szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.
Öreg barátom „al ha gag!”
Sietve bevallom, hogy ez a figyelem felhívónak szánt indító mondat lopott gyümölcs. A népszerű és közismert musical, a Kanar al ha gag – csak a gyengébbek kedvéért, azok örömére, akik olyanok, mint én, a Hegedűs a háztetőn című színdarab címéből lett hogy úgy mondjam kölcsönözve. Igaz ugyan, hogy se a főszereplő Tevje, sem semelyik szereplője egyetlen előadásnak sem, soha nem ment fel semmilyen tetőre, de mi – élve a manapság használatos nyelvi finomságokkal -, szóval mi, a tudjuk kik,- pontosan értjük a szimbólum közlendőjét: a zsidóságnak az új honfoglalás előtti bizonytalan létét és létezését volt hivatott kifejezni, egy bizonyos Marc Chagall nevű festő ihletett ösztönzésére. Csak zárójelben: majd valamennyi Magyarországon elérhető előadásban láttam. Topollal a tévében, Bessenyeivel az Operettben, Huszti Péterrel a Madáchban, Egerben a Szabadtéren Haumann Péterrel, Zalaegerszegen Kulka Jánossal, sőt Pécsen is, ahol egy akkor fiatal színész, Stelcer Béla (ha pontosan idézem fel a nevét) játszotta egyszerű eszközökkel, emlékezetesen. Egyik jobb volt, mint a másik és mind másról szólt, más és más üzenetet továbbított annak, akinek volt füle a hallásra és volt szeme a látásra.
Mindezt csak azért gondoltam előrebocsájtani, mert az én öreg barátom, nevezett Kohn bácsi, most ott gubbaszt a pergola gerincén és bár nem Tevje és nem is tejesember, de leteszem a nagy esküt, hogy ha nem is annyira, de legalábbis közelítően van olyan bölcs, mint nagynevű elődje. Szóval ott ül az öreg a faalkotmány nyeregtetején, - Kohn a háztetőn – egyik kezében a pemzli, a másikban a festékesdoboz és fest. És nem is akárhogyan! Innen lentről nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy a deszkalapokra jutott-e több abból a folyós izéből, vagy a kezeslábasára, esetleg az alant gondosan szétterített nejlon-fóliára, de talán nem is ez a fontos, hanem a szándék. Végül is az én barátom akárhogyan is számoljuk, már túl van a másodvirágzását (meglehet a harmadikon is) ezért hát a festékből jut is marad is, nincs itt semmi grammra kiporciózva és az idő se szorít, szóval csak bátran, ráérősen, az alkotó pedig mint tudjuk, akkor pihen meg, amikor jónak látja.
A jelek szerint – most.
– A legjobbkor jöttél – nyugtázza érkezésemet öreg barátom leplezetlenül kitörő örömmel.
Igyekszem mindig a legjobbkor jönni – fogadom visszafogottan lelkesedését, mert gyanú ébred bennem. Nem mondom, hogy még soha nem udvariaskodott érkezésemet követően, de általában kordában tartja érzéseit. Ha valami tetszik neki, elégedetten bólint (volt már, hogy kétszer is egymás után), de ha nincs kedvére az események alakulása, akkor sem engedi feltétlenül szabadjára indulatait. Ilyenkor ingatja a fejét (feltétlenül többször is!), sőt arra is tudok példát, amikor azt találta mondani, hogy ”a fenébe is már az egésszel!”
Igen, akár elhiszik, akár sem, volt már, hogy ily ennyire elragadtatta magát.
Most erről szó sincs. Nézzük egymást derűs ábrázattal. Ő ott fenn – én itt lenn. Kicsit faramuci a helyzet, de hát ha már így alakult. Az öreg ábrázata komorodik el elébb. Összevonja szemöldökét és éppen hogy rám nem förmed.
– Na!?
Rövidke megjegyzésében kérdés és felszólítás, neheztelés és panasz. Egyetlen egy szó, mindössze két hang és mégis mennyi minden sűrűsödik benne. Forr benne az indulat, mint víz a gázon, mindjárt robban, mint puskapor ha a kanóc tüze közelít felé. Érteni vélem, csak fel nem foghatom, hogy mit kellene válaszolnom erre a „Na?!”-ra. Jobb híján kibököm, hogy „Igen”. Ez aztán olaj a tűzre.
Mit igen?! – buggyan ki öreg barátomból a méreg – mit igen?! Teázni jöttél, nemde? Akkor meg?
Most vagyok nyakig a…, szóval elég legyen annyi, hogy nyakig. Mit akarhat tőlem az öreg? Mulasztottam volna valamit? Időben érkeztem, se elébb se később a szokásosnál, sőt mi több, még örömmel nyugtázta is, hogy megjöttem. Mi a csuda baja lehet velem?
Persze, hogy teázni jöttem – rebegem megszeppenten. – De most mi a baj velem? Tehetek érted valamit? Nem szoktál velem ilyen sarkos-katonás stílusban beszélni. Megbántottalak volna valamivel? Mert ha igen, akkor elnézésedet kérem.
Öreg barátom arca felderül és félreérthetetlenül mellemnek szegezve megjegyzését azt mondja, hogy marha! Majd változatlan értetlenségemet látva folytatja:
- Nem látod, hogy eldőlt a létra? Ott fekszik a földön a cipőd orra előtt. Dél óta itt kuksolok a tetőn. Már rekedtre ordibáltam magam, hogy jöjjön végre valaki felállítani ezt a büdös létrát, de közel-távol senki nem hallotta meg segélykiáltásaimat. Most van délután kettő. A nap süt, sehol egy lomb, egy arasznyi árnyék. A festék beszáradt, a pemzlim olyan kemény mint a fagyott kutya lába, ha akarnék se tudnék egyetlen ecsetvonással sem előbbre jutni. Szóval ülök itt, mint tyúkanyó a tojásain és várlak, mint a megváltót. Te pedig..? Beszélgetsz velem ahelyett, hogy végre felállítanád a létrát. Most is! Csak nézel. Nyújtsak be kérvényt?
Végre lekászálódik, kifújja magát, s amíg öltözéket vált rám bízza a tea elkészítését. A tőlem telhető legnagyobb figyelemmel szorgoskodom a konyhában és alighanem kedvére tehettem, mert elégedetten szürcsöli a nedűt – nemkülönben magam is. Aztán, hogy végzünk a szertartással, szívélyes a búcsú a kertkapuban. Hanem amikor elindulok még utánam szól.
– Nem szeretnél egy létrát? Neked ajándékozom, ha akarod, mert hogy én többet fel nem mászok rá, annyi szent.
Afeneottegyemegaholvan – zárja le maga részéről a történteket.
Szegény létra. Pedig nem is tehet semmiről…
