Kohn bácsi és az ezerkezű mester

0

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.

Lóg az öreg a telefonon. 

Megadta magát a niagara és nincs mese, szerelőt kell hívni. Mint azonban ahogyan mindenütt másutt a világban, a megbízható ezerkezű mester kiválasztása különös gondosságot igényel. Ha másmilyent is, mint mondjuk egy atomreaktor kivitelezése, a gondosság és odafigyelés dolgában a mérce semmivel sincs alább. A niagara ugyanis minden polgári otthon rendkívül fontos, mondhatnók nélkülözhetetlen tartozéka. Hogy egyetlen pillanatig se takargassam pőre valóságot, bizony nagy szrban a haza, ha…!

Mert ugye!

A szorult helyzetben lévő ember tehát sietve fellapozza a telefonkönyvét és tárcsázni kezdi a megfelelő számokat. Igen, számokat, mert a korábban itt járt mestereket már szerteszét fújta a szél. Az egyik már nyugdíjba ment, a másik jobb létre szenderült, a harmadik visszaadta az ipart, a negyedik ilyen piti munkával nem is foglalkozik, az ötödik előre kéri a kiszállási díjat függetlenül attól, hogy egyáltalán hozzálát-e majd a hiba elhárításához és a többi és így tovább. Tiszta diliház! Mire öreg barátom végére ér megpróbáltatásai felsorolásának, magam is csaknem beleőszülök. Hát igen. Hol vannak már azok a régi megbízható szakik, az aranykezű mesterek, akik..?!

Kohn bácsi azonban jó csillagzat alatt született. Az egy dolog, hogy túlélte a nagy világégést, de utóbb a szerencse is rámosolygott. A niagara ugyanis csak látszólag egyszerű valami. Aki esetleg külhoni lenne és nem találkozott volna még ezzel a kifejezéssel, annak sietve eláruljuk, hogy a niagara nem más, mint maga a wc-tartály, az öblítő szerkezet, amely ugye arra hivatott, hogy. (Csak szigorúan zárójelben: igen kifent elméje lehetett annak a valamikori nyelvújítónak, aki erre az izére ráillesztette ezt az elnevezést – hibátlan és találó!) Szóval ez a tartály hosszú esztendők kifogástalan szolgálata után Kohn bácsi otthonának legkisebb helyiségében megadta magát. Nem robban le hirtelen, egyik napról a másikra elárasztva a vizes blokk környékét, nem. Elébb csak csöndben csöpögni kezdett, aztán cseppjei egyre nagyobbra duzzadtak, majd mint a búvópatak adott jelt magáról és csak utána áradt meg, mint legszebb álmainkban a Kineret.

Az öreg természetesen idejekorán megpróbálta elejét venni a haváriának, maga látott hozzá, hogy elhárítsa a bajt, de minthogy nem ért a vízvezeték szereléshez, meg amúgy is születésétől fogva kétbalkezes, jó szándékú beavatkozásaival napról napra növelte a bajt – szólva a költővel: ahelyett, hogy elfödte volna.

És így érkezett el az a pillanat, amikor ráakaszkodott a telefonra.

Harmadnap végre emberére talált, ami az izraeli körülmények ismeretében igazán szintidőn belülinek mondható. Olyan meghatározhatatlan korú középmagas, de már erősen őszülő férfi előtt nyitotta az ajtót, akinek mindkét kezében hatalmas szerszámos-táska himbálódzott, sőt még volt nyakába akasztva is egy. Jól hallhatóan a fülén vette a levegőt, mert a negyedikre felcaplatni ilyen hadifelszerelésekkel – hát ez bizony embert kívánt. Korholta is a ház urát, amikor végre elegendő oxigénhez jutott, mégpedig igen célirányosan.

– Száz – mondta a boker tov helyett -, most tartunk száz sékelnél, mert nem figyelmeztetett előre, hogy nincs lift ebben a bánatos házban. Ha tudom, még a kerületbe se teszem be a lábam! Ráadásul csak három utcával odább tudtam leparkolni és biztos ami biztos magammal hoztam mindent, amire szükségem lehet. Mint a málhás szamár! Szóval száz sékellel nyitunk. Ez az én kalóriapénzem. Rendben? Különben már fordulok is vissza a küszöbről.

Öreg barátom szaporán bólogatott, hogy perszeperszepersze, és mint rendes háziúrhoz illik, kávéval kínálta a mestert, aki köszönettel nyugtázta az igyekezet, de ahogyan az egy igazi szerelőhöz illik, közölte, elébb csak lássuk a medvét!

Megnézte.

Aztán leszedte, szétszedte, összerakta, majd újra elölről, mert az angol wc lelke nem adta meg magát egykönnyen. Pedig már tömítéseket cserélt, rafiát font a gumibetétek köré, ragasztót nyomott ide is, oda is, de a kőpadlón egyre csak gyűlt a víz, mintha mi sem történt volna.

Na ekkora készült el a kávé. A mester köszönte szépen, nem kért bele se tejet, se cukrot, hanem azon módon beleborította a csésze tartalmát a tartályba. És láss csodát! Alul, a gumitömítés a rafiacsokréta között egyszer csak megjelent egy fekete csík. Megbabonázva nézték a cérnavékony patakocskát, amely – amíg a feketelevesből tartott – egyre terebélyesedett.

– Elöregedett a műanyag, megrepedt, mint látni tetszik – mondta ki a megfellebbezhetetlen diagnózist a niagarák professzora és mindjárt vele a megoldást, a gyógymódot is: – Ezt kérem ki kell dobni és venni kell egy újat. Kétszázból biztosan kijön, meg a négy emelet az ugye száz, meg a munkadíj mondjuk még egyszer száz, szóval a legrosszabb esetben is ki tetszik jönni négyszázból. Beszeder? Az öreg barátom szaporán bólogatott és még a cuccostáskát, az immár felesleges szerszámokat is segített levinni a kocsihoz. Lépcsőn lefelé aztán annyira összebarátkoztak, hogy még a Home centerbe is elkísérte, ahol az új víztartályt már együtt választották ki. A bézs színű változatnál maradtak, amelynél egymás közt szólva funkcionálisan rondábban keresve sem találhattak volna, de hát ez már tényleg csak hab vagy valami afféle a képzeletbeli tortán. A visszaúti kvaterka során kiderült, hogy ha más évjáratban bár, de ugyanannál az alakulatnál szolgáltak hajdanán, amikor az ég zengett és hát ugye ha a katonatársak összetalálkoznak akkor se vége, se hossza a sztorizásnak. Ki is tartottak a történetek egészen a helyreállítási munkálatok utolsó percéig. Akkor a mester leült a konyhaasztalhoz, elővette a számlakönyvét és komótosan körmölni kezdett.

– Hagyja a számlát – idézi fel a történteket öreg barátom. – Szóval mondtam a mesterúrnak, hogy nekem ugyan nem kell a számla. Ha már egyszer ilyen rendes volt velem, hát járjon egyszer jobban a lehetségesnél. Meg különben is, ugyan kinél hajthatnám be a költségeimet – próbáltam elütni tréfával, mire a mester azt mondta, hogy de igenis, a számla kell. Nála ez elvi kérdés, becsületbeli ügy, mert talán éppen abból az adóból jut a most bevonulni készülő lányának egy jobb puskára, meg minden másra, amire szüksége van vagy lehet majd a jövőben.

– Én mindig megkérem az áram – zárta le maga részéről a diskurzust csöppet sem neheztelően a vízvezetékszerelő. – Én nem vagyok a jótékony Joe bácsi – magyarázta szokatlan bizonyítványát. – Minden mozdulatomat felszámolom a kuncsaftnak és a legapróbb csavar árát is feltüntetem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiben is rosszul járjak. De és ha így áll a dolog, mi késztetne arra, hogy pont azt az államot verjem át, amelyik befogadott, amikor a legnagyobb szoaréban voltam. Ez kérem nálam becsületbeli ügy. Tartozik és követel.

Kohn bácsi elégedetten nyugtázza alig titkolt meglepetésemet, s miközben a teafűvel babrál, még odaveti nekem, mintegy emlékeztetőül, hogy eszembe jut-e néhanapján, hogy mire hívta fel a figyelmemet, amikor először találkoztunk, még javában olé hadas koromban. Válaszomat sem várva idézi önmagát, miszerint Izrael a csodák országa. Igen, most már pontosan emlékszem, s arra is, milyen jót kuncogtam csak úgy magamban, a már akkor is öreg barátom alig palástolt lelkesedésén.

De azt hiszem mégiscsak kell lennie valaminek ebben a mondásban…

Hozzászólás