Önkéntes voltam Izraelben

4

Szerző: Sándor Anna

Hadsereg WC-papír nélkül?

Háromhetes önkéntes munkára indultam Izraelbe. A hadsereghez, mert hogy ott ajánlanak munkát. Mentem volna szívesebben kibucba, de oda nem szerveznek. A kibucoknak már elegük van a külföldiekből. 18 fős magyar csoporttal mentem, a csapat jó része veterán, azaz, már többször részt vett önkéntes munkán. Többen már tizedszer voltak. Érdekes a motiváció, hogy ki miért jelentkezik önkéntesnek Izraelbe. Van aki tényleg úgy gondolja, hogy ezzel segít az országnak, van aki a kalandért jön, és van aki az önkéntes munka nyaralás-részét kívánja élvezni.

Barátaim, ismerőseim különbözőképp reagáltak izraeli kalandomra. Kisebbik részük ’Anna, te már megint hülye vagy!’ felkiáltással, nagyobb részük szememre hányta, hogy miért nem szóltam nekik, ők is szívesen jöttek volna. De most már megvárják az élménybeszámolómat és csak aztán döntenek. Íme! Elenyésző részük – főleg baloldali liberális barátok – szemrehányóan kérdezték, hogy akkor én most morálisan ’támogatom’ az izraeli hadsereget, azaz Izrael politikáját. Nem is esett jól a kérdés, de politikai vitákba ezennel nem akartam bonyolódni.

Miért is megyek? –jogosan kérdezték néhányan

Az életben vannak kisebb-nagyobb csodák. Nekem például még mindig csoda minden gyerek születése. Nem győzők csodálkozni azon, hogy két ember elhatározza: csinálnak egy harmadik kisembert és tényleg csinálnak. A másik ilyen csoda a szerelem: mi az, hogy a 7 milliárd emberből egyszer csak egy beköltözik az ember szívébe, lelkébe, lefoglalja minden gondolatát és egyszerűen ottmarad.

A harmadik ilyen csoda számomra Izrael létrejötte

Mi az, hogy kétezer évvel ezelőtt egy nép szétszóródott szerte a nagyvilágban és kétezer év után nem tudom hány országból összeszedik őket, s csinálnak nekik egy új országot. Hihetetlen csoda.

Szeretek a tel-avivi tengerparton vagy egy jeruzsálemi kávéházban hosszasan nézelődni, figyelni az embereket, nézni az utca forgatagát és megállapítani, hogy ez az ország valóban létezik. Nem turista akarok lenni Izraelben, benne akarok élni az országban. Hát ezért az önkéntes munka. No meg legjobb pihenés az egészen másfajta tevékenység. Jó néha az embernek hátrahagynia saját magát, kilépni a komfortzónájából.

Irány tehát – de hová is? Azt nem mondják meg előre

Bennfentesek tudni vélik, hogy északra, Galileába, a Kineret-tó környékére megyünk, de az is lehet, hogy délen, a Negev sivatagban kötünk ki. Semmit nem tudni. Azt viszont tudni, hogy mi mindent kell magunkkal vinni, mert hogy erről listát kapunk: ágynemű, szárítókötél, csipesz, WC-papír, stb. Hogy nyerhet egy olyan hadsereg, ahol nincs elég WC-papír, merül fel bennem a kérdés?

Hová jön a Messiás legelőször!

Valóban északra, Galileába, Tiberiás környékére megyünk. Jó előjel. Miért is?! Izraelnek négy szent városa van: Jeruzsálem, Hebron, Tiberiás és Cfat. A monda úgy tartja, hogy ha megjön a Messiás, először Tibériásba érkezik.

Megérkezvén a katonai bázisra, első dolog a katonai ruha kiosztása. Ez bizony mókás. Mindenkinek zubbony, nadrág, derékszíj és sapka. Kinek kicsi, kin pedig feszít a kiosztott ruha. Lukas a zubbony hónalja. Biztos azért, hogy a nagy melegben szellőzzék a ruha. De nem így van. Azért a lyuk, hogy sebesülés esetén könnyebben le tudják szaggatni a katonáról a ruhát. Azt is megtudjuk, hogy a zubbony legfelső gombját soha nem szabad begombolni. Miért is? Hogy a katonák nyakában lévő dögcédula mindig látszódjék?

Katonai ruhánkat felöltve elhelyezkedünk a bázison. Furcsa egy bázis.

Van akinek ágy jut, de van akinek csak priccs. Mint például nekem. Ágyneműt hoztunk, párna nincs, szék, asztal egy sem. A mosdókban a csap mindenütt csöpög (miközben Izrael mit meg nem tesz a vízért), pereg a fürdőszobában a vakolat. Micsoda hadsereg ez! Később majd, a tartózkodásunk legvégén, amikor a legfőbb generális látogatást tesz a bázisunkra, akkor kifestik a hulló vakolatú fürdőszobát – mindezt egy fél óra alatt – anélkül azonban, hogy a pattogzó vakolatot levernék. Sőt, a falon levő bogarat a festő egyszerűen kikerüli. Az önkénteseknek talán inkább a csapokat kellene megjavítani és a fürdőszobát kifesteni.

Két kijelölt fiatal izraeli katona – vezetőnk a 19 éves Sarah és a 20 éves Anna. Csoportunk átlagéletkora 60 év felett. A reggelek zászlófelvonással kezdődnek. Engem ez személyesen érint, mert hogy a Herzl című darabomban megírtam a zászló kialakulásának történetét. Herzl álmainak kezdetén még nem ilyen zászlóra gondolt, ez csak fokozatosan és vitával alakult ki. És tessék, most itt a szemem előtt húzzák a zászlót. Már a második nap megengedik, hogy valaki a csoportunkból vonja fel a zászlót. Könnybeszökött a szemem, mikor a zászlót felhúzó Kati a meghatottságtól elsírja magát. Zászlófelvonás után jön a himnusz, a Hatikva (A remény). Már az első Cionista Világkongresszuson 1897-ben Bázelban is ezt énekelték. Azóta is egyfolytában ezt éneklik, de hivatalos himnusszá mégis csak jó 100 évvel később, 2004-ben nyilvánították.

A himnusz legszebb sorai: Két ezer év ősi reménye/ Szabad nemzetként lenni a hazában/Cion és Jeruzsálem földjén.

Zászlófelvonás után reggeli, majd indulás munkára.

Harc a munkáért. És az egésznek mi az értelme?

Nem mi, külföldiek vagyunk az egyetlen, munkára váró önkéntesek a bázison. Vannak izraeli nyugdíjasok, akiket reggel összegyűjtenek, délelőtt dolgoznak, majd ebéd után hazaviszik őket, s ezzel a napjuk egy része ki is van töltve. Kitűnő kezdeményezés. Szellemi és testi fogyatékosokat is alkalmaznak, ők is munkára várnak. Ez még tiszteletre méltóbb. Önkéntesből tehát van elég, munkából viszont nem annyira. Majd hogy nem harc folyik azért, hogy melyik csapat essen neki valamelyik munkának. Mi viszont hamar belátjuk: fontosabb, hogy a nyugdíjasoknak és a fogyatékosoknak legyen munkájuk. Így jutott eszünkbe az a hetvenes évekbeli Lenin-mondás, hogy a munkához úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférjen. Így is teszünk. És ha már Leninnél vagyunk és úgy sincs munkánk, csapatunk elkezdi énekelni a ’Best of communism’, azaz a régi kommunista dalokat. Sokáig bírjuk.

Csoportunk gyorsan megérti a helyzetet és próbál hozzá alkalmazkodni. De mesélik, hogy nem mindenkivel van így. Az amerikaiak például nem látják át ilyen jól a viszonyokat, iszonyú hamar megcsinálják a munkájukat, követelik a következő adagot és meg vannak sértődve, ha nem kapnak azonnal további munkát. Mi nem vagyunk ilyen sértődőek, hamar feltaláljuk magunkat és megkezdődnek munka helyett a nagy beszélgetések.

Maga a munka jellege nem épp felemelő: kis-csavart a nagy-csavarba tenni, a szemetet innen-oda áttelepíteni, valamit kicsomagolni, amit talán a következő turnus majd becsomagol. Engem a második héten ’kiemelnek’ és hegesztő leszek (nylon-zacskók hegesztése), de a harmadik héten elveszik tőlem s ’garbage-manager’-ré degradálodok… Nem baj, ez is jó. Az önkéntes a három hét alatt megtanul teljesen kilépni a saját komfortzónájából (hol van például a reggeli kávém, ami nélkül eddig az életet el sem tudtam képzelni), megtanul mindent elfogadni és mindent más szemmel nézni. A csoportból két nő, Kati és Inci a konyhán dolgoznak. Az ő munkájuk legalább konkrét, amiből csapatunk még némi előnyt is húz: kapunk tőlük rendszeresen jeges vizet és extra almát.

Mintha az egésznek nem lenne értelme, vagy inkább más értelme van, mint ami látszik, vagy mint amit mi gondoltunk. Sar-El-nek hívják azt a szervezetet, ami a külföldi önkéntesek munkáját szervezi. Mikor a vezetője meglátogatott bennünket, rögtön faggatni kezdtem, hogy is van ez az egész. Elmondása szerint évi 5000 önkéntes jön külföldről, a legtöbb önkéntest küldő ország Amerika (1500 fő körül), majd azt követi Franciaország (cca. 1000 fő). Míg az USA-ból és Franciaországból zömében zsidók jelentkeznek a programra, addig például a finn vagy a holland csoportban egyetlen egy zsidó sincsen. Az egésznek igazán az az értelme – veszem ki a vezető szavaiból -, hogy ez az önkéntes munka évi 5000 ’izraeli nagykövetet’ képez ki. Mivel mindenki jól érzi magát, ezért mindenki szívesen mesél majd Izraelről.

A mi csapatunkban a zsidók, nem zsidók aránya cca. fele-fele. Nem zsidók körében érdeklődtem, hogy jelentkezéskor kinek mi volt a motivációja. Egyik cifrább, mint a másik. Emese vásárneményi nagypapájának például volt egy zsidó barátja, akit elhurcoltak. A nagypapa segített valamit a barátnak, ezért a barát a háború után előfizetett nagypapának az Új Élet című zsidó lapra. Emese, mint gyerek, forgatta ezt a lapot, és felkeltette az érdeklődést. Bori például a hetvenes években olvasta, hogy a Holt tengerben 23 féle ásványi só van, és mint az egészséggel foglalkozó valaki, ez keltette fel az érdeklődését. Azóta gyakran visszatérő önkéntes. Az egyik férfi a magyar hadsereg részéről arab országokban szolgált és meg akarta nézi a ’másik oldalt’ is. Ő is visszatérő. Attila pedig sokat hallott Izraelről és tényleg segíteni szeretne az országnak.

Csoportdinamika

Gyönyörűek a lágy reggelek és az ölelő esték. Ami közte van meleg, azt ki kell bírni. És nem csak a meleget, de egymást is. 18 ember (tíz nő, nyolc férfi) három hétig összezárva, a bázisról se ki, se be, computer összeköttetés, mobiltelefon sincs. A nap jó részére strukturálatlan. Mit csinál az ember ilyenkor magával. Mindannyiunk életében régen volt már, mikor éjjel-nappal hetekig össze voltunk zárva idegenekkel.

A csoport először egy nagy szürke massza. Aztán kibontakoznak a karakterek. Egyik szimpatikus, másik kevésbé, egyik érdekes, a másik idegesítő. De összességében szerencsénk van, jó a csoport. Vagy mi csináltunk belőle jót? Bámulatos, hogy az individualizált emberek milyen hamar átvedlenek közösségi emberekké. Mégis csak van remény? A 10 nő úgy öltözik, vetkőzik, mosakszik egymás előtt, mintha mindig is így lett volna (talán az egyetlen vagyok, akinek ezt szokni kell).

Kitaláljuk, megszervezzük magunkat. Bori egészségügyi tornatanár, reggel hattól hétig tornaórát ad. Gyönyörű a reggel a felkelő nappal. Délután 5 és 6 között én tartok bridge-órát. Meggyőzök mindenkit, hogy ez a játék egy életre szóló ajándék. Érdekes, hogy ez csak a nőket érdekli. Este pedig ’szabadegyetem’: beszélgetéseket vezetek különböző témákban. Van a csoportban egy fél-zseni, Bandi, akivel mindegy, hogy a húszas évek szovjet irodalmáról vagy a 21. század Kínájáról beszélgetek, minden élvezetes. Ugyan nem ezért kellene Izraelbe jönnünk, de mindenki élvezi a beszélgetéseket, ha már más nincs. A második hét elejére a csapat kezd összeforrni, konfliktusnak nyoma sincs. Az általános hangulat jó, sokat nevetünk. Van köztünk egy nő, Gabi, akit receptre kellene felírni: másodpercenként gyártja a poénokat. Meghalunk a nevetéstől.

Hogy a csapat mennyire összeforrt, azon magunk is meglepődtünk. Néhány ember eleve csak két hétre jött, és mikor két hét után elmentek, mi úgy éreztük magunkat, mint a hátrahagyottak. Hiányoztak az elment emberek. Aztán következett a harmadik hét. Eddigre az emberek mégis csak telítődtek egymással, megszülettek a konfliktusok. Akár a legfurcsábbak is. Az egyiknek például felháborodásig nem tetszik a másik frizurája (Ágnes). Meg aztán a szabad napokon egyik ide akart menni, a másik amoda, de busz csak egy volt. A harmadik héten érezhetően nő az irritáció. Végül ezek is elsimulnak, s az önkéntes munka végén végül is mindenki nehéz szívvel távozott. Összeszoktunk a 3 hét alatt. Mindenkinek maradt 3, 4 olyan ember, akivel a kapcsolatot később is tartani fogja. S ez már önmagában is nyereség.

A hétvége csütörtök reggel kezdődik

Mivel Izraelben vasárnap munkanap, péntek és szombat a hétvége, ezért a hétvégi hangulat már csütörtökön elkezdődik. Csütörtök ebéd után a katonák is hazamennek a bázisról és nekünk is megkezdődnek a szabad napok. Ekkor elhagyhatjuk a katonai bázist és felfedezhetjük az országot, vagy/és nyaralhatunk. Mielőtt elhagyjuk a bázist, takarítani kell. Takarítószert alig találunk, felmosórongyot meg végképp nem. Kiderül az izraeliek sajátos takarítási módja: egy vödör vizzel mindent felöntenek és aztán gumis húzóval a vizet a lefolyóba húzzák. Figyelemre méltó, hogy csapatunkban a férfiak takarítanak szívből és igazán.

Csütörtökön busszal elviszik a csoportot Jaffába. Jaffán is van egy katonai bázis és az összes önkéntes csoportot – akik bármely országból Izrael bármely területéről önkénteskednek – ide hozzák és a hétvégeken mindenki itt alszik. A világ minden tájáról jönnek tehát emberek, s mivel minden csoportban sokan vannak, akik évek óta önkénteskednek, így sok ember már ismeri is egymást. Egyszerre cca. 150 önkéntes érkezik csütörtöként a jaffai bázisra. A 150 ember megrohamozza a bázist, hogy mindenkinek jusson ágy, s ha lehet ne emeletes ágy, mert hogy sok helyen létra sincs. Hogy ki hogy kászálódik fel az emeletre létra nélkül, az magánügy, továbbá nagyszerű humorforrás. A társalgóban egy TV van. Itt aztán folyik a harc, hogy ki melyik csatornát nézze. Csoportunknak a franciákkal van a legtöbb TV-konfliktusa: hol mi nézzük a francia adást, hol ők a Duna TV-t. Meglepetten láttam, hogy amikor mi szereztük meg a távirányítót, a franciák is hajlandóak voltak bamba képpel a Duna TV-re meredni.

A jaffai bázist is szombat esténként ki kell takarítani. Na már most összehangolásra nincs mód, a 150 ember egyszerre kezd el takarítani. 150 vödörrel öntik el a háromemeletes házat. Elképesztő káosz. Mi azonnal átlátjuk, hogy jobb, ha mi szombat este nem vagyunk jelen ebben a nagytakarítási jelenetben. De aztán nem győztük a franciák szemrehányását hallgatni, amit bölcsességgel lenyeltünk.

Jeruzsalem, Tibérias, Holt tenger és a többiek

A hétvégeket turizmusra használjuk. Ha a Messiás nem is jött még el Tibériasba, de a középkor legnagyobb zsidó gondolkodójának, Maimonidesznek a hamvai már megérkeztek. A középkor nagy vallási gondolkodója, orvosa, filozófusa 1137-ben született a spanyolországbeli Cordobaban, ami akkoriban az arab kultúra központja volt. Először Alexandriában temették el, de a hamvait végül Tiberiasba hozták. Ottlétünkkor épp egy Eiffel-torony jellegű szerkezet építését kezdték meg Momonidész (RAMBAM) sírja felett, ami jövőre talán el is készül. Tiszteletünk jeléül hadd idézzünk Maimonidész közel ezer évvel ezelőtti orvosi imájából néhány sort:

 És hogy az a törekvés, hogy vagyont szerezzek vagy javakat, ne vakítsa el szemeimet az igaz látástól, add meg nekem, hogy minden szenvedőre, aki tanácsomat jön kérni, úgy tekinthessek, mint emberre, különbség nélkül hogy az gazdag vagy szegény, barátom vagy gyűlölőm, jó vagy rossz, – a bajban lévő emberben hadd láthassam csakis az embert. (Fordította: Gabi Zeevi)

Tibériástól nem messze alakultak meg az első kibucok. Elképesztő, hogy kik és milyen kevesen építették fel ezt az országot. Az első alija 1880 és 1904 között, a második alija 1904 és 1914 között történt. (Alija: zsidó bevándorlás. Az alija a cionizmus egyik központi fogalma, ami később Izrael Hazatérési Törvényében csúcsosodott ki. A törvény minden zsidó számára lehetővé teszi az Izraelben való letelepedést, azaz a hazatérést.) Viszonylag polgári életet élő európai zsidók idealizmusból akkoriban úgy döntöttek, hogy a semmiből és csupasz kézzel felépítik az országot. Ha nem is maguknak, de majd a következő generációnak. Elképesztő a szám, amit hallottunk: mindkét alija mindössze 30.000 embert jelentett, tehát összesen 60.000 ember végezte el ezt a nehéz, ’ország-előkészítő’ munkát, mert hát Izrael még messze nem létezett. Az első kibucot, (Degania) a Tiberiási tenger déli részén összesen 10 férfi és 2 nő alapította meg 1910-ben. Moshe Dayan is itt látta meg a napvilágot, ő volt a második gyerek, aki egyáltalán kibucban született. A második kibuc, a kibuc-Kineret volt.

Jeruzsalemi látogatásunkat Herzl sírjánál kezdtük. Itt úgy éreztem, hogy rokoni látogatásra jövök, annyira ismerem már Herzl szinte valamennyi tettét, minden gondolatát. Tiszteletünket leróttuk még Golda Meir sírjánál is. Szerintem Golda volt egy időben az egyetlen ’államférfi’ egész Izraelben és az egész Közel-Keleten. Én személy szerint nagyon értékelem az erős, a felelősséget felvállaló nőket. Megnézünk továbbá mindent, ami 1-2 nap alatt Jeruzselemben megnézhető, s a Sirató Falba én is bedugom a három kívánságomat, annak ellenére, hogy tudom: éjjel az arab munkások összesöprik ezt a sok bedugott cédulát.

A körülbelül Balaton-hosszuságú, de annál jóval szélesebb Holt tenger színei lenyűgöztek. A világ legmélyebben fekvő tengerét azért nevezik Holt tengernek, mert a tenger nagy sótartalma miatt élőlények nem igen élnek meg benne. Lassan már azért is Holt tenger, mert a párolgás miatt évi egy métert süllyed a tenger szintje és így előbb-utóbb vége lesz az egésznek. De ezt most bízzuk a környezetvédőkre, akik már több javaslattal is előálltak a Holt tenger megmentésére. Gyönyörű a magas-kék ég, türkisz-kék víz, sárga homok és rózsaszínű kőhegyek, kőbarlangok. Muszáj a Kumrán-i barlangra gondolnom, ahol megtalálták az ősi tekercseket. Az egész tenger kicsit emlékeztet a Bajkál-tóra. Talán azért, mert mindkettő elég kihalt, kevés körülöttük az élet.

Tel-Avivban a Zsidó Diaszpóra Múzeum, illetve annak néhány felirata volt rám hatással. Már a bejáratnál fejbekólint az a minden belépőt megszólító felirat, miszerint ’You are part of the story’. Később pedig az az idézet fogta meg a lelkem, ami kereste a választ, hogy is kell a holokauszt-történelemmel együtt élnünk:

to remember the past, to live the present, to trust the future

Hát próbáljunk meg bízni a jövőben.

Magányos katonák

A két fiatal vezetőnk közül a 20 éves Anna úgy nevezett magányos katona. Anna Dallasból való. Azt nevezik magányos katonának, aki a saját hazájából egyedül eljön Izraelbe és beáll a katonaságba. E katonákra az izraeli állam nagyon odafigyel. Családot vagy kibucot szerveznek nekik, évi repülőjegyet biztosít számukra, hogy haza látogassanak. Mindent megtesz a kormány, hogy a magányt, az egyedüllétet, a családnélküliséget valahogy kárpótolja. Egyszer egy ilyen magányos katona meghalt Izraelben. A temetésére száz ezer ember ment el.

A magányos katonák számára extra fun-dayt szerveznek a hadseregben. A másik vezetőnk, Sarah apja magyar. A 80-as évek elején Romániából kiengedték, jobban mondva akkoriban pénzért eladták a zsidókat. Szatmárból így került ki Sarah apja Izraelbe. Sarah a katonaság befejezése után Pestre jönne orvosi egyetemre, ideggyógyász szeretne lenni.

Anna és Sarah minden este a vacsora után egy órát foglalkozott a csoporttal, aminek hol volt értelme, hol nem. Előadást tartottak például az izraeli hadsereg egyes kérdéseiről. Ez túlzottan nem érdekelt bennünket, de néha megtudtunk olyan érdekesebb részleteket, mint hogy a hadseregnél létezik bohóc- és beduin-szakasz is. A bohóc-részleget arra tartják, hogy ha valami háborús vagy katasztrófa helyzetben gyerekek is találkoznak, akkor a bohócok megfelelően tudjanak foglalkozni a gyerekekkel.

Ezeken a vacsora utáni úgy nevezett Activity-estéken néha egy-egy érdekesebb személyről is szó esett, mint például Ben Yehudáról, a modern héber nyelv szülőatyjáról. Az óhéberből ő faragcsálta a modern héber szavakat, s az ő fia volt az első héber anyanyelvű egyén a történelemben. Aztán milyen az élet: a lánya megírta az első héber szleng-szótárt, a fia pedig megpróbálta a héber betűk latin átirását: talán tíz éven keresztül is kiadott egy latinbetűvel írt héber újságot. Az ötlet nem volt életképes: ma is héber betűkkel írják a héber szöveget. Miután Ben Yehuda felesége meghalt, a nyelvész elvette a felesége húgát. Ez az úgy nevezett sógorházasság, ami orthodox körökben még ma is dívik: az elhalt feleség életben maradt férjének szinte kötelező elvennie a sógórnőjét, ha egyáltalán van szabad sógornője.

Sikerült-e a cionizmus?

Legkedvesebb időtöltésem a tengerparton való sétálás vagy üldögélés, legyen az Tel Avivban, vagy Jaffán. Ilyenkor elmerengek az ország történelmén és gondolkodom azon, hogy vajon a cionizmus befejeződött-e és ha igen, akkor vajon sikeresen. Mint tudjuk, a cionizmus célja a zsidó haza megteremtése volt. Hát a haza 70 évvel ezelőtt meg is teremtődött. Akkor most lezárult a cionizmus? Akkor most rendben vagyunk?

Tényleg csoda, hogy Izrael állama 70 évvel ezelőtt valóban létrejött, és most egy életképes országot látunk. A zsidóság nagyobb része azonban még sem jött Izraelbe. Izrael lakossága ma 8,5 millió körül van, ebből 7 millió a zsidó. Amerikában ennél több zsidó él és akkor még itt van az európai zsidóság is. Az Izraelen kívül élő zsidóságnak kétségtelenül nagy érzés, hogy ha megint bármi katasztrófa történne, Izrael mindig befogadja őket.

A világban szétszórt zsidóságot régen a vallás és a hagyomány tartotta össze. Ma már a zsidóság többsége vallástalan, viszont nagy részük úgy érzi, hogy valami közük van Izraelhez. Úgy néz ki, hogy a zsidóságot manapság már nem a vallás, hanem Izrael léte fogja össze. És akkor most vége a csodának? Vagy csak halványul a csoda? Most, hogy Izrael már jó néhány évtizede megvan vajon ugyanolyan ország lett, mint minden más ország? Vagy mégis más? Itt is van bűnözés, itt is van grafiti, itt is farmerben és tornacipőben járnak a fiatalok, mint mindenütt.

Vajon merre tart Izrael? És jó-e ma Izraelben élni? Kérdések, amire az önkéntes nem tud válaszolni, de ezek a gondolatok mégis ott mocorognak a fejében. Az önkéntes annyit azért megállapít, hogy jó egy olyan országban élni, ahol az emberek szeretik a hazájukat és szeretik a saját népüket.

2017. május 30.

 

 

4 Kommentek

  1. Objektiv ertekes gondolatokkal. Jo Izraelben elni mert Izrael es mert itt mondtam ki eletemben eloszor buszken hogy zsido vagyok. Paradicsomot epitettunk a sivatagbol es allamot a semmibol. Izrael orokke elni fog.

  2. Nagyszerű írás Sándor Anna ! Izrael ízét zamatját volt képes a képernyőre varázsolni. Egyben választ is ad arra a felnem tett kérdésre, hogy mitől lesz valaki cionista ? A cikkből kitünik, hogy mindenkiből lehet, még hozzá propaganda nélkül, elég ha odalátogat, és még zsidónak sem kell lennie. Az ország ” otthon”-t kreáló atmoszférája olyan hatással van a látogatóra, ami a túristából könnyen lakóst formál, ha másként nem, de lelkileg biztosan.

  3. Én eddig 13-szor voltam önkéntes, és csak azért nem többször, mert ulpánra járok, ahol nem akarok mulasztani. Az önkéntesek hétvégi “háza” Tel-Avivban Jaffo körze-tében van és úgy hívják, hogy Beit Oded. Annakidején kaptunk ágyneműt, amit távozáskor le kellett adni mosás céljával. Enni is kaptunk és péntek este egy rabbi kiddust tartott.

  4. “Az életben vannak kisebb-nagyobb csodák. Nekem például még mindig csoda minden gyerek születése. Nem győzők csodálkozni azon, hogy két ember elhatározza: csinálnak egy harmadik kisembert és tényleg csinálnak. A másik ilyen csoda a szerelem: mi az, hogy a 7 milliárd emberből egyszer csak egy beköltözik az ember szívébe, lelkébe, lefoglalja minden gondolatát és egyszerűen ottmarad.
    A harmadik ilyen csoda számomra Izrael létrejötte
    Mi az, hogy kétezer évvel ezelőtt egy nép szétszóródott szerte a nagyvilágban és kétezer év után nem tudom hány országból összeszedik őket, s csinálnak nekik egy új országot. Hihetetlen csoda.”

    Buszke vagyok, hogy cionistanak nevezhetem magam, de Sandor Anna e szavai a legtomorebb de legjobban megfogalmazott mondatok, amik teljesen az En szivembol is beszelnek! Koszonom Neked Kedves Anna hogy eljottel hozzank elmondani nekunk, hogy hogyan kell nekunk erezni itt ebben az orszagban, ahol sajnos neha nagyreszunk teljesen felejtjuk, hogy miert es hogyan kerultunk ide is mit tartozunk e helynek!

Hozzászólás