiszemita voltam 

0

Szerző: Gulyás Virág

Ez a cikk eredetileg a Times of Israel blogon jelent meg Gyulás Virág tollából angol nyelven.

Páran talán már ismertek mostanra. Ha még nem, naim meod, a nevem Virág, és egy nem-zsidó lány vagyok, aki imádja Izraelt és a zsidókat, és aki szintúgy sokat foglalkozik azokkal is, akik az utóbbi kettő ellenfelei.

A történetem valahol 2012-ben kezdődik. Talán ismeritek: Shlomo Artzi, Idan Raichel, a Holt-tenger és saksuka. Ha nem, akkor itt olvashattok róla.

Sok minden megváltozott 2012 óta, de egyvalami nem: még mindig nem vagyok zsidó. Még mindig nem tudom, be fogok-e térni, vagy hogy tényleg ez-e az én utam, vagy hogy amit tennem kell, azt nem-zsidóként kell-e tennem, mintegy kívülállóként. De hadd legyek most nagyon őszinte (mivel mindig az vagyok): sokkal jobban tudatában vagyok annak, hogy ki vagyok. Ahogy egy véletlenszerű zsidó nemrég mondta nekem Manhattanben: „Teljesen a magad ura vagy”. Nos, igen. Ő ezt értette ez alatt: elmondtam neki, hogy ha visszagondolok 2012 előtti magamra, akkor azt gondolom, lehet, hogy antiszemita voltam.

Kérlek, ne hagyd itt abba az olvasást!

Sosem gyűlöltem senkit; sosem tagadtam a holokausztot; sosem kérdőjeleztem meg Izrael legitimitását.

De tele voltam a szokásos sztereotípiákkal. „Elegem” volt a holokauszt tanulásából, szinte azt akartam mondani, hogy „a Gulágon is megöltek embereket”, és valóban, teljesen érdektelen voltam Izraellel és létével kapcsolatban. Tipikus kelet-európai voltam. És ha kelet-európai vagy, kérlek ne kommentáld ide, hogy ne általánosítsak, meg hogy ilyen vagy olyan vagyok! 1985-ben születtem, a korai éveimet a kommunizmusban töltöttem, és zsidókkal kapcsolatos sztereotípiák között nőttem fel. Lehet tagadni, de akkor ez volt az általános. Szeretem azt gondolni, és hiszem is, hogy mára a dolgok megváltoztak. Egyértelmű, hogy ma más világban élünk.

De térjük vissza arra, hogy „a magam ura vagyok!” Nehéz beismerni, hogy úgy viselkedtem, amit ma antiszemitának neveznék.

Mert ki az antiszemita? Az, aki ellenségesen viselkedik a zsidókkal csak azért, mert zsidók (és tegyük hozzá, hogy a sztereotípiáim nem voltak túl pozitívak), és aki tagadja Izrael létezésre való jogát (e kérdés pedig teljességgel hidegen hagyott).

Miután sikerült leírnom magam előtt régi énemet, próbáltam jobban utánajárni, hogy honnan is eredethet mindez. A szüleimtől? A nagyszüleimtől? Az iskolából? A barátaimtól? A zsidókkal való találkozásokból? Azt kell mondjam, hogy nem tudom. Igen, hallottam tipikus zsidóvicceket otthon és az iskolában, de nem emlékszem, hogy bármilyen mélyebb jelentőséget tulajdonítottunk volna nekik, mint a szőke nős vicceknek. Illetlen volt? Igen. Antiszemita? Nem.

Utána még mélyebbre ástam. Visszaemlékeztem mindenre, amit a holokauszttal kapcsolatban tanultam. Megtanultam, hogy mit tett és mit nem tett Magyarország vezetősége a holokauszt során. Elmentünk a holokauszt-múzeumba, ahol egyikünk sem gondolt volna arra, hogy megkérdőjelezze az elénk tárt borzalmakat. De még így csak egy kívűlűlló szemlélő maradtam. Az emberi szenvedéstől eltekintve nem tudtam személyesen kötődni hozzá, hiszen én nem veszítettem el senkit ott. Kötődtem viszont a Gulághoz, ahol viszont igen. És azt hiszem, ez normális: azokhoz a dolgokhoz kötődsz, amelyek a legközelebb vannak a személyes élményeidhez.

És végül, mint magamba nézésem utolsó pontja, rájöttem, hogy nem tudom, találkoztam-e akár egy zsidóval is 2012 előtt. Tudom, ez különösen hangzik. De – és ez tesz az antiszemita teljes ellentétévé engem – mindig nemzetközi csoportokban voltam táncos karrierem miatt, és ezért mind ugyanolyanok voltunk. Ma már tudom, hogy voltak zsidók körülöttem, csak én nem tudtam róla, hogy zsidók voltak. És csak hogy mindez még bonyolultabb legyen, arra is emlékszem, hogy zsidó vicceket meséltünk ezekkel a zsidókkal. Mostanra már nem vagyok annyira biztos benne, hogy ez a történet annyira tipikusan kelet-európai-e. De ez az én történetem.

Szóval hol állok ma?

A legjobb barátaim többsége zsidó (igen, pontosan tudom, hogy azok). Az ügyfeleim többsége zsidó. Repülőjegyeim többségét Izraelbe veszem. Személyes védjegyemmé vált hogy én vagyok az Almost Jewish. És most adtam be utolsó dolgozatomat egy Manhattan belvárosi egyetem judaizmus-tanulmányok képzésén. Voltaképpen még az izraeli barátomtól is elköltöztem, hogy a judaizmussal foglalkozhassak New Yorkban.

Az elmúlt hat hónapban elképesztő zsidókkal és Izrael-barát aktivistákkal ismerkedtem meg New Yorkban (azt hinnéd, hogy mindez könnyű itt, de hadd mondjam el: nem az). Minden lehetséges rendezvényen részt vettem, előadásoktól beszélgetésekig, sőt, még életem első sabbat-ünneplésén is részt vettem. De ugyanakkor rengeteg öngyűlölő zsidóval is találkoztam, Izrael-ellenes mozgalmak vezetőivel, a bojkott-mozgalom támogatóival, és végül egy holokauszt-túlélővel, aki a szemembe mondta, hogy minden magyar antiszemita, mert a vérünkben van (erről majd máskor).

Sűrű hat hónap volt, még akkor is, ha csak az életem judaizmussal és Izraellel kapcsolatos részét tekintem. Mindent kiterveltem, és elindítottam Almost Jewish (Majdnem zsidó) című blogomat, ahol felfedezéseimről, kihívásaimról és történeteimről beszélek nem-zsidóként a nagy zsidó világban – de nem tudtam tartani az iramot. Nem volt időm írni. Teljes állásban dolgoztam és közben tanultam. Három kurzust végeztem egy olyan témában, amelyben nem végzetem BA-diplomát és amelyet nem tanultam korábban, ráadásul zsidó hátterem sincs. De hihetetlenül kíváncsi voltam. Az első néhány óránt eufóriaként éltem meg: ittam a tudást, mindent, amit hallottam segített megérteni valami újat. Próbáltam követni az osztályt, ahol én voltam a nem-zsidó, aki semmit nem ért, aminek a Tórához köze van. De – gondoltam -, ha ott van a chamsza a nyakamon és a szívem tele van szeretettel az ország és népe iránt, akkor lehetek egy közülünk, egy közületek. És persze mindez sajnos nem így működik.

Volt néhány nehéz pillanatom, és még néhány még nehezebb. Az első akkor volt, amikor öt recenziót kellett írnom a zsidó irodalomról, és ellenőriznem, hogy a könyvek helyesek, esetleg elfogultak, és tényszerűek voltak-e. Fogtam az első könyvet, és rá kellett jönnöm, hogy semmilyen háttértudásom nincs, hiszen soha nem olvastam semmit a zsidó irodalomból. Szóval még keményebben dolgoztam. Utánanéztem a szerzőnek, után a témának, és aztán mindenkinek, aki még írt a témáról. Befejeztem az öt ismertetést, és kikeveredtem az első nehéz időszakból.

Már sokkal nehezebb volt, amikor az utolsó vizsgámra készültem: ekkor 22 oldalnyi mély elemzést kellett készítenem legalább 20 forrásból. Több, mint 2000 oldalt kellett elolvasnom. Mindenhova cionista könyvekkel jártam: hip hop táncóráról az üzleti találkozóimra. Azt hittem, sose lesz vége. De vége lett. Beadtam a dolgozatomat. A kis stúdió-lakásom zsidó könyvtárrá változott, és új könyvespolcokra lesz szükségem.

És mielőtt lezárom érzelmeimet azok után, hogy egy félévet töltöttem modern zsidó történelem tanulásával, a holokauszt-utáni idők és az európai zsidó menekült-táborok kutatásával, illetve az áldozati lét kollektív emlékezete és a holokauszt és Izrael állam létrejötte közötti kapcsolat tanulmányozásával, el kell mondanom valamit: köszönöm!

Köszönöm mindenkinek, aki támogatott ezen hónapok alatt, a zsidóknak és a nem-zsidóknak. Az ortodox rabbinak, aki vette a fáradtságot, hogy éjfélkor feleljen nekem arról, hogy miért fontosak Hakham Zevi és Yonatan Eibeschütz rabbi eltérő nézetei, annak a szekuláris rabbinak, aki megosztotta nézeteit Kook rabbiról. A vallásos zsidó barátoknak (és családnak), akik hajnali háromkor végigmentek a vizsgakérdéseimen, és kijelölték, min változtassak. A Tel-Avivi és New-Yorki barátaimnak, akik segítettek, mikor látták a nagy kupac cionizmussal foglalkozó könyvet. A sok idegennek, akik a közösségi médián írtak támogatólag, anélkül, hogy tudták volna, ki vagyok. Egyszerűen csak azért, mert élvezték a rövid bejegyzéseimet, amelyeket megosztottam a nehézségeimről.

Köszönöm az évfolyamtársaimnak, akik sosem hagyták, hogy idegennek érezzem magamat, és akik, mikor az óra félig héber, félig angol előadássá változott, egyszerre írták nekem WhatsAppon a fordítást. Köszönöm a dékánnak, Michael Shmidmannak, aki egy három órás decemberi interjút követően eléggé megbízott bennem, hogy ösztöndíjat ajánljon nekem, mivel látta bennem a lehetőséget. Köszönöm az elképesztő zsidó ügyfeleimnek, akik minden üzleti hívást azzal kezdtek, hogy „hogy megy a tanulás?” És a barátomnak, akik annyi szinten megváltoztatta az életemet, de talán leginkább azzal, hogy elvitt Izraelbe, segített beleszeretni az országába, a családjába, a barátaiba, a kultúrába és abba, hogy milyen lehet zsidónak lenni – és aki elfogadta, hogy mostantól két éven át minden esszémet át kell néznie.

És most elmondhatom, hogy ez a hat hónap hogyan változtatta meg az életem nem-zsidóként Izraellel kapcsolatban. Ma már nem csak érzelmi alapon védem Izraelt és a zsidókat, hanem kész vagyok arra is, hogy kiálljak egy gyűlölködő, dühös bojkott-aktivista elé (igen, ez megtörtént), aki azt mondja nekem, hogy Izrael egy csecsemőgyilkos apartheid ország. Kész vagyok kiállni, mert tudom, hogy már tudok felelni; megvan a kellő ismeretem, hogy tudjam, nekem van igazam; tudom, hogy megvannak az eszközeim, hogy megtegyem, amit meg kell tenni. Ez pedig nem más, mint hogy megváltoztatom a zsidókkal és Izraellel kapcsolatos sztereotípiákat, naponta egyenként, ha úgy kell.

Hogy beiratkoztam egy MA-képzésre, mindentől távol, amit komfortzónának neveznék, egy olyan életszakaszban, amikor családot kéne alapítanom és meg kéne állapodnom – nos, ez volt életem legjobb döntése. Mert valami mélyen azt súgja, hogy még ha éppen csak „majdnem zsidó vagyok”, akkor is feladatom van. És ezért a küzdelem megéri.

 

(a cikket fordította Veszprémy László Bernát)

Hozzászólás