Béla, a hűséges kutya

0

szerző: Gideon Peer

Nem vagyok kutyabarát. Amiért most mégis írok róluk, azért van, mert az a bizonyos bajai illetőségű kutya különleges jószág. Egészen emberi. Nem, nem beszél, még énekelni sem tud. Nem. Annak a kutyának lelke van. Emberi lelke. Jó ember lelke. Arról híres.

Baja kb. húszezer lakosú kisváros Dél-Magyarországon. Él, illetve élt ott valaha egy kutya, a helybeliek elnevezték Bélának, és még a város kutyája jelzőt is ráaggatták. Mitől Béla, miért éppen Béla, senki sem tudja, de történetét mindenki ismeri a városban, s nemcsak ott, hanem azon jóval túl is.

Bélának, persze, akkor még másképp hívták, volt egy gazdája, öreg, zsörtölődős ember, aki főleg a kutyájára morgott, mert más már nem igen maradt neki. Egyedül élt, illetve ketten tengették az életüket, meg egymást, ő meg a kutyája. Életnek persze igazán nem volt mondható, amit ők ketten műveltek, ezért, vagy talán más okból is, a gazda egy szép napon elhatározta, hogy jobblétre szenderül. Egy kicsit elsiette a dolgot, nem gondolta végig töviről-hegyire cselekedete következményeit. Mert ha tette volna, vár még egy kicsit azzal a meghalással. Legalább arra szakított volna magának valamennyi időt, hogy kutyája sorsát elrendezze. De nem, úgy látszik sietős volt a dolga, különben is, azt tartották róla, amit egyszer a fejébe vesz, azt maga az Úristen sem képes megváltoztatni. Mint most is. Meghalt és kész.

Béla, mert innentől lépett elő azzá, nem felejtette el gazdáját. Sírt-rítt, búslakodott, amint az adott helyzethez illik, amikor halott van a háznál. Aztán, amikor elérkezett a temetés ideje, kinyalta magát, és ő is beállt a koporsót követők sorába. Nagy sor nem volt, Béla hátul kullogott, ahogy illik, bár fájdalma alapján az első sorban lett volna a helye. De tudta, mi az illem.

Egész úton a gazdájára gondolt, az öreg, zsörtölődő emberre, akinek, tudta, aranyból volt a szíve. Csak mosolygott magában, amikor kiabált vele, tudta, egy-kettőre elpárolog a mérge, s aztán megint csak ő, a kutyája marad neki. Milyen szép napokat értek meg együtt! Mennyit játszottak, mentek, ültek egymás mellett, mondhatni, kéz a kézben. Mennyire ismerte az öreget. Eltalálta gondolatait, szeme rezdüléséből olvasott. Amikor meg beszélt hozzá, minden szavát értette. Azt is, amit nem mondott ki.

Ilyen gondolatokkal lógatta a fejét Béla egész úton, s közben teljesen elfeledkezett kutya voltáról. Nem vett tudomást a kóbor kutyákról, nem vetette magát a macskák után. Mintha nem is kutya lenne. De őt is meg lehet érteni: egy kutya nem mindennap temeti a gazdáját.

Valamire azért mégis odafigyelt. Megjegyezte magának az utat. Fontos, hogy tudja a járást.

Másnap délelőtt – mert egy kicsit tovább aludt a szokásosnál – elindult a temetőbe. Hosszú, nagyon hosszú volt az út, csodálkozott is Béla, mert a temetésen nem vette észre, hogy ilyen sokat kellett menni. Igaz, kinek jut eszébe ilyesmire odafigyelni, amikor a gazdáját temetik. Leült a sír mellé, és az öregre gondolt. Még az is megfordult a fejében, milyen csodálatos lenne, ha gazdája egyszer csak kiszállna a sírjából, kicsit oldalba billentené, ahogy szokta, aztán együtt mennének haza. Elhessegette magától a buta gondolatokat, tisztában volt azzal, nem illenek hozzá.

Amikor elindult hazafelé, ismét körbenézett. Látta, emberek szállnak le az autóbuszról, és mennek a temetőbe. Megcsóválta a fejét, mint aki azt mondja, megint tanultam valamit, és útra kelt.  

Másnap, és attól kezdve minden áldott reggel Béla felszállt a buszra, kidöcögött a temetőbe, egy-két órát elüldögélt gazdája sírjánál, aztán hazautazott. Nap nap után, hónapról hónapra, évről évre. Akkor kapta meg „Béla, a város kutyája” nevet.

Eleinte az emberek megnézték, furcsállották a dolgot, de senkit sem zavart, sőt, akadtak olyanok is, akiknek ennyi hűség láttán egy-egy könnycsepp végiggördült az arcukon. Kezdték megszeretni, tisztelni a kutyát. Ha hűségről volt szó, Bélával példálóztak, jobb, oda illőbb magyarázattal még a tanító néni sem tudott szolgálni a nebulóknak.

Pesten is híre ment a csodakutyának, jöttek is a televíziótól, hogy lefilmezzék. Béla nem igen törődött velük, bár jól esett neki, hogy emberszámba veszik. Azt nem gondolta, hogy emberként még nagyobb lett volna körülötte a felhajtás. Hűséges kutyát itt-ott még csak-csak látni, de embert…?  

Baja város elöljárói összedugták a fejüket. Most már a televízióból is láthatták, milyen hűséges kutyája van a városnak. Addig is tudták, de azt nem, mennyire nagy kutya lett. Nosza, súgtak-búgtak, míg végül kisütötték, hogy hűséges viselkedéséért Bélát kitüntetik. Szép, ünnepélyes keretek között, amire meghívnak mindenkit, aki számít. Bélát a város díszpolgárává, illetve díszkutyájává választották. Gyakorlatuk volt benne, nem először rendeztek hasonló ünnepélyt… Béla kapott egy szép medáliát, amit ráhúztak a nyakára.

Az érem csillogott-villogott. Talán túlságosan is. Egy napon rossz emberek lelopták Béla nyakáról. Nem nagyon sajnálta. Idegesítette a nagy csillogás, és azt sem szerette, hogy újjal mutogatnak rá. Túl volt ő már a földi hívságokon. Annyira túl, hogy egy szép napon elszenderedett, és többé nem ébredt fel. Kilehelte nemes kutyalelkét. A város nagy csinnadrattával a gazdája mellé temette.

Kedves olvasó! Ha megszeretted Bélát, és most egy könnycseppet törülnél ki a szemed sarkából, sose bánkódj. Ne szomorkodj Béla miatt. A bajai kutyának kutya baja: ott ugrál, szaladgál a gazdája mellett a végtelen, mennyei vadászmezőkön, és biztos abban, hogy nála boldogabb kutya nincs is az egész világon. Sőt, még azon túl sem.

Hozzászólás