Kultúra

Öregfiúk

Gideon Peer/ujkelet.live

Mindig van először!

Az azért ritkábban, hogy erre 55 évig kelljen várni. Nem akarok rébuszokban beszélni, ezért elárulom, hogy érettségi találkozón vettem részt, az 55.-ken.

Budapestről a Záhony felé tartó gyorsvonat, amelynek Kiev a végállomása, nem a régi, mint ahogy rajta utazó jómagam sem. Annak idején számtalanszor megtettem az utat a Nyugatiból Debrecenbe, és vissza, és megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam. Nem jókkal. Mindig nagy tömeg, rengeteg részeg – főleg a heti munkából hazautazó nyírségi munkásemberek – és beláthatatlan késések. Ezek voltak a nagyobb élménycsoportok, a többi ebből ágozódott el.

Most? Mesevonat. Helyjegyet kell venni, onnantól úriemberként utazik a tisztelt utas.

A tisztelt utas belemerül gondolataiba. Próbálja felidézni a volt osztálytársakat. Nem azt igyekszik kitalálni, hogyan nézhetnek most ki, csak magára kell tekintenie, és elmegy a kedve a találgatásoktól. Inkább a neveket próbálja kicsikarni emlékezet-tárából, de az sem egyszerű. Azért van könnyítés is, hamár annak lehet nevezni, hogy az osztályból 14-en meghaltak, további hét eltűntnek lett nyilvánítva, megszűnt velük a kapcsolat, kivándorlás okán például. Egészen idáig a vonaton zötyköldő is ebbe a kategóriába soroltatott.

De, mint tudjuk, mindig van először.

A nevek, az egykor jól ismert nevek elő-elő bújnak, nincs vész, a régi dolgok jobban rögződtek, mint az újak…

A vonat átcsattog a vasból készült Tisza hídon, Szolnok – mondja a memória.

Aztán már Hajdúszoboszló hosszan elterülő állomásépülete következik, beljebb, valahol a főutca közelében volt nagyanyámék kertes háza, fúrt kúttal az udvar közepén, és pottyantós vécével a végén.

A vonat három percet késik, micsoda idők! De probléma, mert nem fogok pontosan érkezni, néhány percet kések majd, igaz, igazoltan. Az állomástól két villamosmegállóra volt és van az iskola, a Varga utcában, régi nevén Péchy Mihály építőipari technikum. A közelebbi cím, az – osztály. Még szerencse, hogy van portás, aki készséggel útbaigazit…

Mondták, lehet hozni feleséget, gyereket, unokát. Megkérdeztem, és barátnőt, hadd higgyék…

Fotó: Gideon Peer

De se ez, se az, nettó tíz ember, két lány, és nyolc fiú. Furcsa is, meg nem is, be kell mutatkoznunk. Főleg nekem, 55 évi távollét nem jár gyalog. Mondják is, hogy a nagy hajamról voltam híres. Hát aztán – mondom magamban – Habsburg-Magyar Monarchia is volt, és íme, mi lett belőle.

Miközben szaporáztam a léptemet az iskola felé, egyszer előttem, máskor mögöttem haladt egy ellegáns, fekete zakós, fehér inges úr. Úgy gondoltam, a Szent Anna utcában lévő templomba igyekszik ilyen tiszteletteljes kinézettel. De aztán ő is velem kanyarodott, még az iskolába is bejött, sőt, az emeletre is felkaptatott.

Nem álltam meg szó nélkül. Úgy tűnik, mondtam neki, egyfelé igyekszünk. Kiderült elsőnek, még utcán át, egykori legjobb barátommal hozott össze a nem is olyan véletlen. Annak idején sportoló volt, ikertestvérével együtt, tornász, tartását, formáját megőrizte, csak az idők folyamán még rálapátolt egy egyetemi tanárságot is. De a többiek is, igazgatók, főosztályvezetők, fontos emberek voltak a nyugdíjig, de azután is képben maradtak. Egyik ezt az épületet tervezte, másik azt, miközben én a jövőmet tervezgettem.
De mostanra nagyjából ugyanoda értünk. Ennyi gyerek, annyi gyerek. Meg az unokák, akiknek száma nagy ívben járult hozzá megtépett ázsióm újraélesztéséhez. Köszönöm lányok, lányaim!

A táblán kinagyított tablókép. Letakarva azoké, akik már nincsenek velünk, az eltünteké zöldre, a remény színére festve. Mint az enyém is, 55 éven keresztül.

A megmaradtak optimizmusa határtalan: legközelebb a 60.-ik évfordulón találkozunk ismét. Ugyanitt, az osztályban…

Kis, egyszer volt, hol nem volt beszélgetés, régi esetek, amelyek vagy megestek, vagy nem, aztán testületileg átvonultunk a Csokonai színház mellé, egy étterembe, ahol foglalt asztal várt bennünket. Jó ebéd, italnak víz, sosem gondoltam volna. De mindig van először.

Aztán felmentünk a főszervező lakására, aki igazgatóságig vitte, most pedig a veteményesét kapálgatja, locsolgatja. Meg van saját bora, nem erős, de erősnek ott van a kisüsti szilvapálinka. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, ahogy Kabos Gyula mondaná, meg egy kis sütemény, magok, miegyéb. És persze kávé, hogy el ne felejtsem, és szó ne érje a ház népét. Aztán búcsúszkodás. Ki erre, ki arra. Feleséghez, gyerekhez, üzlettárshoz. Én, meg a barátom a vonathoz. De előtte még elmegyek a Thaly Kálmán utca 13. számú házhoz. Ott van kilenc botlatókő lerakva, családom neveivel.

A barátom elkísér, átölel. A barátságot nem években mérik…

Advertisements

2 replies »

  1. Tavaly, amikor elhelyeztük a Précz család tagjaira emlékező “botlatóköveket” a Thaly Kálmán u. 13. sz. előtti járdában, akkor én mondtam az emlékbeszédet. Ha gondolod, szívesen elküldöm e-mail üzenetben.

    Kedvelés

  2. küldd el nekem is..
    A szerző előttem ült a suliban, sokmindent együtt szerveztünk, soha sem tudtam hogy ő zsidó, ő meg rólam azt, hogy én meg a reformátusok általi vagyok megkeresztelt,mert akkoriban ez nem volt téma. Fiatalok, iskolatársak, jókedvű barátok voltunk és vagyunk. Kovács András

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s