“Vájná káput”

1

Szerző: Vágó Lídia

Van úgy, hogy szívesen emlékszünk vissza életünk nagy pillanataira, hát még akkor, ha úgy adódott, hogy azok egybeestek a történelem nagy eseményeivel. Generációm élete telítve van ilyen sorsdöntő dátumokkal, – és azok közülünk, akiknek történelmi tudatossága különösen fejlett, igyekeznek emlékezetükbe vésni és másokkal is megosztani, hogy milyen körülmények között fonódott össze életük a történelemmel.

A “Mayday” (vészkiáltó jelzés), 1945. május első napja valóban S.O.S.-t jelzett számunkra, néhányezer kiéhezett, csont és bőr, tetves rabszolganőnek a Neustadt-Glewe-i lágerben, a hírhedt Ravensbrück, a “nők poklának“ egyik fióklágerében. Azon a napon tudtuk meg, hogy Hitler halott, és hogy véres ütközet dúl a távolban Berlinért, de az ágyúdörgés és a légitámadások már közvetlen közelünkbe hozták a frontot.

Megmentenek, vagy megsemmisítenek bennünket ma éjjel? A lágerparancsnok beszéde üdvözlő események hírnöke volt, és ösztönösen éreztük, hogy drámai bejelentése nem csalás és ámítás, melyekhez már hozzászoktunk a birkenaui rámpa óta. A magasrangú SS-tiszt már nem sugározta a “Herrenvolk” fennhéjazó, brutális arroganciáját. Negédes beszédének veleje az a közlés volt, hogy másnap átadnak bennünket a Vöröskeresztnek. Amikor emlékeztetett arra, hogy ők jók voltak hozzánk (?), világossá vált, hogy előrelátható elfogatását latolgatva, tapogatózó csápjait vetette ki felénk, vajon számíthat-e ránk, hogy bőrét mentse. Szó sem esett a Harmadik Birodalom küszöbön álló összeomlásárol, arról sem, hogy az amerikaiak és az oroszok már körbezárták Neustadt-Glewet, és még arról sem, hogy a háború vége csupán napok kérdése.

Rabszolgatartóink ideje lejárt, és szerencsénkre megmenekültünk egy iszonyatos második halálmarstól, amelyet “anyalágerünkből”, Ravensbrückből végre is hajtottak, valamint nagyon sok más lágerből is, a még éppen fel nem szabadított német területekről. “Lagersperre” (blokkzárlat) következett azonnal, megakadályozandó egy esetleges megmozdulást és egy tömeges támadást az SS-őrök ellen, melynek leverésére talán már nem lettek volna felkészülve “öt perccel tizenkettő előtt”.

Lezárt blokkunk ablakábol láthattuk az SS-nőket, amint imprimé ruhában kutyafuttában hagyják el a lágert. Hova menekültek SS-pribékjeink azon az éjszakán? Civil öltözékben valószínűleg csatlakoztak a sok ezernyi menekülő városlakoshoz a nyugati szövetségesek irányába, hogy elkerülhessék a Vörös Hadsereg általi fogságba ejtésüket. Sajnos, utólag visszapillantva, nem lehetek olyan optimista, hogy remélhessem elfogatásukat és törvény elé állításukat, bárhol is.

Nem tudom felfogni, hogyan voltunk egyáltalan képesek néhány órát aludni azon az éjszakán,- mert világosan emlékszem, hogy szürkületkor ébredtünk és megláttuk az üres, elhagyott őrtornyot.

Ennyit mondtam húgomnak: “Anyu ezt nem érhette meg…”

Május másodika hajnalán, kereken egy évvel miután a magyar zsidóság nagy részét összeterelték és hevenyészett gettókba zsúfolták, majd onnan Auschwitzba űzték, – mi szabadok lettünk!

Enni, enni, enni.

A vad, erőszakos, eszeveszett, tébolyult tömeg lerohanta az élelmiszer raktárakat, sok nőt letiporva, sebesülten hagyva a földön. A vaskos ukrán lányok mindenkin felülkerekedtek. Mi szerencsére, épen meg- úsztuk. Társnőim rémülten néztek “véres” arcomra és kezeimre, minek oka csupán dzsem volt. Amikor húgom megjelent a blokkban egy darab nyers húst rágcsálva, dühösen ütöttem ki a kezéből és rákiáltottam: “Mi emberek vagyunk, nem eszünk nyers húst!” (Akkor még nem hallottam a tatár-steak-ről).

Egy amerikai dzsip hajtott be a lágerbe, és attól a katonától nem csak az első ízelitőt kaptuk Amerikából, hanem az első létfontosságú információt is a mi, éppen kipukkantott izolált buborékunkat körülvevő világról. Az amerikaiak és az oroszok kerítettek be minket, és a szövetségesek a legmagasabb szinten tárgyaltak a pontos demarkációs vonal helyéről, a közvetlen közelünkben.

Az igazat bevallva, abban reménykedtünk, hogy kvázi poszt-felszabadulásban részesülünk az amerikai hadsereg által. Egyébként, számunkra, ott és akkor, a nap sorsdöntő eseménye saját “önfelszabadításunk” volt.

Néhány száz újonnan felszabadult rabszolgával első portyázó utunkra indultunk Neustadt-Glewebe, egy megszálló hadsereg és civil közigazgatás nélküli szellemvárosba. Mi voltunk a város vitathatatlan urai szinte hódítói, a szabadrablók.

Neustadt-Glewe békés, törvénytisztelő és tiszteletreméltó polgárainak idősebb generaciója valószínűleg visszaemlékezett 1995-ös látogatásunk napjaiban a toprongyos, undorító rabszolgákra a tőszom-szédságukban,- akik kétségtelenül megérdemelték sorsukat -, és aztán egyszercsak, amikor ők, a lakosok visszaszivárogtak a városba, szemtől szembe találták magukat ezzel a sáskahaddal, egyszerre az orosz hódítókkal, akik mind otthonaikat fosztogatták három napon át májusban, már ameddig a szabad rablás engedélyezve volt.

Mint mondtam, valószínűleg emlékeztek ránk, mivel 1995-ben, amint városuk utcáin sétáltunk, a polgármester és más notabilitások vendégeiként, – a város népe, öregek és fiatalok egyaránt, nem vett tudomást jelenlétünkről, megtagadva egy barátságos köszönést vagy valamelyes együttérzés kifejezését, azért, amit apáik, nagyapáik, vagy ők maguk tettek ellenünk. Tudták kik vagyunk, hiszen feltünő kék kitűző díszelgett rajtunk: “1945-1995 – Brandenburg, Sachsenhausen, Ravensbrück. A felszabadulas 50-ik évfordulója” felirattal, a fenti szöveg fölött a meghívó, Brandenburg Land kormánya és a Land cifra sas-címere, alatta a vendég neve: …, ISRAEL.

Csak egy házra emlékszem, amelybe azon a május másodikán bementünk. Valószínűleg nyitva hagyták pánikszerű menekülésük percében, mivel nem törtük fel az ajtót. Bármennyire is szerettünk volna lakmározni a főzőkályhán talált ízletesnek ígérkező főtt ételből, nem mertünk hozzányúlni mérgezéstől való félelmünkben. Az élelem nem volt már probléma. Nem hittünk a szemünknek. A háború hatodik évében, pince-éléskamráik színültig tele voltak a legválasztékosabb finomságokkal, melyekből bőven kivettük részünket, miközben arra is vigyáztunk, nehogy habzsolásunk áldozataivá váljunk. Abban az egyetlen házban sok könyvet találtam, néhányat közülük felkaptam, többek között Shakespeare műveit egy kötetben és egy regényt, ”Der Heiland” (A Megváltó) címmel. Kis időt áldoztam egy családi album átlapozgatására, miközben saját fényképeinkre gondoltam, melyeket magunkkal vittünk Auschwitzba és azokra is, amelyeket otthon hagytunk. (Vőlegényem, Béla majdnem mindet megtalálta garázsunkban, a tyúkok között, 1944. decemberében.) Egy pillanatra sem ötlött fel bennem a gondolás, hogy megsemmisítsem az albumot, vagy magammal vigyem, bár a fényképeken a férfiak zöme a gyűlölt Wehrmacht, sőt az SS egyenruháiban feszített. Amennyire sürgős volt az élelmiszer beszerzése, annyira sürgetett “viszketeg” vágyunk, hogy tetves, büdös auschwitzi ruházatunktól megszabaduljunk. Valahogy nem kívántam a Frau ruháit felpróbálni, s egy vicces megoldást találtam. Valami hivatalos épület padlásán egy ládányi új Hitlerjugend uniformist találtunk: fekete kordbársony rövidnadrág, chakiszínű inggel. Egy nadrágot és két inget vettem magamhoz és ebben az öltözékben érkeztem Pestre. Mindmáig megőriztem a fekete nadrágot – emlékül. Azt lehetne hinni, hogy abszurd ötlet volt potenciális gyilkosaink gyűlölt uniformisát viselni. Hogy nem éreztem viszolygást, undort? Éppen ellenkezőleg, a győztes büszke kihívását éreztem, és élveztük a németek megrökönyödését, hogy nem mertek kérdezni, se megjegyzéseket tenni…

Az oroszokkal másnap, május 3-án találkoztunk, a városba vezető úton. Semmi drámai jelenet. Segítőkészek és barátságosak voltak hozzánk, szerencsénkre nem túlságosan a háromhónapos németországi “nyaralásunk”, és az egy hónapig tartó hazafelé utazásunk alatt is.

Azokban az első májusi napokban Neustadt-Gleweben a háború már nem volt a mi ügyünk-bajunk, nem tudtunk volna kevésbé törődni vele. Egy szép napon, amint a városba értünk, meglepő látvány tárult a szemünk elé: fehér zászlók lengtek a legtöbb ablakból és háztetőről! Örökre szégyellni fogom kérdésemet az első szembejövő orosz katonától: “Pacsemu?”(Miért?)

Vannak az ember emlékezetében olyan jól tárolt szavak, melyek élete végéig kitörölhetetlenek. “Vájná káput”, ami azt jelenti, hogy a háború…, na de meg sem próbálom lefordítani a “káput”szót, annak különleges, háborúvégi, győzelemittas zamatával. Hallottuk már többször az oroszoktól, hogy “Gitler káput” (az oroszok “g” -nek ejtik a “h”-t), de azon a május 9-én a második világháború véget ért. VE-nap volt, győzelem Európában!

Azoknak a napoknak egyikén szimbolikusan eltemettük temetetlen Drágáinkat, egy kolozsvári asszony, Nemegyei Éva, édesanyja temetésén, az erdőben, a lágeren kívül. Nem tudhattuk, hány családtagunkat kell gyászolnunk, azokon kívül, akikről kétségen kívül tudtuk, hogy elgázosították és elégették őket. (Akkor Apu még élt – néhány napig – egy amerikai katonai kórházban Bad Ischlben, Ebensee mellett, Ausztriában.)

Végső ”Zählappel”-ünkön többen hiányoztak, mint ahányan jelen voltak. Csak remélhettem, hogy Béla megmenekült, túlélte a háborút, fegyvertelenül a fronton, munkaszolgálatos századával. Igen, megszökött egy légitámadás perceiben, a Gyöngyösért vívott harcok közben, november 18-án.

Holt volt Ő azon a boldog napon, amikor fehér zászlók lengtek Neustadt-Glewe fölött?

Városunkban, Gyergyószentmiklósón volt, melyet már újra Gheorgheni-nek hívtak, miután Észak-Erdélyt visszacsatolták Romániához. Mint a helybeli gimnázium ideiglenes tanára, a szovjet katonai parancsnokságnak és a városházának segédkezett megszervezni a történelmi eseményt, melyet a helyi lakosság mérsékelt lelkesedéssel ünnepelt – hogy enyhén fejezzem ki magam. Igaz, egy általános megkönnyebbülés vált érezhetővé, hiszen már nem eshetett el több katona az orosz frontokon (Románia még 1944. augusztus 23-án csatlakozott a Vörös Hadsereghez Erdély és Magyarország felszabadításában), és sok család reménykedett, egyesek hiába, hogy a hadifoglyok hazatérnek a Szovjetunióból. Tény az, de nem lehet bebizonyítani, hogy a magyarok zöme gyűlölte a szovjet megszállókat, és nem tekintette őket felszabadítóknak.

A győzelem megünneplésére pódiumot állítottak a főtéren – ott segédkezett többek között néhány volt illegális kommunista, új kommunisták, még a volt kisnyilasok közül is, akiknek az új rezsim tette a szépet. Vörös zászlókkal, sarló-kalapáccsal díszítették, na meg a vörös négyes: Marx-Engels-Lenin-Sztalin hatalmas portréival.

Béla naivul megközelítette a város parancsnokot és megkockáztatott egy udvariasan, elővigyázatosan fogalmazott, javaslat-féle bírálatot: “Churchill és Roosevelt (talán Trumant is hozzátette) portréi és a nyugati szövetségesek zászlói hiányoznak. Összeráncolt homlokkal, enyhe rápirítással leckéztette meg őt a szovjet generális. “Nyet, mi háborura készülünk az imperialisták ellen!”

Ez félreérthetetlen és egyértelmű felvilágosítás volt a történelem szakos diáknak, a későbbi Vágó Béla történész professzornak, a modern Közép- és Kelet Európa szakemberének…

A fenti visszaemlékezést több tíz évvel ezelőtt írtam. Már néhányszor azt hittem és mondtam, hogy ”bezárult a kör”, de most, túl a nyolcvanadik évemen, azt vallom: “Sohase mondd, hogy soha többé! ”

Nemrég ismét visszatértem a nácik büntetteinek két színhelyére: Ravensbrückbe és Neustadt-Glewebe; egyik unokámmal, a 30 éves Lior- ral jártam be újra szenvedésünk útjának két állomását. Ő is érezte, hogy ott mellettem, nemes bosszunkat szimbolizálja.

Neustadt-Glewebe immár harmadszor tértem vissza, mert új “barátom”, egy volt Wehrmachtsoldat, az annak idején 18 éves Karl Heinz Schutt az én segítségemmel “tette a térképre” ismeretlen kis lágerünket. Körulbelül 150 levelét örzöm, közös kutatómunkánk tanulságaként.

Vágó Lídia archívumából

A mecklenburgi középkori város “Burg”-múzeumában csak én dicsekedhetem egy saját vitrinnel, négy eredeti emléktárgyammal: egy barna szövetszoknya, elől-hátul bevarrt nagy csíkos raböltözék posztó folttal, melynek célját nem magyarázom meg; egy kis kenyértasak (Brotbertz-el), szintén a fenti jólismert csíkos posztóból, melyet Auschwitzban vettem egy adag valamiért; eredeti két Ravensbrück-i számom: 99626, amilyen – érthetetlen módon -, nem került vissza az ottani archívumba egy túlélő heftlingtől sem (magyaros helyesírás!), végül egy kis piros bőrkötésű francia notesz, amelyet egy elhagyott blokkban találtam. Tulajdonosa egy protestáns idegen nemzetiségű (milyen?) asszony volt, akinek örmény férjét, Nubart, szintén egy franciaországi internálótáborban tartották fogva. Az ismeretlen nevű asszony harmincötödmagával, egy német konvojjal (így írja: “convoi”), nem derül ki milyen járművel, nyolc napos utazás után (tévesen Ravensburgot ír) érkezett 1944. augusztus 7- én. Nincs tovább. Vagy meghalt Neustadt-Glewe-ben, vagy elvesztette a noteszét. Vajon miért hagyott nekem még 26 üres oldalt, május 13-tól 29-ig? Talán nem merte reszkírozni egy ceruza birtoklását, ha egyáltalan szert tudott volna rá tenni, hiszen az halálbüntetéssel járt, vagy járhatott volna. Most, több mint hatvan év után, megborzongok a visszaemlékezéstől, hogy az Unionban, az auschwitzi muníciógyárban, a vásárhelyi Fuchs Simi kérésére híres verseket írtam le a magyarul beszélő férfiak részére… Szóval, útinaplót írtam a kis piros noteszbe, és aztán egy iskolai makulatúra füzetben folytattam, melyet sajnos megettek az egerek húgomék padlásán, Nagybányán.

Pár éve éppen egy áprilisi napon, 24-én fordítottam le a “Vájná káput” című írásomat angolról magyarra, és hirtelen eszembe jutott, hogy 1995-ben éppen azon a napon utaztunk Berlinből Neustadt-Glewebe. Azt hiszem, mind izraeliek voltunk, vagy a legtöbben.

Legutóbb, 2005-ben, már csak hat zsidó asszony tért oda vissza emlékezni és nagyon sok lengyel és ukrán, köztük a ”volt gyermekek” (az 1944. augusztusi varsói civil lázadás megtorlásaként a németek válogatás nélkül deportáltak lengyel asszonyokat és gyerekeiket, akik számára a mi lágerünkben gyermekblokkot létesítettek). Nekünk ez nem adatott meg: a zsidó gyermekeket Auschwitzban elpusztították…

Befejezésül egy kis epizód Templinből, Berlin és Ravensbrück között, ahol a város peremén, a hatalmas Seehotelben szállásolták el a néhány száz vagy még több volt rabszolgát, akiknek meghívóját Matthias Platzeck, Ministerprasident des Landes Brandenburg írta alá.

Aprilis 15-én, pénteken délelőtt szabad programunk volt. Liorral beutaztunk Templinbe városnézésre, és megkeresni egy volt kis zsinagógát, vagy csak imaházat, melyre néhany izraeli bukkant rá: “Most lakóház, de van ott egy emléktábla”. Keresgélésünk sajnos eredménytelennek bizonyult. A “judenrein“ városkában az egyik polgár “judische Kirche”-t emlegetett – ami csak keresztény templomot jelent németül miután én Tempel és Synagoge iránt érdeklődtem.

A piacon két diskuraló öregemberhez közeledtünk, reménykedve. Az egyik hetven körüli lehetett, az idősebb úgy nyolcvanas. Mondom Liornak: “Ez az öregebbik úgy néz ki, hogy szívesen lerombolta volna azt a kis templomot.” Kérdésemre mindkettő nemleges választ adott. Az idősebbik érdeklődött, hogy honnan jövünk. “Izraeből“. “Melyik városból?” “Petach Tikva”. Amikor viszont azt is tudni akarta, hogy milyen utcában lakom, nagyon megütköztem a vén náci sértő hergelődésén, de ingerülten odavetettem: “Cahal”. Mire Ő: “Csak azért kérdeztem, mert én maga mellett, az Arlozorov utcában lakom!”

Vágó Lídia archívumából

 

 

Eredeti fotók: Vágó Lídia

1 komment

  1. תודה

    בתאריך 7 במאי 2017 20:36,‏ “Új Kelet live” כתב:

    > Új Kelet online posted: “Szerző: Vágó Lídia Van úgy, hogy szívesen > emlékszünk vissza életünk nagy pillanataira, hát még akkor, ha úgy adódott, > hogy azok egybeestek a történelem nagy eseményeivel. Generációm élete > telítve van ilyen sorsdöntő dátumokkal, – és azok közülünk, akik” >

Hozzászólás