Kohn bácsi

Kohn bácsi és a mielin

szerző: Sáfrán István

Öreg barátom mostanában mintha többet olvasna a kelleténél! Egyszerűen falja a betűket, ennek megfelelően minden hétre jut valami megörvendeztető újdonsága. Most éppen egy washingtoni egyetem gerontológusainak kutatásaival kápráztat. Arra jutottak a tengeren túli professzorok – tudatja lelkesen -, hogy az idős emberek agya sokkal kreatívabb és rugalmasabb, mint azt korábban bárki is gondolta volna. És mindez az évek számával egy ütemben nem hogy romlana, éppenséggel javul! Mire az ember megéli a hatvanat-hetvenet-nyolcvanat, az addig felhalmozott rengeteg információ végre akadálytalanul aktivizálódni tud, és mert a két agyfélteke immár harmonikusan tud együttműködni, ellentétben a korábbi időszakkal, amikor a féltekék kihasználtsága csak egymás rovására történhetett, napról napra jobb és magasabb szellemi tevékenységre lesz képes az idősödő ember.

Na ennyi nekem egy szuszra elég is lenne, sőt még sok is. Meg is iszom a levét! Olyannyira leköt Kohn bácsi tudományos halandzsája, hogy figyelmetlenül belekortyolok a még tűzforró teába és persze, hogy csontig égetem a nyelvem. De az én barátom minderről tudomást sem vesz, csak mondja a magáét. Hogy például hetven éves korában az emberi idegrendszer teljesítőképessége akár a hajdani háromezerszeresére is növekedhet, hogy sokkal jobban meg tudja különböztetni a lényeges dolgokat a lényegtelenektől és bár igaz, hogy az idős ember lassabban hoz döntéseket, de elhatározásai általában jobban illeszkednek valós szükségleteihez, mint bármikori fiatalabb éveiben.

Tátom a számat – még ha ez a cikk egészen nyilvánvalóan nem rólam szól, de hát ez maradjon az én privát titkom. Ilyen lelkesnek már régen láttam az öreget és az igazat megvallva némiképpen személyesen is érdekelt vagyok ennek a tudományos kutatásnak a sikerében. Mert hát tetszik vagy se, de magamon is tapasztani vélem a mit is…? Legfőképpen mindannak az ellenkezőjét, amiről most Kohn bácsi beszámol nekem. Ösztökélem is az öreget, lenne szíves felolvasni az egész cikket ebből az újságból.

– Készséggel! – mondja és már fel is pattan füles fotelja mélyéből (na ezt a bizonyos “pattanást” azért tessünk szíveseknek lenni úgy érteni, hogy korához képest) és már hozza is a lapot. Visszahuppan a helyére (na ez a “visszahuppan” is megérne egy bekezdést, mondjuk inkább úgy, hogy aláereszkedik”), a szóban forgó oldalra lapoz, kétrét hajtja, komoly ábrázatot ölt, nagy levegőt vesz és ünnepélyes hanghordozással újólag felolvassa a címet – amely ugye mint fent, az időskorúak lehetséges, – mi több: valószínű! – szellemi felépülésének izgalmával kecsegteti olvasóit.

Csakhogy innen nincs tovább. 

Azaz időlegesen megálljt parancsol a kor. Mert ugyan lehet, hogy az agy az évek számával egyre virulensebbé lesz, mindez azonban semmiképpen nem vonatkozik a szemre. Legalábbis Kohn bácsi szemére (meg az enyémre sem, teszem közzé őszinte, feltáró jellegű, beismerő vallomásomat.)

– A fenébe is! – horkan fel az öreg – hol a szemüvegem!

Szöszmötöl maga körül a fotelban, a dohányzóasztalka lomjait is végigturkálja, de nincs mese, fel kell újólag tápászkodnia, mert nincs sehol, karnyújtásnyira pedig semmiképpen. Kibotorkálunk a konyhába, mert hát ott kellene lennie az ókulárénak, hiszen mielőtt megérkeztem volna, ő maga tette fel a teavizet a gázra. De nincs a sájson se, az Earl Greyes dobozban sem, mert az is felvetődött, hogy talán miközben a kiszóródott füvet visszasepregette volna, véletlenül a szemüveg is belecsusszant a kartondobozba. Talán. De nem. És nincs az előszoba asztalkán és nincs a nappaliban se, nincsen sehol.

Megfoghatatlan!

Nem adjuk fel a küzdelmet, akarom mondani a keresést, minden esetre visszatérünk a kiinduló pontunkhoz, a dolgozószobába. Az öreg leül a helyére és mélyen elgondolkodik. Tekintete borús, nyoma sincs az érkezésem-kori felhőtlen boldogságának. Határozottan dühös. Mély levegőt vesz, hatalmasat szusszant, majd nyugalomra int – engem.

– Maradj veszteg! Most én megyek körbe a lakásban, egyedül. Hátha több szerencsém lesz, mint veled.

Elindul, de az ajtóból még visszafordul és biztatóan rám mosolyog, mintha az mondaná, nyugi nyugi, meglesz előbb-utóbb, végül is a föld nem nyelhette el.

Nem bizony! Amikor ugyanis visszafordul, így az ellenfényben veszem észre, hogy szemüvege ott pihen az orrnyerge fölött a homlokára tolva. Mire szólnék, már javában a konyhában kutakodik. Miközben várom, hogy kalandozásaiból visszatérjen, beleolvasok az újságcikkbe. Azt írják, hogy az ember intellektuális kapacitásának csúcsára 70 éves korában jut el, mert ekkor termelődik a legtöbb mielin nevű anyag, aminek hatására az agyi idegsejtekben felgyorsul az információ áramlás.

Azért ezt jó tudni, nem?

Meg, hogy hova bujkál folyton az a fránya szemüveg…

Advertisements

1 reply »

  1. Kedves Kohn bacsi ezen javitani lehet. Vegyen egy fuzetet amiben minden este irja bele mit kell masnap csinalnija. Ezen kivul egy kis cetlire irja fel hol talalhatja meg. A cetlit tegye a ejeli lampa mele. Fontos hogy ne felejtsen el lefekudni… es az elet megy tovabb. 90 eves korara ebbol a fuzetbol lesz egy jo kony(v) lesz…

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s