Így küzdött a zsidó államért az Irgun és a Lehi, 2. rész

1

Szerző: Veszprémy László Bernát

Tekintve, hogy az Irgunnak és a Lehinek, mint illegális szervezetnek, egyáltalán nem lett volna szabad fegyverekkel rendelkezniük, meglehetősen jól fel voltak szerelve. Különböző rajtaütések során brit katonák Vickers- és Sten-típusú géppisztolyokat, illetve Lewis golyószórókat találtak Irgun-raktárakban. Mivel ezek a fegyverek a brit seregben rendszeresített fegyverek voltak, ezért felmerült a mandatórius hatóságok között, hogy angol zsidó katonák csempészhették át az ellenséghez azokat. A brit hatóságok általánosságban nem bíztak meg zsidó alkalmazottaikban; egy a háborús iroda számára készített titkos jelentés, mely egy lehetséges izraeli-brit háború esélyeit fontolgatta, automatikusan a jövőbeli izraeli hadsereg katonáinak számolt minden angol zsidó rendőrt vagy katonát. Egy másik, 1943-as javaslat azt helyezte kilátásba, hogy minden brit állampolgárságú angol zsidót le kellene fegyverezni, amíg nem ér véget a háború. A második világháború alatt több tízezer zsidó harcolt brit kötelékben, köztük egy külön 5000 fős zsidó brigád Ernest Benjamin vezetése alatt.

Hasonló drasztikus gondolatok csupán azért születhettek meg a brit vezetőség fejében, mert a palesztinai szituáció a háború utolsó évében, majd különösen az azt követő időszakban egyre komolyabb pénzügyi és katonai terhet jelentett számukra, ráadásul egyre nehezebbé vált a manőverezés a cionista és arab igények között. A fejetlenség néha pedig valóban kaotikus, már-már ironikus helyzeteket szült. A tolmácsok hiánya végig komoly gondot okozott a brit hatóságoknak; példának okáért számos Irgun- vagy Lehi-merényletet azért nem tudtak meghiúsítani, mert bár a telefonbeszélgetéseit lehallgatták, nem értették a héber nyelvű párbeszédet. Más alkalmakkal nem tudtak kiigazodni a felváltva használt héber vagy angol nyelvű betűszavak és pártnevek között.

Egy az Irgunról szóló akta borítójára felírták, hogy „Irgun, alias Herut” – dacára annak, hogy a Herut („Szabadság”) nevű politikai pártot csak 1948-ban hozta létre Menachem Begin, ahogyan azt bármelyik angol nyelvű palesztinai napilapból megtudhatták volna. Smuel Kacnelzon Irgun-aktivista neve fejtörést okozott a brit elhárításnak: mivel a kohanita családnévről nyilván nem hallottak a brit nyomozók, ezért S. Katz Nelsonra angolosították a katona és későbbi politikus nevét. A fejetlenség dacára is elképesztő, ám tény, hogy a Hagana legalább egyszer felhatalmazást kapott a brit mandatórius hatóságoktól arra, hogy támadást intézzen maguk ellen. Richard Crossman angol munkáspárti parlamenti képviselő felkereste John Strachey repülésügyi miniszterhelyettest, és figyelmeztette, hogy a Hagana támadást készül intézni a brit hidak ellen a Jordán folyó felett, „tanácsot” kérve az ügyben. Strachey kért néhány napnyi gondolkozási időd, majd beleegyezését küldte Crossmannak.

Míg egyeseknek a szellemi képességeit is kifárasztotta a polgárháborús helyzet – Henry Gurney későbbi palesztinai brit főmegbízott például gyakran esett zavart állapotba, és táviratozott apokaliptikus bibliai idézeteket Londonba –, addig mások cinizmussal figyelték az Irgun lázongását. Mikor milicisták megpróbálták felrobbantani a jaffai rendőrség kábelpóznáit, ám véletlenül a saját kocsijukat borították lángba, a helyi rendőrfőnök elmorfondírozott azon, hogy vajon a Hagana vagy az Irgun volt ilyen kétbalkezes. „Csupán három dolog idegesít” – osztotta meg londoni főnökeivel a véleményét. „1, hogy hová mentek a támadók, 2, hogy ki lehetett ekkora balfék, és 3, hogy szombaton házasodom”. A rendőrfőnök arra jutott, hogy az elkövető nem lehetett az Irgun, melyet profi szervezetnek vélt. S noha az Irgun valóban képes volt véres támadásokra, hibázni ők is tudtak: egyik komoly merényletüket bejelentő illegális rádióadásukban közölték hallgatóikkal, hogy „semmi sem tud megállítani minket, senki sem irányít bennünket”, majd rögtön ezt követően 5 percre megszakadt az adás. A technikai hibáért később elnézést kértek.

A palesztinai brit jelenlét utolsó heteit 1948 májusáig, Izrael függetlenségének kikiáltásáig azzal töltötte, hogy felszámolta a közigazgatás rá eső részét, elszállította fegyvereit, elaltatta a rendőrkutyákat, élelmet hagyott a börtönökben, előleget utalt a közüzemi alkalmazottaknak, stb. David Ben-Gurion megkérte Gurney főmegbízottat, hogy a következő néhány hónapig még üzemeltessék a közszolgáltatásokat; Gurney ingerülten azt felelte, hogy „mi nem fogjuk felállítani a zsidóknak az ő országukat”. A főmegbízott utolsó szolgálati napjai voltaképpen az egész palesztinai brit uralomról jellemzést adnak felelősség és hozzáértés terén. Az alábbiakat a haifai brit konzul írta le levelében a brit külügy részére, melyet 1948. augusztusában küldött el; a haifai kikötő brit enklávéként szolgált, hogy Izrael kikiáltása után is legyen egy biztos pont a felszerelés evakuálására. Jelentése szerint Gurney főmegbízott a haifai rendőrség felszerelésének maradékát, melyet már nem vittek vissza Angliába, bezárta egy hangárba, és az épület kulcsait a helyi ENSZ-irodára akarta bízni. Az ENSZ visszautasította az ajánlatot; Gurney indulásának reggelén az ENSZ-épület bejárati lépcsőjére helyezte a kulcscsomót, majd hazaindult. Az így elhagyott felszerelés egy része később arab felkelők kezére jutott. Az Irgun és a Lehi utóbb beolvadt a Haganába, rövidesen pedig az összes cionista milíciát egybeforrasztotta az izraeli hadsereg.

A történelemkönyvek alapján nem juthat másra az olvasó, mint hogy a palesztinai brit uralom sikertelenségei jelentős mértékben tudhatóak be a – számaikat tekintve egyébként kisebbséget képező – jobboldali cionista milíciák tevékenységének. Ebben a cikkben arra is rá kívántam mutatni, hogy a fizikai erőszak hagyománya sokkal kiterjedtebb a Közel-Keleten, mint az a közgondolkodásban ismerik. Az akciókban ráadásul több alkalommal is elmosódtak a határok az „önmegtartóztatást” követő, illetve a nyílt konfrontációt vállaló csoportok között; még azokat a támadásokat is beleegyezésével látta el a Hagana, melyekben nem vett részt (lásd a King David Hotel esetét). Nem állja meg a helyét az a felosztás, miszerint a Hagana minden esetben távol tartotta magát az Irgun és a Lehi akcióitól.

A történetírásban előkerülő állítás, hogy a cionizmussal szembenálló tisztviselők minden esetben antiszemiták voltak, hasonlóan nem igazolható – több olyan személy, mint Raymond Cafferata vagy Folke Bernadotte kritikusan viszonyultak a cionista program egyes célkitűzéseivel szemben, azonban az európai zsidó menekültek ügyével aktívan szimpatizáltak. Eközben ijesztő példái mutatkoztak azon antiszemitizmusnak, mely a szövetséges oldalon is létezett, és kétségtelenül befolyásolt egyes brit katonai vagy politikai elemeket, alkalmasint egyenesen az arab oldal támogatására bírva őket (lásd az előző cikkben Evelyn Barker történetét). A jisuv és a palesztinai államiságot megelőző cionista mozgalmak még számos feltáratlan, magyar vonatkozású történetet is tartalmaznak. A Magyarországon kevéssé ismert Dov Grüner története például egyike ezeknek a fejezeteknek.

 

Kiemelt kép: Jeruzsálem, Dávid Király Hotel, robbantás 1946. július 22. Forrás: internet

 

1 komment

Hozzászólás