szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.
Rosszat sejtek.
Az úgy szokott lenni, hogy amikorra én megérkezem, az öreg már mindent előkészít. A kumkumban csobbanásig a víz, elől az Earl Grey tasakok, külön tartóban a cukor és külön a szukrazit és persze a teríték, a szebbik teás-szerviz, a pillangómintás Herendi. Most meg sehol semmi! Mondom, rosszat sejtek, de nem hozom szóba kedvezőtlen előérzeteimet, majdcsak megtudom, ami rám is tartozik. Öreg barátom amúgy sem képes sokáig magában tartani, ha mondandója van előbb-utóbb csak kiböki, ami az oldalát nyomja.
Nem így ma!
Először azt tárgyaljuk ki csaknem tudományos alapossággal, hogy milyen hirtelen toppant be a nyár ide a Carmel innenső oldalára, aztán hogy ez a hámszín azért igazán elmaradhatott volna, az ember foga szinte csikorog minden lélegzetvételnél, olyan magas a levegő homoktartalma. Utána, hogy végére érünk a fontos semmiségeknek, azt kérdezi az öreg, hogy ha szépen megkérne, vállalnám-e a próbababa szerepét a mai délutánra. Mondom neki, hogy számomra minden óhaja parancs, de miről lenne szó?
Végre előhozakodik a farbával. A helyzet az, hogy széderestén ő adja a bankot, azaz nála vendégeskedik a családja apraja nagyja. Természetesen senki nem jön üres kézzel, azt azonban az öreg kikötötte, hogy az ünnepi est fénypontját, a húslevest személyesen kívánja elkészíti. Igen ám, de mint megvallotta, nem tegnap volt, amikor utoljára kötény kötött maga elé, próbaként ma is csinált egy kisebb fazéknyit, s engem ér most az a megtiszteltetés, hogy véleményt mondhatok az eredményről. Azonnal átláttam, milyen hatalmas a felelősség, amit most vállamra veszek, de ember vagyok a talpamon és a kaja frontján még soha meg nem futamodtam.
Állok elébe! – tudatom az öreggel, aki szemlátomást nagy megkönnyebbüléssel nyugtázza elhatározásomat és már kalauzol is a szalonban terített asztal irányába, mert éppen hogy az előbb zárta el a gázt, s mint tudjuk a húsleves csak forrón az igazi, a szakácsok védőszentje ellen való főbenjáró vétek lenne ha kihűlne akár egyetlen cseppje is. Az első tányérnyi elfogyasztása után a helyzethez illő komolysággal, a hozzám méltó visszafogott lelkesedéssel tudatom vendéglátómmal, hogy ez bizony isteni volt. Azzal biztat a folytatásra, hogy nincs második fogás, tehát csak lássak bátran a zöldségekhez meg a marhahúshoz is. Fűszerből amit csak a szemem-szám megkíván és a húsokból vegyek bátran: többféle főtt a levesben, nyaka is, kevéske lábszár, de például borjúpofából két kifejezetten gusztusos darab.
És minthogy magyar ember evés közben nem beszél, az aranyló nedű kanalazgatása közben elmerülünk gondolatainkban. Vagy tíz esztendeje a budapesti hitközség széderesti vacsorájára voltam hivatalos. Akkoriban (sem) tudtam még igazán, minek nézek elébe azon a napnyugta utáni eseménysoron. Ezért aztán én balga, indulás előtt elhárítottam Joli asszony (úgy is mint a volt menyasszonyom, immáron hites feleségem) javaslatát, miszerint kapjunk be pár falatot. Vacsora előtt? – torkoltam le az asszonyt, amit aztán az este folyamán többediziglen is igen erősen megbántam. Mert történt, ami történt – minden a hagada szerint. A kérdések és feleletek ölték az időt és valahogyan ezen az estén senkinek nem volt sürgős semmi. Csoda-e hát, hogy már erősen közelített az éjfél, amikorra eljutottunk a húslevesig és javában másnap volt, amikorra a vendégsereg végre megtörölhettea száját.
Hanem ez a mai húsleves…!
Gyermekkorom legendás ízeit és illatát idézte. Valószínűleg szerencsés csillagzat alatt születtem, mert ebből a fajta finomságból az én tányéromba mind a mai napig csak a legízletesebbjét tálalták. És lám, ez a mai is valami egészen varázslatos, és akkor ezekről a pillakönnyű maceszgombócokról még szót sem ejtettem. A zöldségeket átjárta a marhahús zamata – egy szó, mint száz: az én tollam száraz ahhoz, hogy érzékletesen visszaadjam az ínycsiklandozó ízek harmonikus kavalkádját. A harmadik tányér után – Kohn bácsi javára szóljon, hogy lépést tartott velem az utolsó falatig! – azt kezdtem érezni, hogy mintha a tavaszi pollen-allergiám is alábbhagyott volna. Mondom is az öregnek, hogy csodát tett a levese. Valóságos mirákulum! Vagy legalábbis valami afféle.
Hát persze – mondja a világ legtermészetesebb hangján, a marhahúsleves nemcsak gyógyszer, hanem egyenesen maga az orvosság. A receptjét minden rendes zsidó háztartásban ismerik. Jó sok és többféle hús kell hozzá de nagyon sok múlik a személyesen válogatott zöldségeken is. És: a lassú tűz – ez mindennek a lényege. Nem szabad kapkodni, nem szabad siettetni. Mint a szerelem. Szépen, ráérősen. A részletekbe most nem mennék bele, mert ahány ház, annyi szokás, de a leves nevét elárulhatom: ez a széderesti jewish penicillin.
Egészségünkre váljon! – mondom az öregnek elégedetten szusszanva.
Ma is, holnap is, az emberi kor legvégső határáig, bé té avon (ezt kérlek kopogd be ivritül) – nyugtázza a sikert öreg barátom, Kohn bácsi.
