szerző: Sáfrán István
Ez a délután valahogy nem úgy indul, ahogyan szokott. Szürcsöljük a teát, ropogtatjuk az aprósüteményt, de nem akar megindulni a diskurzus. Hagyom az öreget a gondolataival, mert amúgy is tudom, hiába sürgetném, ha nem akarja úgyse mondja. Aztán nagy sokára felém fordítja az eddig az ölében nyugvó újságot. Éppen hogy nem sárgul a papírja már. Nem is a mai, sőt, még csak a tegnapi sem, látom a címlapjáról. A londoni terrorcselekmény krónikájáról szól a tudósítás. Nem is tudom már, hány napja történt, vajon min akadhatott fenn az öreg?
Igen – mondom reflexszerűen -, nagyjából mindent elolvastam a támadásról, ami hozzáférhető volt. Szörnyű. Rengeteg sebesült, öt ártatlan áldozat áldozat, meg persze az elkövető. Lelőtték.
Öreg barátom arcáról próbálom leolvasni, mit forgat most a fejében, de nem járok sikerrel. Se indulat, se semmi. Még a hangja színe sem más, mint amikor egészen közömbös dolgokról szoktunk volt szót váltani. Se a hangja erejében, se a nyomatékában semmi változás, amikor utánam ismétli, hogy “lelőtték”.
– Rosszul mondtam volna – próbálom valamiféle mederbe terelni a beszélgetést, elébe menni a feddésnek, mert az most már biztos, hogy itt és most valamit én hibázhattam el. Csak tudnám, hogy mit!
– Lelőtték… – ismétli harmadszorra, változatlanul fakó, indulatmentes tónusban. Olvastam. Sőt! Amihez csak hozzáfértem a papíralapúak közül, s persze az interneten is meg a tévében, szóval ami tőlem és belőlem tellett, mindent végigbogarásztam, de…
Nem akarván az öreget feleslegesen bosszantani, nem adtam ki a magam véleményét. Ami engemet illetett ugyanis, nem igen találtam semmi kivetnivalót a megjelent híradásokban. Többé vagy kevésbé, de szándékát tekintve szinte kivétel nélkül mindahány korrekten tudósított magáról az eseményről, s napra-napokra rá, az elemzések is higgadtan foglaltak állást, még ha itt-ott átsütött is a politikai hovatartozás színezete. Ezzel együtt azonban mégis csak rá kellett kérdeznem, mert ez így zsákutca.
– …de?
Nem igen emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyennek az én Kohn bácsimat, pedig már elkortyoltunk pár kanna tehát együtt. Egészen furcsa, szokatlan rezignáltság sugárzott belőle. Feszült volt és mégis visszafogott. Bomba lehet ilyen a robbanás előtti utolsó pillanatban.
De…? – kérdez vissza – de?! Én is pontosan ugyanazt olvastam ki mindegyik tudósításból, amit te. Azt, hogy lelőtték. Azt azonban egyetlen orgánumban sem találtam, hogy bárki is rákérdezett volna, hogy miért lőttek le úgy, ahogyan. Miért lőtték mellkason? Miért lőtték le úgy, hogy ott a helyszínen, azon nyomban, abban a szent pillanatban, bele is haljon. Olvastál vagy hallottál olyan megjegyzést, hogy ez az elkövető tulajdonképpen csak egy késsel támadt és egy kivénhedt járgánnyal. És olvastál akár egyetlen olyan mondatot is, amely azt fejtegette volna, hogy bár kétséget kizáróan voltak áldozatai a merényletnek, azért talán mégsem kellett volna azonnal, ott helyben végezni a terroristával? Kérdezem ezt én, egy olyan állam polgáraként, amelynek városaiban szinte nap nem múlik el, de hét egészen biztosan nem ilyesféle atrocitások nélkül, amelyeket aztán a világ széplelkű szerkesztői úgy tálalnak a nagyérdemű hírfogyasztók elé, hogy a megtámadottak reakciója nem volt feltétlenül arányban az elkövető cselekedeteivel. Hogy egészen világos legyek: azt sugallják, hogy elég lett volna csak időlegesen harcképtelenné tenni a támadót. Hiba, mi több bűn, mégpedig főbenjáró volt kioltani az elkövető életét. Találkoztál te akár csak egyetlen egy ilyesféle megközelítéssel is a Londonban történtek apropóján?!
Elmélázom az öreg monológján. Valóban, sem nem láttam, sem nem olvastam és nem is hallottam, hogy bárki, akár csak egy rossz szót vagy feddő félmondatot szánt volna arra, aki végérvényesen harcképtelenné tette a támadót.
Bezzeg!
Bezzeg! – horgad fel bennem is az indulat, – ha valami ilyesféle történik Izraelben, határainkon innen és túl mindig akadnak szép számmal, akik kiállnak a…
Mi mellett is?
És ki ellen?
Kettős mérce – segít ki Kohn bácsi töprengésem csapdájából és valóban, nekem sem jut eszembe találóbb meghatározás.
Kettős mérce.
Kohn bácsi, mint már annyiszor, ismét beletalált. Csak annyit tennék hozzá, hogy nekünk – Izraelnek – nem kell odafigyelni a világ kioktatására. Még mindig különbek vagyunk a legtöbbnél.