Kultúra

Kohn bácsi szerint, ha egy bolt megindul…

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.

Ennek a történetnek nem a hitelesség az erőssége.

Ezzel nyit öreg barátom, miután alaposan lepörköltük ízlelőbimbóinkat. Már csak az ég tudja, hogy hanyadszor telepedünk a szalonba, de olyan még nem fordult elő, hogy valami hiba ne csússzon a délután tea-szertartás menetébe. Vagy egyáltalán nincs cukor a csészében, vagy éppen sok a kevés is, vagy nem elég forró a víz, vagy még forróbb a kelleténél is, de volt már, hogy a nadrágomra löttyent a nedű és előfordult ami a még rosszabb, hogy rövid nadrágban érkeztem. Na ezt talán nem is részletezném, elég legyen, hogy az ellenségemnek sem kívánom azt a pillanatot, ha csak nem rabja az illető combjai szőrzete epilálásának. De ilyen még, hogy az öreg maga jelentse ki soros története elbeszélésének megkezdése előtt, hogy nem áll helyt minden szaváért…

Ne ez tényleg jól kezdődik!

Akkori szomszédom egy magyarországi olé hadas volt – idézi fel a nem tegnap történteket. – Stramm, vállas fiatalembert képzelj el, olyasféle ezerkezű mestert, aki ha hozzálátott valamihez, abból csuda dolgok kerekedtek ki. Képes volt egy marék szögből vízibicikliit eszkábálni és a legújabb típusú kalasnyikovból plasztik virágcserepet. Nem volt előtte lehetetlen. Ezt a szót nem ismerte. De, hogy teljesebb legyen a portréja még idekívánkozik, hogy abszolúte hadilábon állt az idegen nyelvekkel. Barátunk ugyanis a magyaron kívül semmilyen más nyelvben nem mutatott jártasságot. Nem hogy törte volna mondjuk az oroszt vagy az ivritet, esetleg az angolt vagy bármilyen mást – nem! Egy mukkot se! Sőt, állítólag a magyarnak is inkább csak a szögedi járását beszélte, ami ha lehet egy csöppet még nehezített is a helyzetén.

Örök szerencséjére hamar kapta a behívót. A sorozási bizottságnak persze okozott némi fejfájást. Nem is azzal, hogy milyen fegyvernemhez osszák be, sokkal inkább azzal, hogy találjanak neki egy olyan közösséget, amelyben legalább sejteni fogja, hogy mit akarnak tőle, ha éppen hozzá szólnak. Pláne még ha parancsot kap! Akkor és ott nincs mód a tökölésre és ha a seregben azt mondják, hogy indulj, hát egyáltalán nem mindegy, hogy előre vagy hátra az arc!

A magyar illetőségű bevándorolni szándékozók már akkoriban sem tolongtak az imigrésön offisz pultjainál. Így jobb híján egy román anyanyelvű szakaszba kerül – gondolván a szomszéd országbeliek csak jobban megértik egymást, mint ha valami távolabbi földrész fiaival kerülne egy zászló alá. Mint tudjuk, a lengyel-magyar két jó barát…, de ebben a kompániában kiderült, hogy a román és a magyar is az. Az első perctől befogadták és minden lehető módon segítették a magyar olé beilleszkedését. Még arra is szakítottak időt – márpedig, aki volt katona az izraeli hadseregben, az a megmondhatója, hogy az alapképzés idején nem igen szokott felesleges energiája maradnia az újoncnak mások pátyolgatására – hogy a fejébe szuszakolják a legfontosabb kifejezéseket. A katona örül, ha napnyugtakor végre eldőlhet a priccsen, nemhogy lelki életet éljen akárkivel, vagy bármiféle nyelvórát adjon-vegyen bárkitől is.

De a mi barátunknak kijutott ebből a jóból is. Mire ráköszöntött az első eltáv, ha írni és olvasni nem is, de beszélni már úgy-ahogy megtanult. Köszönhetően társainak, legalább is a konyhanyelvnek azt a partícióját, amelyikre az embernek az utcán vagy a boltokban szüksége lehet – beszélte. Fogalmazzuk inkább így: karattyolta.

Nem mondanám, hogy az első vizsgája fényesen sikerült volna, de átment! A buszvezető többszöri rákérdezés után ugyan sikeresen megfejtette, hogy hősünk Haifára igyekszik, de onnan se té, se tova egyetlen szavát se. Kézzel lábbal végül is közös nevezőre jutottak, így aztán idejére haza is került, ahol a család és a barátok óriási üdvrivalgással fogadták az érkezőt. És persze, hogy maguk se maradjanak el a hadfi mögött, nyelvi jártasságukat megcsillantandó tudakolták az ifjút, hogy ma nisma meg hogy eh haja be cahal és még más efféle fontos kérdésekkel bombázták meg az ifjú egyenruhást, amely azért jelezte, hogy a merkasz klitában maradottak fölött sem múltak el az ulpán megpróbáltatásai.

Mit lehetett erre a kérdésözönre válaszolni? Kohn bácsi barátja egy darabig hallgatott, mint csuka a serpenyőben, aztán közölte, hogy ő ezt a nyelvjárást nem ismeri, bent a seregben másként mondják, amit mondanak.

Az meg hogyan lehet? – képedtek el a hazaik és érdeklődve várták a választ, ami nem is késett sokáig.

Bude di minyata! Mulcu mesk!

Néma csönd fogadta a megnyilatkozást, amin felbátorodva még azt is hozzáfűzte hősünk, hogy Mösimt bine!

Na erre hallgattak egy sort, mígnem a kompánia egyike tagja, aki mellesleg Hajdú-Bihar megye déli szögletéből vándorolt ki Izraelbe, rá nem kérdezett, immár magyarul.

Nagyon románul hangzott, amit mondtál. Nem tévesztettél te nyelvet véletlenül…? – okvetetlenkedett

Utóbb kiderült: nem véletlenül.

A magyar származású fiatalembert ugyanis mint később mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, román anyanyelvűek szakaszába sorolták be, ahol is a szobatársai egy kettőre megismertették vele a saját nyelvük alapjait. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a szakaszparancsnok maga is jobban beszélte akkor még a románt, mint az ivritet, így aztán természetesnek tekinthető, hogy a gyakorlatokon is ezen osztja az észt. Hősünk tehát akarva akaratlanul a kiképzés első szakaszában a román nyelveben szerzett jártasságot. Olykor ugyan el-elhangzott egy-két ivrit félmondat is, de nem ez volt a jellemző. Azok a leleményes nyelvi fordulatok, amelyek pedig ilyenkor kicsúsztak a szakaszvezető száján, na olyat az újonc baka még álmában sem mert kimondani.

Tehát és szóval magyar ajkú barátunk az első kimenőjén abban a tudatban hagyta el a kaszárnyát, hogy ha még nem is perfekt még, de már van járatossága az ivritben. Amikor aztán mindez kiderült, finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy kinevették.

Happy end nincs? – tudakolom öreg barátomat, mert így valahogy nagyon savanyú ez a sztori.

A történetnek nem itt van vége – nyugtat meg Kohn bácsi. Mire leszerelt, emberesen belerázódott az ivritbe, mi több: idővel a gépészmérnöki képesítést is megszerezte – történetesen a sereg hathatós támogatásával. Diplomás ember lett. Igaz – csóválja hamiskásan öreg barátom őszölő üstökét – azért csak olyan szakot választott, amelyikben nem a szavak, hanem a számok viszik a prímet. És, hogy valóban legyen boldog vége a történteknek, idővel a románban is komoly jártasságot szerzett.

Mert ha egyszer egy bolt megindul – akkor nincs megállás…!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s